27 - Megegyezés

Nagyjából öt óra telhetett el úgy, hogy tehetetlenül, kezemben a telefonnal ültem a kanapén és csak vártam. Vártam a lehetetlenre, a semmire, mindenre, igazából bármire.
Az is elég lett volna, ha megráz valaki, vagy csak a vállamra teszi a kezem, akkor lett volna erőm felállni és tovább küzdeni. Az agyamban végigpörögtek az események.
Hol rontottam el? Mi az, ami sablonos, hogy lehet mindig egy lépéssel előttem?

'Este nyolc óra, elmegyek Lewishoz. Vár a levél. Pontosan kiszámolta, hogy én elmegyek otthonról, tehát mennyi ideje lesz, amíg én haza nem érek. Ahogy Anne-nél is, pontosan tudta, hogy mennyi ideig sétálhatok, hisz indulnunk kell tizenegykor tovább. Figyel minket. Nem csak, hogy figyel, kutat, folyamatosan jelen van az életünkben, akár ismerjük is.'
A gondolatmenetem ezen részénél a kezem önkéntelenül is megszorította a telefont, olyannyira, hogy az ujjaim belefehéredtek.

'A közös pont én vagyok, vagy valaki más? Mi a közös Anne-ben és Sarah-ékban? Nők. Fontosak nekem. Sarah nem hasonlít igazából Anne-re, így ezzel nem hozható kapcsolatba. Nem tudok másra gondolni, mint, hogy hozzám van köze. Valószínűleg bosszú vezérli, most arra kéne rájönnöm miért. Ki ellen vétettem akkoriban olyan súlyosat, hogy megölje a barátomat? Mi van, ha.. mi van, ha ő is Anne-ért volt oda? És úgy vette észre én hamarabb "lecsaptam rá". Ezért megölte volna őt? Miért nem engem távolított volna el az útból? Ha nem lehet az övé, ne legyen másé sem? És miután bántotta őt, rájött, hogy magának ártott a legtöbbet és bosszút forralt, hogy nekem is fájdalmat okoz és a családomat veszi el. Vagy pontosan tudja, hogy Anne elvesztése nekem is súlyos trauma volt, de az ő élete már nem teljes, elveszi az enyémet is? Miért várt volna ennyit? Julie már négy éves, miért adott volna ennyi időt?'

Ez a gondolatmenet nem állt meg a lábán. Túl sok, mi van, ha, túl sok talán. Az érvelésemnek kristálytisztának kell lennie, átláthatónak, nem talánokból építkezőnek.
Összeszedtem magam és felálltam a fotelból, egyenesen a dolgozószobám felé vettem az irányt, ahol a táskám volt, meg az összes akta, fénykép. Érkezett egy fax is, amit nem vettem észre eddig, Annabell vallomása és a fantomkép.
Levittem mindent a nappaliba. Eltoltam az asztalt meg a kanapét, hogy az egész szőnyeg szabad legyen és kiraktam minden papírt, minden képet, dokumentumot. Kikotortam Julie asztaláról sok színes filcet és nekiálltam a munkának. Először is sorrendbe raktam mindent. Majd úgy gondoltam visszafele haladok, jobban is fogok emlékezni úgy a részletekre. Elővettem a diktafonom, bekapcsoltam és hangosan elemezni kezdtem a látottakat.

’A legutolsó pont a levél. Ez jelenti azt, hogy valami nem stimmel majd a kihozott eredményemmel, így majd egy újabb fordulattal gazdagíthatom a nyomozást. Ezen kívül senki vagyok, és a rendőrség munkája úgy általában is, de ennél az ügynél különösen hiábavaló. Még mindig azt a látszatot kelti, hogy tökéletes. Magabiztos és bátor is, hisz odament Annabell lakására. A fiúk alig találtak nyomokat, csak pár részleges ujjlenyomatot, amit összevetettek az adatbázisban szereplőkkel, de természetesen nem volt találat. A pohárról származó dns minta szintén nem hozott sikert, de legalább valamink van róla.

A fantomképet elnézve rájöttem, hogy valójában a tegnapi huzavona teljesen fölösleges volt, hisz a kép egy átlagos embert ábrázol, aki bárki lehetne az utcáról, a nyomok meg semmit nem adtak. Az egyetlen amiből valóban el lehet indulni a telefonhívás és a levelek.
Elővettem a két levelet, amit nekem címeztek és az írást kezdtem el figyelni. Ugyanazok a vonások, a D és az L betű azonos mindkét lapon, így első látásra sok betű hasonlóan képzett. A megszólítás különbözik. Az elsőnél köszönt, itt már csak üzen. Hiányzik a búcsú, elköszönés. Azt akarja, hogy elkapjam, hisz azt is ő vezérli. Akkor kapom el, ha közel enged magához, de az végeredményben nem az én sikerem, hanem az övé lesz, hogy rá tudott venni a játékaira. Bele kell mennem mindenbe, amit akar.’

Megcsörrent a telefon. Felpattantam, kezemben az egyik levéllel meg a diktafonnal.
’Hallo, tessék?’
’Szervusz Jason, azt hiszem itt az ideje, hogy elbeszélgessünk.’
A szívem egy pillanatra megállt, a levegő bennakadt a tüdőmben. Köhögnöm kellett, de tudtam, hogy nem szórakozhatok az idejével.
’Hát beszélgessünk.’
’Örülök, hogy új irányt vettél és végre feladtad a gyerekes rendőrösdit, aminek semmi értelme nem volt az elejétől kezdve.’
’Meg kellett próbálnom mindent, hát azzal kezdtem, ami a kezemben volt.’ – próbáltam húzni az időt, amíg leteszem a kezemben lévő tárgyakat és felveszem a beszélgetést rögzítőre.
’Jason, meg se próbáld, amire készülsz most!’
’Mi? Miről beszélsz?’
’Amíg nem játszol tisztességesen, nem léphetünk tovább.’ – és lecsapta a telefont.

Honnan tudta, hogy fel akarom venni? Miből gondolhatta? Vagy a közelben kell lennie, vagy… be van a ház kamerázva. De hát az lehetetlen. Körülnéztem a falakon, a sarkok felé, a falon függő tévére esett a pillantásom és a tévé melletti polcon lévő kedves és szokatlanul új virágra. ’Sarah sosem tenné a virágot a tévé mellé. Félne, hogy locsoláskor összevizezi.’ Felemeltem a virágot, és láss csodát az egyik fejre egy apró de tökéletes kamera volt felszerelve. Belenéztem a kamerába.

’Nem is tudom melyikőnk az, aki nem játszik tisztességesen.’

Újra megcsördült a telefon.
’Rendben, én is ludas vagyok, ezt belátom.’
’Hol a családom?’
’Mit gondolsz, válaszolok a kérdésedre?’
’De miért őket? Miért nem engem? Anne után miért vártál tíz teljes évet? Fontos volt ez a szám? Jelent valamit?’
’Jason hagyd abba az analizálást. Túl sok kérdést teszel fel, pedig az egyetlen, aki tehet fel kérdéseket, az én vagyok. Na meg a családod, hogy vajon eddig apuci miért nem találta meg a családját, ha rendőr. A kis Julie egész nap csak pityereg. De Sarah… ő egész más. Komoly nő, Jason, mindig beválasztasz a nőkből. Jó ízléssel, de tényleg.’
’Mondd, mit kell tennem?’
’Tehát benne vagy a játékban?’
’Lenne más választásom?’
’Ó, rengeteg. Folytathatnád például a rendőrjátékot, vagy mehetnél a bolond anyósod szavai után, aki még egy kultúrált beszámolót sem tud előadni rólam. Rengeteg opció közül válogathatsz.’
’Maradjunk a te beteg játékodnál. Mik a feltételek?’
’Á, értesz te hozzá, hogy kell a közepébe vágni a dolgoknak.’
’A feltételeim: nincsenek zsaruk. Velük sosem vicces a játék. Mindent olyan komolyan vesznek. A második: nem lehetnek fegyverek nálad. Semmilyen fegyver sem, gázspray, vipera, apró stukker, semmi. Harmadik: pontosan követned kell az utasításaimat. Ha a három közül bármelyiket megszeged, nyilvánvalóan megtudom, hisz a virág-kamera nem az egyetlen a lakásodban és a környezetedben, ezen kívül kedves ismerősök bőven ellátnak információval. Tehát, ha bármelyiket megszeged a lányoddal kezdem meg a helyes kis hajával. Először leborotválom a fejét, hogy ne legyenek meg a kedves kis fürtjei, aztán az ujjait veszem kezelésbe.’ – ennél a résznél már olyannyira ideges voltam, hogy a gyomrom remegett, én magam alig bírtam a lábamon megmaradni, de tudtam, bármit mondok, csak felgyorsíthatja ez a folyamatot.
’Rendben van így?’ – fejezte be végül.
’Rendben.’
’A játék holnap reggeltől veszi kezdetét.’ – és lecsapta a telefont.
Én percekig csak álltam, majd könnyek dőltek ki a szememből, és nem tudtam mást tenni, csak sírni. Rázott a félelem, a düh, tudtam, hogy tehetetlen vagyok, csak abban bízhatok, hogy minden követelését helyesen teljesítem egy elmebetegnek. Összeszedtem a papírlapokat, felvittem a szobába, ahol rendszerezve visszapakoltam őket a helyükre. A gépemhez ültem és megnéztem a bejövő leveleimet. Találtam párat, de egyik sem kötötte le az érdeklődésemet. Lementem újra a nappaliba, visszatoltam a bútorokat és bekapcsoltam a tévét. Nagyjából az első perc után álomba zuhantam olyan fáradtsággal, amit még sosem éreztem előtte.