42 – Légtelen rohanás

Nem tudom mire riadtam fel, de az utcán feküdtem és két gyerek guggolt mellettem. Nem telhetett el sok idő, mert még nem vett észre rajtuk kívül senki sem. Felültem, ők meg csak néztek engem, nem szóltak egy szót sem.

- ¿Está enfermo usted?

Nem értettem mit kérdeznek, de nem mertek közelebb jönni. Elég rosszul nézhettem ki, ha két kisgyereket hanyatt esve is meg tudok ijeszteni. Körülnéztem és egyszerűen nem tudtam hol vagyok, vagy egyáltalán azt, hogy merről jöhettem. Próbáltam beazonosítani a házakat, de minden ködös volt. Az utca hasonló – vagy teljesen ugyanolyan – volt, mint a többi, a színek, a szagok, az emberek, egybemosódott minden. Lábra álltam és elindultam az egyik sarok felé, a két fiú lemaradva jött utánam. Az utca utolsó házát elérve a fiúk megálltak, én kitekintettem, hátha valami ismerőset látok, de nem utalt rá semmi, hogy erre jártam volna korábban.

Futásnak eredtem a másik irányba, hátha elérek legalább valahova, egy főútra, egy nagyobb utcába, ahol emberek vannak. De újabb kis utcák, sikátorok következtek, én futottam, ahogy a lábam bírta, talán életemben először futottam, a tüdőm majd’ kiszakadt a helyéről, azt éreztem az összes izmomra szükségem van, hogy futva kibírjam. A levegő mintha sokkal hígabb lett volna, mintha nem lenne elég semmire sem. A tüdőmbe áramolva még a helyet sem foglalta, egyből kislisszolt és én ott maradtam nélküle. Lerohantam több utcát, sarkot, kis teret, sikátorokat és zsákutcákat, majd megálltam, mert egyszerűen képtelen voltam tovább futni és igazából nem is tudtam merre vagy egyáltalán minek futok. Talán a nyomor lehetett az oka, talán a tudatlanságtól való félelem, de egyszerűen megvakított és nem tudtam gondolkodni. Leültem egy lépcsőre, hogy legalább levegőhöz jussak, a szemem előtt apró fehér pöttyök, csillagok ugráltak, én meg szorítottam a fejem, nehogy szétessen.

Mikor végre újra magamhoz tértem, körbenéztem: egy ház bejáratánál ültem. Apró ház, a többi között megbújik, zöld ajtóval és fehér meszelt falával. Bár a falból nem látszik sok, mert az egészet benőtte a növényzet. Nem igazán ismertem fel miféle, leginkább valami borostyánfélének mondanám, körülölelte az ablakokat, rácsimpaszkodott az ereszre, hogy felkússzon egészen a kéményig. Az ajtófélfát egészen benőtte, az ajtó repedéseibe is beitta magát, gyönyörű volt, mégis valahol szorítóan félelmetes. A külső ablakpárkányon hamutartó volt, benne három elnyomott cigaretta csikk, mind csak félig elszívva. Halvány vörös rúzsfolt mindegyiken, főzés közben szívhatták őket.

Vízre volt szükségem, így bekopogtam. Néhány másodpercig néma csend, majd halk csoszogás hangja és az ajtó kitárult.

41 - Az utca

A teljes felépülés több, mint hat hónapig tartott. Mire járni tudtam teljes biztonsággal már teljesen kiismertem a kórház összes zegét és zugát. Tudtam mindenkiről, aki belépett vagy elhagyta a kórházat, épp csak arról semmit, ami azon kívül történik. Egy kis mexikói városban voltam és fogalmam sem volt hogy kerülhettem oda. Próbáltam emlékezni, de mintha kitörlődött volna minden. Legutóbb még London utcáit tapostam, most meg egy idegen ország kórházában tanultam meg beszélni.

Mikor elengedtek adtak pár címet, ahol az angol követséget találom, illetve olyan segítőkész emberekét, akik bármikor segítségemre lennének a városban. Ahogy kiléptem az ajtón egy meleg áramlat csapott meg, a légkondicionált épület után sokkolóan meleg volt a mexikói nyár. Elindultam az utcán, a követség fele, csak az forgott az agyamban, hogy valamiképpen haza kell jutnom.

Az út kanyargós volt és egy jóval szegényebb negyeden vezetett át, mint amit én valaha láttam. Hatalmas szemű gyerekek játszottak pár golyóval az úttest közepén, ahol valószínűleg nagy ritkaságszámba megy, ha autó elhalad. Ruhák száradtak mindenütt, a levegő zsongott az emberek beszédétől.

A kórháztól nagyjából fél óra járásnyit kellett megtennem, nekem mégis sokkal tovább tartott. Hamarabb kifáradtam, mint gondoltam, de nem a gyaloglástól. A látvány fárasztott le teljesen, az emberi nyomor látványa. Szédülni kezdtem, majd eszméletem vesztettem.

40 - Ébrenlét

Fehér falak vettek körül, mint az álomban, de most volt valami más. Szagok voltak. Az ismerős korház szaga csapott meg, a gyógyszerek, betegség és az őrületé. Rövid időn belül egy világos ruhába öltözött nő lépett be a szobába, a lépései sokkal hangosabbnak hallatszottak a normálisnál. Felém hajolt, majd a gépekre nézett, amiket eddig én észre sem vettem. Némán villództak mellettem az életemről téve tanúbizonyságot.

- Mi a neve uram? – Kérdezte a nő kedves hangon.

Próbáltam válaszolni, de nem sikerült.
- Ne izguljon, ez teljesen normális. El kell végeznünk pár vizsgálatot, hogy az agyműködése rendben van-e. Ilyen hosszú kómánál már annak is örülhetünk, hogy egyáltalán felébredt.
- Kérem kövesse az ujjam a tekintetével.
Így tettem. Ő megköszönte és azt mondta eddig rendben van.

Kiment a szobából és hamarosan egy orvossal tért vissza. Úgy beszéltek hozzám, mintha gyermek lennék, mintha nem érteném a szavakat.

Az orvos hosszú tűt vett elő és végig bökdöste a kezeimet, lábaimat, amíg elegendőnek nem érezte a teszteket. Én torkig voltam már a vizsgálgatással, de ezt nem tudtam számukra is érthetővé tenni.

- Örülünk, hogy újra köztünk van, holnaptól elkezdjük a rehabilitációt, úgy néz ki minden rendben van, az agyi funkciók tökéletesen működnek [erre tudnék mit mondani, gondoltam…], az izmai a sok fekvéstől elsorvadtak, most újra üzembe kell helyezni őket. – Hangosan felhorkanva nevetett.

A nővér kattintgatott párat a műszereken, majd kicserélte a infúziós zacskót. Nem kér egy kis vizet?
Újból beszédre nyitottam a szám, de csak meleg levegőt tudtam kipréselni magamból, így felhagytam a próbálkozással. Bólintottam, mert ekkor jöttem rá, hogy őrülten szomjas vagyok. Ekkor megfordult és kiment az ajtón. Pár perc múlva jött vissza egy tálcával, rajta egy kancsó víz, egy pohár, benne szívószál.

Töltött a friss vízből a pohárba. A hideg víztől egészen bepárásodott a pohár széle; majd a számhoz emelte és a szívószálat a számba tette. Ahogy az első cseppek lecsurogtak a torkomon, éreztem, mintha, késsel karcolnák fel újra és újra. De ahogy egyre csak ittam a vizet, feloldódott a fájdalom és éreztem, hogy végigszalad a testemben a víz, eljut minden apró résbe, mélyedésbe, lyukba, erekbe, feltölt mindent frissességgel, erővel. Egy pohártól már teljesen megújulva éreztem magam.
- K-köszönöm. - Mondtam rekedtes és alig hallható hangon.
- Na látja, már megy is. Nem kellett aggódni. Kér még?
- Igen, köszönöm, de azt hiszem elboldogulok magam is. - Válaszoltam, mert kicsit kínosan érintett, hogy itatnak.
- Hát sajnos azt nem hiszem, de egy kis idö múlva arra is sort kerítünk.