35 - Feketeség

A hotel önmagában sem volt kifejezetten bíztató, de a körülötte lévő környezet végképp ellenszenvessé tette. Fáradtságom azonban hamarabb urrá lett rajtam, mint, hogy meggondoljam magam és tehetetlenül az ágyra zuhantam.

Álmomban újra visszatért az a furcsa kép, a nő a dombon, szomorú dallam, én sírok, képszakadás. Hosszú, tompa sötétség, mintha én állnék a semmi közepén és egyre töpörödnék, apró pöttyként szemlélve a feketeséget magam körül. Felborultam, és zuhantam lefele a sötétségbe, az egész testem tépte a szél, darabkák estek ki belőle egy sötét felismerhetetlen anyagba. Később vízszerűvé vált, ahogy az arcom hozzáért és én úszni kezdtem kifelé, a part felé, ami egyre szilárdabbá vált, ahogy közeledtem hozzá, végül kiértem a hófehér sziklékra. Teljesen üres volt minden. Egy árva ember sem járt erre. Majd feltűnt a móló, rajta egy ember. Felkapaszkodtam a mólóra, hogy közelebbről szemléljem, megláttam, hogy egy apró kislány, úgy négy - öt éves forma. Az arca, a lépése egyre közelebb volt hozzám, tudtam, hogy ismernem kéne valahonnan, de nem jutottam el az agyam olyan szegletébe, ahol ő lakott. El kellett telnie egy kis időnek, mire rádöbbentem, hogy Julie áll előttem. A döbbenettől meg sem tudtam szólalni, csak fájó szemmel néztem, hápogtam, alig kaptam levegőt és a karommal próbáltam magamhoz húzni.
A következő pillanatban megszakadt az álom.

Szürkült az ég körülöttem, hajnal lehetett és a fejem lüktetett. Megpróbáltam felülni,d e minden mozdulatom fájdalmat okozott. Eleinte nem vettem észre a változást, de később, ahogy kezdtem összeszedni magam, kezdett kirajzolódni a hely, ahová kerültem.

Nem a hotel szoba volt, nem az ágy, hanem egy teljesen ismeretlen szobában ébredtem, a cuccaim sehol, a ruháim a földön szanaszét.
Felálltam a földről, megroppant a hátam, ahogy megmozdultam. Még teljesen kába voltam, szédültem is és rettenetesen szomjas voltam. Tökéletes másnaposság tünetek, mégsem emlékeztem, hogy ittam volna az előző nap. Állva már éreztem, hogy fölösleges felöltöznöm nagyon, mert kibírhatatlanul meleg van, így inkább csak a farmerom kaptam csak magamra, az ingem a kezemben tartottam továbbra is. Ahogy a rosszullétem csillapodott valamelyest, felmértem a derengő félhomályban a terepet. Láttam egy asztalt a szoba másik végében és egy széket. Egyébként teljesen üres volt minden. Odamentem az ajtóhoz, ahonnan a fény beszivárgott, reméltem, hogy a rajta lévő kis ablakon keresztül talán megláthatok valamit, ami segíthet jelen helyzetemben. Csalódnom kellett, nem volt semmi, csak egy hosszú, üres folyosú, amit egy neon lámpa fénye világított meg. Nem tudtam mitévő lehetnék, így elindultam az asztal felé, hogy leüljek a székre és várjak. Aki idehozottt nyilván szánt szándékkal tette, nem merő véletlenségből raboltak el éjnek idején. Ahogy a székre leültem mocorgást hallottam. Felpattantam, a hang abbamaradt. Megérintettem a széket, semmi. Az asztal lapjára ütöttem gyengén, mire újból motoszkálá hallatszott, benéztem alá, egy fiókot láttam, amit lassan, nagyon óvatosan kihúztam. Egy kis egeret találtam ott, aki a hirtelen fénytől becsukta a szemét, majd szaladgálni kezdett, végül addig tornázott, amig ki tudott szökni a dobozból, és a földre pottyant. Ott eszeveszett rohanásba kezdett, és csak nagy sokára hagyta abba, ahogy rájött, hogy nincs semmi eleség, amire lecsaphatna. Sajnáltam a kis állatot, ki tudja mióta lehet már itt bezárva, étlen-szomjan a dohos levegőjű fiókan, Apropó, visszatérve a fiókra. A nagy egérszabadítás közben egészen elfeledtkeztem egy apró ám egyáltalán nem elhanyagolható részletről, a levélről a fiók alján. Egy boríték volt, rajta cirádás betűkkel a címzés: Jason

34 - Motel 6

Természetesen rossz irányt választottam a nagy gondolkodásom közepette és az 57es utat távolról sem közelítettem meg, sokkal inkább Bloomington felé vettem az utam a 39esen. Így az út jóval hosszabbnak bizonyult és a kezdeti lelkes elképzelésem, hogy röpke három óra alatt már a nemzeti park területére érek, hamar lelohadt. St. Louis fele tartottam, ami még, ha beletaposok is a gázba több órára van tőlem.

Az útszéli lámpák, amelyek megvilágítottak, egyfajta burkot képeztek az út és minden más köré. Mindig ezt érzem, ha éjszaka vezetek, mintha egy egészen más világba lépnénk ilyenkor. Nem látni be az úton túli világba, csak az előttem és mögöttem létezik. Pláne, ha kicsit lakatlanabb utakon járok, ahol még autók sem fordulnak meg gyakran, nyugaton, a sivatag környékén szokott igazán eluralkodni rajtam ez az érzés.

Csigalassúsággal teltek az órák, úgy éreztem nem dob fel, hogy zenét hallgatok és várok. Nagy sokára elértem Springfieldet, úgy döntöttem, hogy elég késő van ahhoz, hogy ne menjek tovább, megszálljak ezen a vidéken. Tartottam tőle, hogy ezzel sok időt vesztegetek el, de nem tartottam túl jó ötletnek, ha tovább vezetek, mert így is hulla fáradt voltam, alig tudtam koncentrálni az útra, mely a buroktól és a hullámzó autóktól egészen egyhangúvá vált.

Korábban már megfordultam ebben a városban, most mégis egészen különös volt behajtani. "Üdvözlünk Springfieldben, Illinois államban". Most túristaként kocsikáztam, mert azok a halvány emlékeim, amik az utcákról megvoltak éjszaka semmissé váltak, így követtem az út sodrását, amitől azt reméltem valahogy a belvárosba jutok. A motel 6-ban szálltam meg, amiről tudtam, hogy nem kerül sokba, így legalább arra nem kell annyit költenem.
A rendőrautó láttán ugyan a portás kissé beljebb húzódott a székében, s mégis ez egy kis biztonságérzetet adott nekem, hisz itt legalább nagy bajom nem eshet, ahhoz eléggé tartanak tőlem.

A szobámról nem mondanám, hogy szép volt. Azt sem, hogy kényelmes. De még az sem jutna eszembe, hogy illatos. Összességében egy roncs volt, egy porfészek, de legalább volt hol aludjak. Ez is jobb volt, mint egy mohával bevont sziklaszirt valahol a vadonban..