22 - Stein emlékek

"Jason, a legjobb lenne, ha lefeküdnél. Nem tudsz semmit sem tenni, amíg hulla fáradt vagy."
"Úgy nézek ki, mint aki le tudja hunyni a szemét? Éveken át rettegtem. Nem akarok így élni. A családomat akarom. Hogy menjek haza, ha tudom, hogy valahol vannak, a városban, vagy már azon kívül, és az az elmebeteg bármit megtehet velük. Megígértem, hogy vigyázok rájuk és nem tudtam."
"Najó, ennek semmi értelme. Ne kezd el hibáztatni magad egy pszichopata miatt. Rendben. Keresünk neked valami feladatot, amivel addig elfoglalhatod magad."
"Nem kell origami, hogy csendben maradjak, kösz. Elmegyek, iszom egy kávét."
"Nem kirakósra gondoltam, illetve, de. Idehozattam az aktáidat, átkéne nézned őket, az összes sort és rajzolj, írj, bármi, ami eszedbe jut, ami kimaradt eddig, mert nem gondoltál rá. Vonulj el és gondolj mindenre. Ha elakadsz, gondolj arra, hogy ez a legnagyobb segítség Sarah-nak."
"Kiadtatok körözést? Persze, csak jó lenne tudnunk, hogy ki ellen."
"Rendben, az irodámban leszek."

A nap újra lemenőben volt, mire nagyjából átrágtam magam az aktákon. Újra felrémlettek az emlékek, az egész Anne ügy. Megint tíz évvel ezelőtt éreztem magam, az életem újra felborult. Felhívtam Margaret Steint, szerettem volna velük is átbeszélni a részleteket megint, bár pontosan tudtam, hogy mindent elmondtak már, amit lehetett.
Kicsöngött a telefon.
"Hallo tessék" - szólt bele a telefonba egy nagyon megöregedett férfi hang.
"Hello Harold, itt Jason. Jason Conrad."
A vonal másik végére súlyos csend telepedett.
"Itt vagy még?"
"Khm. Öö Persze. Szervusz Jason. Rég nem hallottunk felőled. Minden rendben?"
Valószínűleg ez volt az a kérdés, ami felborított engem, mert beleremegtem.
"Nincs. Harold elvitték a lányom és feleségem. Az az őrült megint lecsapott."
Harold légzése felerősödött, szinte fújtatásnak hatott.
"Mikor történt?" - kérdezte.
"Tegnap este. Fogalmunk sincs, hogy mit tegyünk. Semmink nincs. Arra gondoltam.. Talán, ha ti... de nem tudom.."
"Jason, segítünk, amiben tudunk. Hol vagy most?"
"A városban, a Lowe sugárúti irodán. De el tudok én is menni."
"Ahogy gondolod, nekünk bárhogy megfelel."

Fél óra múlva benyitottam a házba, ahol annak idején annyit jártam. A kert, bár a sötétben kevéssé látszott, jól gondozott volt, és még mindig ott állt Anne fája,
amiről annyit mesélt, együtt ültették még mikor kicsi volt, az egész család. A hinta még mindig ott lógott rajta, bár évek óta nem volt senki, aki ráült volna. Megnyomtam a csengőt, ami a csendes estéhez képest élesen szólalt meg. Léptek, és Margaret Stein nyitott ajtót. Mióta nem láttam, nagyon megöregedett. Szép vonásai megmaradtak, de a szeme körül elmélyedtek a szomorú ráncok, és már az arca sem volt olyan mosolygós, mint régen.
"Gyere beljebb."
"Köszönöm Margaret."
Magához húzott és megölelt. A válla felett átnézve összetalálkozott a tekintetünk Harolddal, aki felett szintén eljárt már az idő. Kezetfogtunk, és beljebb mentünk. A lakás ugyanolyan szeretetet sugárzó volt, mint akkor régen, minden a helyén, nem változott semmi sem. Kivéve a kandalló feletti képeket, amik nyaralások emlékét őrizték. Észrevehették, hogy a képeken megakadt a tekintetem.
"Anne után már nem volt mire gyűjtenünk. Egy ideig adományoztunk, majd utazgatni kezdtünk." Ahogy beszélt, minden magyarázkodásnak hatott. Mintha nem lehetnénk boldogok, és keresték a szememben, hogy vajon ezért megrovom-e őket ,vagy sem.
"És merre jártatok?"
"Oh, rengeteg helyen Jason, majd egyszer, máskor, elmesélem, elmeséljük nagyon szívesen. Rengeteg kép készült." - Szakadt ki a megkönnyebbülés Margaretből.
"De most térjünk rá, amiért jöttél, sürget az idő."