Az utca teljes némaságba burkolózott. Teljes sötétség volt, egy csillag sem volt az égen. Az elmúlt szörnyűség képei még dübörögtek a fejemben, a szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy minél messzebb kell, hogy kerüljek a háztól és ettől a várostól is, ki kell, hogy szabaduljak. Meg kell tudnom ki vagyok.
Ahogy továbbhaladtam, lassítottam a lépteimen és már csak sétálva folytattam utam. Egyszerre a házak egyre ritkásabbak lettek, több volt a növényzet, majd megjelent egy út. Nem tűnt kifejezetten forgalmasnak és csak óriási távolságonként emlékeztetett egy apró narancssárga folt az elhelyezett lámpák fényére. Az elágazásnál balra fordultam és az út jobb oldalán haladva indultam az újabb kaland felé. Nem tudtam mi vár rám, csak reménykedni tudtam, hogy egyszer kikerülök ebből az őrületből, amit tudatlanságnak nevezünk.
Amint haladtam az éjszakával szép lassan megszoktam a gyaloglást. Eleinte hullámokban elfáradtam, azt hittem, hogy nem bírom tovább, menten összeesem. A kómás ébredésem még mindig hatással volt a testemre, ami a hirtelen mozgástól elszokva össze-összecsuklással fenyegetett. Ahogy a hajnal beköszöntött már nem voltam fáradt, teljesen éberré váltam, kiélesedett a hallásom és a látásom és azt éreztem a lépteim is egyre ruganyosabbak, alig hallhatóvá válnak. A láthatáron feltűnt egy városka körvonala és mire a nap a delelőjén járt, el is értem. Őrült sebességben haladtam, pedig úgy éreztem, mintha csak lépkednék. A fák elsuhantak mellettem, egy autó sem járt erre, én voltam a leggyorsabb, amíg a szem ellátott. Szokatlan volt minden. Olyan régi volt a város is, amit percek alatt hagytam magam mögött. Az emberek arca egy számomra ismeretlen világ arcai voltak, de nem csak a távolság, mintha dimenziók választottak volna el minket egymástól.
Napnyugtára elértem egy hatalmas erdőt, amin olyan csendesen vágtam át, hogy a legapróbb ág sem reccsent léptem alatt, én hallottam az őzek zizegését, ahogy ráléptek egy-egy falevélkupacra. Eleinte összerezzentem minden apró zajra, majd megszoktam mindent, ismerőssé vált. Egy óra sem telhetett bele – bár az idő érzékelésével akkorra már bajban voltam, - és kint voltam egy tisztáson, ami mellett két út is vezetett. Én úgy döntöttem, folytatom az utam előre, így a jobb oldalt választottam és így haladtam előre. Négy napig mentem megállás nélkül, fáradtságot nem ismerve, vagy inkább elfelejtve. Mikor az ötödik nap reggelén megérkeztem egy nagy városba – amely méreteit tekintve jóval felülmúlta az addig látottakat, - és úgy döntöttem, megszállok ott egy pár éjszakára, úgysincs hová menjek, remélhetőleg lesz ki befogadjon.
Ahogy átléptem a hatalmas fából faragott kaput, mely virágdíszeivel émelyítően gyönyörű volt, éreztem, hogy a hajamat felborzolja a szél, amely épp nem is fújt. Kirázott a hideg és hirtelen a lépteim újra hangot vertek a földön. Ólmos fáradtság zuhant rám, alig bírtam továbbmenni. Minden lépés maga volt a kín, de elhatároztam, hogy legalább az első házig el kell jutnom, onnan valahogy megkérek valakit, hogy szállásoljon el. Már négykézláb húztam magam a földön, pedig csak méterek hiányoztak csak. Még két húzás, még egy, és… Bekopogtam. Innentől minden sötétségbe borult, mert a kezem lendítése elvette minden energiámat és halálos álomba zuhantam.
/Ajánlom a drága Németországban csücsülő Áginak :)/
2010. június 12., szombat
2010. március 21., vasárnap
45 - Életben kell maradni
/ajánlott zene: klikk ide/
Felkiáltottam és a nyakamba csimpaszkodva húztam magam után. Próbáltam lefejteni a kezét, de úgy szorított, hogy képtelen voltam. Ördögi kacajt hallatott, majd belém harapott. A karomba, olyan erővel, hogy kitépett belőle egy darabot. Felüvöltöttem. A vérem spriccelt mindenfelé, mire addig rúgtam, hogy leesett a földre. Hátraléptem, mire ő csúszva mászott utánam. Hosszú haja volt, pár szál, amit rátapadt a fejére. Engem nézett és kúszott, hogy belekapaszkodjon a lábamba, én belerúgtam és átrohantam a szobán.
A konyhában fel akartam tépni az ajtót, de nem ment, bárhogy próbáltam és már láttam, hogy a szobából mászik ki. Átrohantam a másik szobába, átugrottam rajta, de elkapta a lábam. Hasra estem és ő elérte már majdnem a hátamat. Lerugdostam magamról, és rohantam a szoba végére, ahol egy apró ablak volt. Kitörtem az üveget, de már majdnem elérte a lábam. Láttam egy állólámpát a sarokban, felkaptam és hozzávágtam. Felüvöltött, majd megint kacagott és a száján még mindig ott volt a karomból kitépett hús, az arcán pedig csurgott le a vérem.
Felugrottam az ablakhoz és próbáltam kimászni, de a lyuk túlságosan kicsi volt, ő pedig pont alám került. Kinyomta magát az egyik kezével, majd a másikkal elkapta a lábam. Rám csimpaszkodott, én meg próbáltam megszabadulni tőle. Az ujjait, a körmét belém mélyesztette és éreztem, hogy a bőrömön simán halad át az ujja és iszonyatos fájdalom nyilall a lábamba.
Egy erős rúgással lerúgtam magamról és átfeszítettem magam az ablakon. Teljesen sötét volt már az utcán, én pedig több sebből vérezve futásnak eredtem. A kacajt még több utcával távolabbról is hallottam, mert néma csend honolt itt kint.
Felkiáltottam és a nyakamba csimpaszkodva húztam magam után. Próbáltam lefejteni a kezét, de úgy szorított, hogy képtelen voltam. Ördögi kacajt hallatott, majd belém harapott. A karomba, olyan erővel, hogy kitépett belőle egy darabot. Felüvöltöttem. A vérem spriccelt mindenfelé, mire addig rúgtam, hogy leesett a földre. Hátraléptem, mire ő csúszva mászott utánam. Hosszú haja volt, pár szál, amit rátapadt a fejére. Engem nézett és kúszott, hogy belekapaszkodjon a lábamba, én belerúgtam és átrohantam a szobán.
A konyhában fel akartam tépni az ajtót, de nem ment, bárhogy próbáltam és már láttam, hogy a szobából mászik ki. Átrohantam a másik szobába, átugrottam rajta, de elkapta a lábam. Hasra estem és ő elérte már majdnem a hátamat. Lerugdostam magamról, és rohantam a szoba végére, ahol egy apró ablak volt. Kitörtem az üveget, de már majdnem elérte a lábam. Láttam egy állólámpát a sarokban, felkaptam és hozzávágtam. Felüvöltött, majd megint kacagott és a száján még mindig ott volt a karomból kitépett hús, az arcán pedig csurgott le a vérem.
Felugrottam az ablakhoz és próbáltam kimászni, de a lyuk túlságosan kicsi volt, ő pedig pont alám került. Kinyomta magát az egyik kezével, majd a másikkal elkapta a lábam. Rám csimpaszkodott, én meg próbáltam megszabadulni tőle. Az ujjait, a körmét belém mélyesztette és éreztem, hogy a bőrömön simán halad át az ujja és iszonyatos fájdalom nyilall a lábamba.
Egy erős rúgással lerúgtam magamról és átfeszítettem magam az ablakon. Teljesen sötét volt már az utcán, én pedig több sebből vérezve futásnak eredtem. A kacajt még több utcával távolabbról is hallottam, mert néma csend honolt itt kint.
44 - Nyöszörgés
/ajánlott zene: klikk ide/
Megszédültem. Leültem a székre és a felkínált pohár vizet – bár szürke volt és felismerhetetlen darabok úszkáltak benne – egy hajtásra megittam. A rosszullét nem múlt el, sőt azt éreztem minden pillanattal erősödik. Megpróbáltam felállni az asztaltól, de nem sikerült.
- ¡siéntate!
Nem értettem mit mond, de mikor megpróbáltam újra a vállamra tette a kezét és óvatosan visszanyomott a székre. A fejem egyre nehezebb volt, és az agyamat szinte különállónak éreztem tőle. Nem fájt semmi, csupán mindenem elzsibbadt. Majd a szemem lecsukódott és a homlokom koppant az asztalon.
Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem el így, de mikor felébredtem, ugyanúgy az asztalnál ültem, de már sötétedett. Nem volt senki a szobában. Már nem szédültem, és az összes szervem a helyén volt. Felálltam az asztaltól és benéztem a szomszéd szobába.
- Halló, van itt valaki? Hölgyem? Köszönöm a vendéglátást, most tovább állnék…
De nem jött válasz. Körbenéztem a másik, kisebb szobában, de teljesen üres volt. Odaléptem az ajtóhoz, hogy elinduljak valamerre, de az zárva volt. Körülnéztem, hátha megtalálom a kulcsot, de nem volt sehol és a fény is egyre kevesebb volt.
Bementem a nagyobbik szobába, hogy ott is körülnézzek, és ahogy közeledtem a polcokhoz, valamit észrevettem a szemem sarkából. Megmozdult valami. Hirtelen megfordultam, de csak egy nagy kupac ruhát találtam a sarokba hajítva. Furcsa szag terjengett a szobában, az egész lakást megfertőzte. Figyeltem a halmot egy ideig, majd elindultam az ellenkező irányba, hogy megnézzem a polcokat. Megint mozdult valami, az előző helyről, de most mikor megmozdultam nem hagyta abba. Olyan volt, mintha egerek, vagy férgek lennének a ruhakupac alatt. Undorodtam az egész háztól, de ez volt a legvisszataszítóbb mind közül.
Mikor odaléptem, belerúgtam a kupacba, amiből nem szaladt ki semmi, csak felnyögött. (Ez egy ember lenne?) Felkaptam pár ruhát és arrébb dobtam, megfagyott a vér az ereimben annak láttára, ami ott volt. Az öregasszony feküdt a ruhák között, meztelen volt és teljesen összeaszott. Nem is hasonlított arra, akivel ma találkoztam, csupán az arca vonásaiban. Nyöszörgött olyan túlvilági hangon, amitől a hátamon felállt a szőr.
Nem tudtam mitévő legyek, fel akartam tenni az ágyra, de amikor odahajoltam hirtelen felém fordította a fejét, a kezével a nyakam után kapott és olyan kacagás hagyta el a száját, aminél félelmetesebbet még soha sem hallottam.
Megszédültem. Leültem a székre és a felkínált pohár vizet – bár szürke volt és felismerhetetlen darabok úszkáltak benne – egy hajtásra megittam. A rosszullét nem múlt el, sőt azt éreztem minden pillanattal erősödik. Megpróbáltam felállni az asztaltól, de nem sikerült.
- ¡siéntate!
Nem értettem mit mond, de mikor megpróbáltam újra a vállamra tette a kezét és óvatosan visszanyomott a székre. A fejem egyre nehezebb volt, és az agyamat szinte különállónak éreztem tőle. Nem fájt semmi, csupán mindenem elzsibbadt. Majd a szemem lecsukódott és a homlokom koppant az asztalon.
Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem el így, de mikor felébredtem, ugyanúgy az asztalnál ültem, de már sötétedett. Nem volt senki a szobában. Már nem szédültem, és az összes szervem a helyén volt. Felálltam az asztaltól és benéztem a szomszéd szobába.
- Halló, van itt valaki? Hölgyem? Köszönöm a vendéglátást, most tovább állnék…
De nem jött válasz. Körbenéztem a másik, kisebb szobában, de teljesen üres volt. Odaléptem az ajtóhoz, hogy elinduljak valamerre, de az zárva volt. Körülnéztem, hátha megtalálom a kulcsot, de nem volt sehol és a fény is egyre kevesebb volt.
Bementem a nagyobbik szobába, hogy ott is körülnézzek, és ahogy közeledtem a polcokhoz, valamit észrevettem a szemem sarkából. Megmozdult valami. Hirtelen megfordultam, de csak egy nagy kupac ruhát találtam a sarokba hajítva. Furcsa szag terjengett a szobában, az egész lakást megfertőzte. Figyeltem a halmot egy ideig, majd elindultam az ellenkező irányba, hogy megnézzem a polcokat. Megint mozdult valami, az előző helyről, de most mikor megmozdultam nem hagyta abba. Olyan volt, mintha egerek, vagy férgek lennének a ruhakupac alatt. Undorodtam az egész háztól, de ez volt a legvisszataszítóbb mind közül.
Mikor odaléptem, belerúgtam a kupacba, amiből nem szaladt ki semmi, csak felnyögött. (Ez egy ember lenne?) Felkaptam pár ruhát és arrébb dobtam, megfagyott a vér az ereimben annak láttára, ami ott volt. Az öregasszony feküdt a ruhák között, meztelen volt és teljesen összeaszott. Nem is hasonlított arra, akivel ma találkoztam, csupán az arca vonásaiban. Nyöszörgött olyan túlvilági hangon, amitől a hátamon felállt a szőr.
Nem tudtam mitévő legyek, fel akartam tenni az ágyra, de amikor odahajoltam hirtelen felém fordította a fejét, a kezével a nyakam után kapott és olyan kacagás hagyta el a száját, aminél félelmetesebbet még soha sem hallottam.
43 - Kinyílt az ajtó
Az ajtó nagyon lassan kinyílt. A kinti szikrázó napsütés után bent úgy tűnt vak sötétség honol, nem látszott semmi sem. Egy kis idő elteltével úgy rémlett, mozgást látok, de nem voltam benne egészen biztos. Mivel nem szólt semmit, beléptem a kitárt ajtón. Amint magam mögött hagytam az utca tikkasztó hőségét körülölelt a ház nyirkos, hűvös levegője, ami most gyógyír volt a testemnek.
Nem telt el sok idő, mire láttam, ahogy a szemem megszokta az új fényviszonyokat. Egy ősöreg nő állt előttem: még találgatni sem tudtam a korát illetően. Kétségeim támadtak józanságomról, mert a nő annyira élettelennek tűnt, hogy lehet, hogy egyszerű hallucináció volt csupán, egy kép, amely betuszkolta magát tudatom bugyraiba. Az egész háznak ugyanolyan szaga volt, mint a nőnek. Valahol a penész és a döglött állatok bűze keveredett a rothadó növények átható szagával. Ahogy lélegeztem, egyre elviselhetetlenebb lett, és éreztem – vagy csak érezni véltem – a tüdőmbe lerakódó nehéz levegőt, ami egyszerűen képtelen lesz eltávozni onnan és így fulladok majd meg, kínok között.
Éreztem, hogy a pánikom is csak hisztéria, nincs is olyan bűz, csak le kell ülnöm, innom kell egy pohárka vizet és rendben is leszek. Nem tudtam hogy is kérhetnék vizet, de végül kézzel-lábbal elmutogattam a poharat, amint a számhoz emeltem, vizet, ahogy belecsorgatom. Ő még nem is szólalt meg egész eddig, de most sem kívánt semmit sem hozzáfűzni a dologhoz, lassan, nagyon lassan odacsoszogott a csaphoz, majd egy szürkés színű, maszatos pohárba töltött a vízből. Én addig kiszolgáltam magam és leültem az asztalnál lévő székek egyikére, amelyek gyakorlatilag az egyedüli bútorokat jelentették a kis szobában.
Amíg töltötte a vizet, én körülnéztem a helyiségben, ahonnan a bejáraton kívül két másik kijárat is nyílt, az egyiket egy ajtó, másikat egy függöny zárva el konyhától. Nem volt különleges a ház, egyszerűen csak szegény volt, a legszegényebb, amit valaha is láttam. Megfordult és felém csoszogott, majd odanyújtotta nekem a poharat. Olyan volt, mintha a pohár átcsusszant volna a kezéből, mert egy pillanatra összerándult a gyomrom, hogy leejtem-e vajon, de szépen átlendült a kezembe, mintha mi sem történt volna.
Nem érintettem meg a kezét, pedig kíváncsi lettem volna, vajon igazán bőr fedi a testét, vagy nyálkás, csuszamlós az egész. Erre a kérdésre nem kaptam választ, csupán az az érzésem volt, hogy valami nagyon nem stimmel.
Nem telt el sok idő, mire láttam, ahogy a szemem megszokta az új fényviszonyokat. Egy ősöreg nő állt előttem: még találgatni sem tudtam a korát illetően. Kétségeim támadtak józanságomról, mert a nő annyira élettelennek tűnt, hogy lehet, hogy egyszerű hallucináció volt csupán, egy kép, amely betuszkolta magát tudatom bugyraiba. Az egész háznak ugyanolyan szaga volt, mint a nőnek. Valahol a penész és a döglött állatok bűze keveredett a rothadó növények átható szagával. Ahogy lélegeztem, egyre elviselhetetlenebb lett, és éreztem – vagy csak érezni véltem – a tüdőmbe lerakódó nehéz levegőt, ami egyszerűen képtelen lesz eltávozni onnan és így fulladok majd meg, kínok között.
Éreztem, hogy a pánikom is csak hisztéria, nincs is olyan bűz, csak le kell ülnöm, innom kell egy pohárka vizet és rendben is leszek. Nem tudtam hogy is kérhetnék vizet, de végül kézzel-lábbal elmutogattam a poharat, amint a számhoz emeltem, vizet, ahogy belecsorgatom. Ő még nem is szólalt meg egész eddig, de most sem kívánt semmit sem hozzáfűzni a dologhoz, lassan, nagyon lassan odacsoszogott a csaphoz, majd egy szürkés színű, maszatos pohárba töltött a vízből. Én addig kiszolgáltam magam és leültem az asztalnál lévő székek egyikére, amelyek gyakorlatilag az egyedüli bútorokat jelentették a kis szobában.
Amíg töltötte a vizet, én körülnéztem a helyiségben, ahonnan a bejáraton kívül két másik kijárat is nyílt, az egyiket egy ajtó, másikat egy függöny zárva el konyhától. Nem volt különleges a ház, egyszerűen csak szegény volt, a legszegényebb, amit valaha is láttam. Megfordult és felém csoszogott, majd odanyújtotta nekem a poharat. Olyan volt, mintha a pohár átcsusszant volna a kezéből, mert egy pillanatra összerándult a gyomrom, hogy leejtem-e vajon, de szépen átlendült a kezembe, mintha mi sem történt volna.
Nem érintettem meg a kezét, pedig kíváncsi lettem volna, vajon igazán bőr fedi a testét, vagy nyálkás, csuszamlós az egész. Erre a kérdésre nem kaptam választ, csupán az az érzésem volt, hogy valami nagyon nem stimmel.
2010. február 1., hétfő
42 – Légtelen rohanás
Nem tudom mire riadtam fel, de az utcán feküdtem és két gyerek guggolt mellettem. Nem telhetett el sok idő, mert még nem vett észre rajtuk kívül senki sem. Felültem, ők meg csak néztek engem, nem szóltak egy szót sem.
- ¿Está enfermo usted?
Nem értettem mit kérdeznek, de nem mertek közelebb jönni. Elég rosszul nézhettem ki, ha két kisgyereket hanyatt esve is meg tudok ijeszteni. Körülnéztem és egyszerűen nem tudtam hol vagyok, vagy egyáltalán azt, hogy merről jöhettem. Próbáltam beazonosítani a házakat, de minden ködös volt. Az utca hasonló – vagy teljesen ugyanolyan – volt, mint a többi, a színek, a szagok, az emberek, egybemosódott minden. Lábra álltam és elindultam az egyik sarok felé, a két fiú lemaradva jött utánam. Az utca utolsó házát elérve a fiúk megálltak, én kitekintettem, hátha valami ismerőset látok, de nem utalt rá semmi, hogy erre jártam volna korábban.
Futásnak eredtem a másik irányba, hátha elérek legalább valahova, egy főútra, egy nagyobb utcába, ahol emberek vannak. De újabb kis utcák, sikátorok következtek, én futottam, ahogy a lábam bírta, talán életemben először futottam, a tüdőm majd’ kiszakadt a helyéről, azt éreztem az összes izmomra szükségem van, hogy futva kibírjam. A levegő mintha sokkal hígabb lett volna, mintha nem lenne elég semmire sem. A tüdőmbe áramolva még a helyet sem foglalta, egyből kislisszolt és én ott maradtam nélküle. Lerohantam több utcát, sarkot, kis teret, sikátorokat és zsákutcákat, majd megálltam, mert egyszerűen képtelen voltam tovább futni és igazából nem is tudtam merre vagy egyáltalán minek futok. Talán a nyomor lehetett az oka, talán a tudatlanságtól való félelem, de egyszerűen megvakított és nem tudtam gondolkodni. Leültem egy lépcsőre, hogy legalább levegőhöz jussak, a szemem előtt apró fehér pöttyök, csillagok ugráltak, én meg szorítottam a fejem, nehogy szétessen.
Mikor végre újra magamhoz tértem, körbenéztem: egy ház bejáratánál ültem. Apró ház, a többi között megbújik, zöld ajtóval és fehér meszelt falával. Bár a falból nem látszik sok, mert az egészet benőtte a növényzet. Nem igazán ismertem fel miféle, leginkább valami borostyánfélének mondanám, körülölelte az ablakokat, rácsimpaszkodott az ereszre, hogy felkússzon egészen a kéményig. Az ajtófélfát egészen benőtte, az ajtó repedéseibe is beitta magát, gyönyörű volt, mégis valahol szorítóan félelmetes. A külső ablakpárkányon hamutartó volt, benne három elnyomott cigaretta csikk, mind csak félig elszívva. Halvány vörös rúzsfolt mindegyiken, főzés közben szívhatták őket.
Vízre volt szükségem, így bekopogtam. Néhány másodpercig néma csend, majd halk csoszogás hangja és az ajtó kitárult.
- ¿Está enfermo usted?
Nem értettem mit kérdeznek, de nem mertek közelebb jönni. Elég rosszul nézhettem ki, ha két kisgyereket hanyatt esve is meg tudok ijeszteni. Körülnéztem és egyszerűen nem tudtam hol vagyok, vagy egyáltalán azt, hogy merről jöhettem. Próbáltam beazonosítani a házakat, de minden ködös volt. Az utca hasonló – vagy teljesen ugyanolyan – volt, mint a többi, a színek, a szagok, az emberek, egybemosódott minden. Lábra álltam és elindultam az egyik sarok felé, a két fiú lemaradva jött utánam. Az utca utolsó házát elérve a fiúk megálltak, én kitekintettem, hátha valami ismerőset látok, de nem utalt rá semmi, hogy erre jártam volna korábban.
Futásnak eredtem a másik irányba, hátha elérek legalább valahova, egy főútra, egy nagyobb utcába, ahol emberek vannak. De újabb kis utcák, sikátorok következtek, én futottam, ahogy a lábam bírta, talán életemben először futottam, a tüdőm majd’ kiszakadt a helyéről, azt éreztem az összes izmomra szükségem van, hogy futva kibírjam. A levegő mintha sokkal hígabb lett volna, mintha nem lenne elég semmire sem. A tüdőmbe áramolva még a helyet sem foglalta, egyből kislisszolt és én ott maradtam nélküle. Lerohantam több utcát, sarkot, kis teret, sikátorokat és zsákutcákat, majd megálltam, mert egyszerűen képtelen voltam tovább futni és igazából nem is tudtam merre vagy egyáltalán minek futok. Talán a nyomor lehetett az oka, talán a tudatlanságtól való félelem, de egyszerűen megvakított és nem tudtam gondolkodni. Leültem egy lépcsőre, hogy legalább levegőhöz jussak, a szemem előtt apró fehér pöttyök, csillagok ugráltak, én meg szorítottam a fejem, nehogy szétessen.
Mikor végre újra magamhoz tértem, körbenéztem: egy ház bejáratánál ültem. Apró ház, a többi között megbújik, zöld ajtóval és fehér meszelt falával. Bár a falból nem látszik sok, mert az egészet benőtte a növényzet. Nem igazán ismertem fel miféle, leginkább valami borostyánfélének mondanám, körülölelte az ablakokat, rácsimpaszkodott az ereszre, hogy felkússzon egészen a kéményig. Az ajtófélfát egészen benőtte, az ajtó repedéseibe is beitta magát, gyönyörű volt, mégis valahol szorítóan félelmetes. A külső ablakpárkányon hamutartó volt, benne három elnyomott cigaretta csikk, mind csak félig elszívva. Halvány vörös rúzsfolt mindegyiken, főzés közben szívhatták őket.
Vízre volt szükségem, így bekopogtam. Néhány másodpercig néma csend, majd halk csoszogás hangja és az ajtó kitárult.
41 - Az utca
A teljes felépülés több, mint hat hónapig tartott. Mire járni tudtam teljes biztonsággal már teljesen kiismertem a kórház összes zegét és zugát. Tudtam mindenkiről, aki belépett vagy elhagyta a kórházat, épp csak arról semmit, ami azon kívül történik. Egy kis mexikói városban voltam és fogalmam sem volt hogy kerülhettem oda. Próbáltam emlékezni, de mintha kitörlődött volna minden. Legutóbb még London utcáit tapostam, most meg egy idegen ország kórházában tanultam meg beszélni.
Mikor elengedtek adtak pár címet, ahol az angol követséget találom, illetve olyan segítőkész emberekét, akik bármikor segítségemre lennének a városban. Ahogy kiléptem az ajtón egy meleg áramlat csapott meg, a légkondicionált épület után sokkolóan meleg volt a mexikói nyár. Elindultam az utcán, a követség fele, csak az forgott az agyamban, hogy valamiképpen haza kell jutnom.
Az út kanyargós volt és egy jóval szegényebb negyeden vezetett át, mint amit én valaha láttam. Hatalmas szemű gyerekek játszottak pár golyóval az úttest közepén, ahol valószínűleg nagy ritkaságszámba megy, ha autó elhalad. Ruhák száradtak mindenütt, a levegő zsongott az emberek beszédétől.
A kórháztól nagyjából fél óra járásnyit kellett megtennem, nekem mégis sokkal tovább tartott. Hamarabb kifáradtam, mint gondoltam, de nem a gyaloglástól. A látvány fárasztott le teljesen, az emberi nyomor látványa. Szédülni kezdtem, majd eszméletem vesztettem.
Mikor elengedtek adtak pár címet, ahol az angol követséget találom, illetve olyan segítőkész emberekét, akik bármikor segítségemre lennének a városban. Ahogy kiléptem az ajtón egy meleg áramlat csapott meg, a légkondicionált épület után sokkolóan meleg volt a mexikói nyár. Elindultam az utcán, a követség fele, csak az forgott az agyamban, hogy valamiképpen haza kell jutnom.
Az út kanyargós volt és egy jóval szegényebb negyeden vezetett át, mint amit én valaha láttam. Hatalmas szemű gyerekek játszottak pár golyóval az úttest közepén, ahol valószínűleg nagy ritkaságszámba megy, ha autó elhalad. Ruhák száradtak mindenütt, a levegő zsongott az emberek beszédétől.
A kórháztól nagyjából fél óra járásnyit kellett megtennem, nekem mégis sokkal tovább tartott. Hamarabb kifáradtam, mint gondoltam, de nem a gyaloglástól. A látvány fárasztott le teljesen, az emberi nyomor látványa. Szédülni kezdtem, majd eszméletem vesztettem.
40 - Ébrenlét
Fehér falak vettek körül, mint az álomban, de most volt valami más. Szagok voltak. Az ismerős korház szaga csapott meg, a gyógyszerek, betegség és az őrületé. Rövid időn belül egy világos ruhába öltözött nő lépett be a szobába, a lépései sokkal hangosabbnak hallatszottak a normálisnál. Felém hajolt, majd a gépekre nézett, amiket eddig én észre sem vettem. Némán villództak mellettem az életemről téve tanúbizonyságot.
- Mi a neve uram? – Kérdezte a nő kedves hangon.
Próbáltam válaszolni, de nem sikerült.
- Ne izguljon, ez teljesen normális. El kell végeznünk pár vizsgálatot, hogy az agyműködése rendben van-e. Ilyen hosszú kómánál már annak is örülhetünk, hogy egyáltalán felébredt.
- Kérem kövesse az ujjam a tekintetével.
Így tettem. Ő megköszönte és azt mondta eddig rendben van.
Kiment a szobából és hamarosan egy orvossal tért vissza. Úgy beszéltek hozzám, mintha gyermek lennék, mintha nem érteném a szavakat.
Az orvos hosszú tűt vett elő és végig bökdöste a kezeimet, lábaimat, amíg elegendőnek nem érezte a teszteket. Én torkig voltam már a vizsgálgatással, de ezt nem tudtam számukra is érthetővé tenni.
- Örülünk, hogy újra köztünk van, holnaptól elkezdjük a rehabilitációt, úgy néz ki minden rendben van, az agyi funkciók tökéletesen működnek [erre tudnék mit mondani, gondoltam…], az izmai a sok fekvéstől elsorvadtak, most újra üzembe kell helyezni őket. – Hangosan felhorkanva nevetett.
A nővér kattintgatott párat a műszereken, majd kicserélte a infúziós zacskót. Nem kér egy kis vizet?
Újból beszédre nyitottam a szám, de csak meleg levegőt tudtam kipréselni magamból, így felhagytam a próbálkozással. Bólintottam, mert ekkor jöttem rá, hogy őrülten szomjas vagyok. Ekkor megfordult és kiment az ajtón. Pár perc múlva jött vissza egy tálcával, rajta egy kancsó víz, egy pohár, benne szívószál.
Töltött a friss vízből a pohárba. A hideg víztől egészen bepárásodott a pohár széle; majd a számhoz emelte és a szívószálat a számba tette. Ahogy az első cseppek lecsurogtak a torkomon, éreztem, mintha, késsel karcolnák fel újra és újra. De ahogy egyre csak ittam a vizet, feloldódott a fájdalom és éreztem, hogy végigszalad a testemben a víz, eljut minden apró résbe, mélyedésbe, lyukba, erekbe, feltölt mindent frissességgel, erővel. Egy pohártól már teljesen megújulva éreztem magam.
- K-köszönöm. - Mondtam rekedtes és alig hallható hangon.
- Na látja, már megy is. Nem kellett aggódni. Kér még?
- Igen, köszönöm, de azt hiszem elboldogulok magam is. - Válaszoltam, mert kicsit kínosan érintett, hogy itatnak.
- Hát sajnos azt nem hiszem, de egy kis idö múlva arra is sort kerítünk.
- Mi a neve uram? – Kérdezte a nő kedves hangon.
Próbáltam válaszolni, de nem sikerült.
- Ne izguljon, ez teljesen normális. El kell végeznünk pár vizsgálatot, hogy az agyműködése rendben van-e. Ilyen hosszú kómánál már annak is örülhetünk, hogy egyáltalán felébredt.
- Kérem kövesse az ujjam a tekintetével.
Így tettem. Ő megköszönte és azt mondta eddig rendben van.
Kiment a szobából és hamarosan egy orvossal tért vissza. Úgy beszéltek hozzám, mintha gyermek lennék, mintha nem érteném a szavakat.
Az orvos hosszú tűt vett elő és végig bökdöste a kezeimet, lábaimat, amíg elegendőnek nem érezte a teszteket. Én torkig voltam már a vizsgálgatással, de ezt nem tudtam számukra is érthetővé tenni.
- Örülünk, hogy újra köztünk van, holnaptól elkezdjük a rehabilitációt, úgy néz ki minden rendben van, az agyi funkciók tökéletesen működnek [erre tudnék mit mondani, gondoltam…], az izmai a sok fekvéstől elsorvadtak, most újra üzembe kell helyezni őket. – Hangosan felhorkanva nevetett.
A nővér kattintgatott párat a műszereken, majd kicserélte a infúziós zacskót. Nem kér egy kis vizet?
Újból beszédre nyitottam a szám, de csak meleg levegőt tudtam kipréselni magamból, így felhagytam a próbálkozással. Bólintottam, mert ekkor jöttem rá, hogy őrülten szomjas vagyok. Ekkor megfordult és kiment az ajtón. Pár perc múlva jött vissza egy tálcával, rajta egy kancsó víz, egy pohár, benne szívószál.
Töltött a friss vízből a pohárba. A hideg víztől egészen bepárásodott a pohár széle; majd a számhoz emelte és a szívószálat a számba tette. Ahogy az első cseppek lecsurogtak a torkomon, éreztem, mintha, késsel karcolnák fel újra és újra. De ahogy egyre csak ittam a vizet, feloldódott a fájdalom és éreztem, hogy végigszalad a testemben a víz, eljut minden apró résbe, mélyedésbe, lyukba, erekbe, feltölt mindent frissességgel, erővel. Egy pohártól már teljesen megújulva éreztem magam.
- K-köszönöm. - Mondtam rekedtes és alig hallható hangon.
- Na látja, már megy is. Nem kellett aggódni. Kér még?
- Igen, köszönöm, de azt hiszem elboldogulok magam is. - Válaszoltam, mert kicsit kínosan érintett, hogy itatnak.
- Hát sajnos azt nem hiszem, de egy kis idö múlva arra is sort kerítünk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)