23 - Rohadt kis emlékeim

"Köszönöm, öhm. Nem tudom, hogy tudtok-e újat mondani, mutatni, bármit, ami segíthet, hogy a családomat megtaláljuk."
Tudtuk, hogy ez a beszélgetés kínos lesz, és ráadásul rettenetes is, pláne végigmenni a részleteken, mik történtek, a nyomozás meddig jutott el akkor.
"Nálam vannak az akták is, kezdjük az elején."
A szülők közel ültek egymáshoz, most Harold átkarolta a Margaretet, ő pedig kezébe vette Harold másik kezét.
"Kezdjük. Az elejéről úgyis csak te tudsz beszámolni, mi nem voltunk ott."
"Tehát. Február 17.-e, Cleveland. A hotelszobában egyedül van Anne. Reggel semmi baja, kivéve a hangulatingadozást. Fél tízkor találkoztam vele körülbelül, mikor lejött reggelizni, akkor összevesztünk és nagyjából másfél óra múlva értem vissza, tizenegy körül. Ezalatt valaki meggyilkolja őt. MIndenkit kihallgattak a szállodából?"
"Nyilván Jason, miért hagytak volna ki bárkit is?"
"Figyelmetlenség?"
"Visszamehetnénk az időben, de fogalmunk sincs, hogy 10 évvel ezelőtt vajon kik dolgozhattak ott, ha meg is tudnánk, nyilván nem emlékeznek részletekre."
"Azt ajánlom, folytassuk." - szólt közbe Harold.
"Szóval, a bizonyítékok azt mutatják, hogy Anne a veszekedésünket követve nagyjából 25 percet tartózkodott az étkezőben, ahonnan felment a szobájába. A vége is megvan, hisz legalább negyed óra, talán húsz perc volt, mire bejutottam a szobába, ahonnan akkor már semmi hang nem szűrődött ki. Tehát marad nagyjából 45 perc, amíg történhetett az eset. Nem szabadott volna.. Szóval feljut a szobába, szintén időbe telik, hisz segítséggel is nagyon lassan lépcsőzött. Még tíz perc."
"Jason, minek számlálod az időt? Ha a szobában volt, elég volt neki öt perc is, vagy kettő, teljesen mindegy, hogy mit csinált háromnegyed órán át utána."
"Nem, Margaret, most tévedsz. Nagyon fontos, hogy leszűkítsük az időt. FOntos, hogy pontosan lássuk mikor történhetett, hogy nagyjából le tudjuk szűkíteni mik történtek Veletek mikor találkozott?"
"Mármint úgy érted Dalibor?"
"Természetesen."
"Nem találkoztunk."
"Mi? Nem azt mondtátok, hogy találkoztatok?"
"Hát nem személyesen, csak üzenetet hagyott a telefonunkon."
"Ellenőriztétek, hogy mikor?"
"Természetesen. Visszahallgattuk vagy ezerszer, de azóta digitalizáltuk is."
"Mi? Megvan Dalibor hangja?"
"Persze, ez nincs benne az aktákban?"
"Nincs, valószínűleg akkor nem tartották hasznos információnak, de azóta... Egy hanganyag mindent jelenthet! Hol tartjátok?"
"Itt van a szobában, gyere megmutatom, oda is adom nagyon szívesen, csak kérlek, ha lemásoltad hozd vissza, mert nagyon fontos nekünk." - állt fel Margaret a kanapéról és elindult a kandalló felé. Fölötte egy képet elmozdítva egy széfet láthattam, én elfordultam, hogy nyugodtan kinyithassa.
"Nincs kód, nyugodtan nézhetsz. Ez amolyan Anne szekrény, nem széf, csak akkor zárjuk be ide a dolgainkat, ha elutazunk. Itt is van."
Kezembe adott egy cd-t, amin a gyilkos hangja van. Azé a gyilosé, aki megölte a lányukat, aki tönkretehette volna az életüket, ők megtartották és még élnek is. Tudnak tovább nézni. Döbbenetes erőnek kell lennie, hogy így megtartsa őket.
"Van rá mód, hogy meghallgassuk."
"Jason, mi évek óta nem tettük, most sem szeretnénk. De te nyugodtan, a konyhában van egy magnó, csak kérlek tedd fel a fejhallgatót."
"Egy perc és jövök."
Kimentem a konyhába, beraktam a cd-t a lejátszóba, és felvettem a fejhallgatót. Amint beolvasta, elkezdődött. Egy szám volt csak rajta. Egyetlen egy. Mikor megszólalt a hideg végigfutott a hátamon. Egy mély férfihang volt, ami akár eredeti, akár el is lehetett torzítva.
"Kedves Stein apuka, kedves Stein anyuka. Azt hiszem én vagyok az az ember, aki innentől a legjelentősebb név lesz a házukban. Én aggadtam tele lyukakkal a maguk kislányát. Csak azért telefonáltam, hogy legalább tudjanak rólam valamit, ha már a nyomozás úgyis sikertelen lesz és, hogy egy kicsit még jobban fájjon, hogy ilyen pofátlan vagyok."
Recsegés és a számnak vége volt. Remegtem a dühtől, nem bírtam magammal. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám, azt gondoltam én ezen már régen túl vagyok, hogy nem tud már nekem meglepetést okozni. Egyből telefont ragadtam.
"Lewis, küldök egy hangmintát, kérlek keressetek rá az adatbázisban, megvan a hangja."
"Micsoda?! Hol találtad meg? Öregem, te zseni vagy."
"Ha az lennék, már megtaláltuk volna."

Letettem a telefont és bementem a szobába.
"Átküldhetném ezt e-mailben az örsre? Használhatnám a számítógépeteket?"
"Természetesen."
Leültem a dolgozószobába és megírtam a levelet. Csatoltam hozzá a hangot, amitől úgy éreztem az egész levél vírusokkal fertőzött lett, hogy ha egy gyilkos hangját teszed közzé, azzal egy gyilkost küldesz más házakba.
Visszamentem a szobába, a szülők még mindig ott ültek, nagyon csendesek voltak.
"Ha nem akarjátok folytatni, szóljatok, tényleg, csak.."
"Jason, ülj le, folytassuk."
"Köszönöm. Szóval ott tartottunk, hogy ez az üzenet megérkezett?"
"Kilenc-ötvennégykor."
"Pontosan?"
"Gondolod valaha el fogom felejteni?"
"Igaz. De várjunk csak! Az nem lehetséges! Tízig reggelizett Anne. Akkor még élt. Aztán a szobájába ment, erről a szemtanúk is nyilatkoztak. Tehát Dalibor úgy üzent, hogy még végre sem hajtotta az egészet!"
"Mit számít az, hogy mikor üzent, ha végeredményt tekintve igaza lett?"
"Ó, nagyon is sokat. Ha egy gyilkos előre bejelenti a gyilkosságot, az több mindent jelenthet. Először is, hogy biztos a dolgában. Ezt a telefonálásból is, de most már egészen biztos, hogy leszűrhetjük, nem véletlenül Anne-t szemelte ki. Másodszor is, aki ennyire biztos a dolgában, azért telefonál hamarabb, hogy bebizonyítsa mennyire ügyes, elvárja, hogy a visszacsatolást, hogy beismerjük ő a legjobb. Ez elég sok emberi jellemvonást megmutat az emberünkről."
"Például? Nem szerették kiskorában ezért megöli a kislányomat?" - Fakadt ki Margaret.
"Nyugodj meg kérlek, elmagyarázom. Azzal, hogy elvárja, hogy elismerjük nyilvánvalóan önértékelési problémái vannak. Azzal, hogy azt hangsúlyozza, hogy legyőzhetetlen, kiemeli mennyire törékeny is valójában. Azzal, hogy hamarabb telefonál egyrészt felelőtlen, vagy bátor, vagy merész."
"Bátor? Kicsit erős szó azt hiszem rá."
"Nem. Ha mindentől elvonatkoztatunk, bátor, hogy ilyet meg tudott tenni. Számomra ez már inkább merészség ugyan, de ez lényegtelen apróság. Vakon bízik az önnön tehetségében, ami eddig be is jött neki, mert nem tudtunk erről az üzenetről. Ha nekem is küldene. Ha én is kaphatnék a családomról, és megaradt ilyennek, az azt jelentené, hogy még élnek, illetve, hogy össze tudnánk hasonlítani mennyiben változott meg az elmúlt tíz év alatt."