33 - Rádióadó

Az érzések, melyek kavarognak bennünk, feltörnek olykor, hol felszínesen, hol pedig egész valónkat megkérdőjelezve. Mikor az utóbbira kerül sor, minden íz, illat, gondolat értelmét veszti és hazugságnak tűnhet. Olyankor újra tapasztalhatunk először dolgokat, olyan, mintha tiszta lappal kezdhetnénk. De ez az érzés rövid ideig tart. Bármi visszaránthat minket a korábbi tudatállapotunkba oly módon, hogy később akár sose jusson eszünkbe az ekkor átélt élmény. Nem tudom megítélni, hogy amin átmegyek, vagy átmentem az pozitív, vagy negatív. Igaz-e, vagy hazugság, hisz annyira relatív, hogy mit tartok annak, vagy akár mit tartanak rólam annak, hogy a megítélésre teljesen képtelen vagyok.
Ahogy az sötét úton haladtam, a rendszertelen időközönként felvillanó reflektoroktól még kicsit kábultan úgy éreztem, hogy számomra kell, hogy jelentése legyen ennek az élménynek. Nem kell ítélkeznem felette, vagy bármi más felett, egész egyszerűen csak át kell gondolnom önmagam. A tény, hogy nem érzem magam boldognak, nem új keletű felfedezés, a spanyol viaszos feltaláláshoz nem kötném... De az is ugyanilyen tényként rögzíthető, hogy számomra fontosak a hozzám kötődő emberek, akiket az egyszerűség kedvéért most a családomnak nevezek. Miért fontosak ők egyáltalán? Kik ők nekem? Mi lenne, ha nem lennének? Mit tennék én most, ha lenne rá módom, hogy kitöröljem az elmúlt közel tíz évet és ott folytassam, ahol Chicago-ban abbahagytam? A kérdések záporoztak a fejemben, ahogy lefordultam a főútról, a városból kikanyarodó többsávos útra.
Csörgött a telefonom. Turkálni kezdtem a táskámban, láttam a szemem sarkából a fényt, de a kezem nem talált rá a készülékre. Kicsit lassítottam és belenéztem a táskába, hátha megtalálom, de mire odanéztem már abbamaradt a hívás és a fény elaludt. Mérgesen vágtam arrébb a táskát és visszanéztem az útra. Talán jobb lett volna, ha egy reflektor fényétől elvakítva nézek fel és már csak az az egy másodperc áll rendelkezésemre, ami a becsapódás előtt lenne. Akkor nem én hoznék döntéseket, nem kellene a defektes érzelmeimmel törődnöm és mindez értéktelenné válhatna.
Kétségtelenül az lenne az egyszerűbb megoldás. Talán a jobb is. Mindenkinek.

De nem úszom meg ilyen egyszerűen. Több feladat vár még rám. Vagy rájuk, amiben nekem is szerepem van így, vagy úgy. Bekapcsoltam a rádiót.
"[...]tól számítjuk az új időt. Képtelen vagyok hozzászokni az óraátállításokhoz, olyankor napokig nem tudok mit kezdeni önmagammal, pedig csak egy óráról van szó, mégis olyan nehéz, hogy[...]"
Úgy éreztem ebből a csatornából pont elég volt ennyi is. Csavargattam a rádióállomások hangolóját, hátha valami kellemes adót befogok, ahol elterelem a gondolataimat magamról. Rátaláltam egy kellemes komolyzenei adóra, ahol épp egy Mozart szonáta közepén tartottunk. Egész pontosan tudtam melyikről van szó, mert ez volt az a széria, amit Sarah oly sokszor hallgatott még a kapcsolatunk elején, így az első pár hónapokban jóformán a napjaim e hangok között teltek.

Eddig még nem gondolkodtam azon, hogy mit teszek akkor, mikor megérkezem az erdőbe az éjszaka közepén. Ott fogok állni egy zsákkal a kezemben, amiben a legfontosabb felszereléseim vannak, de egyébként azt sem tudom igazából merre induljak el. Szükségem volt egy-két támpontra mielőtt elindulok a rengeteg belseje felé, hogy megtaláljam azt a sziklát, ahol állítólag ők lehetnek. És akkor még nem számoltam azzal az eshetőséggel, hogy nem is lesznek ott egyáltalán. Abba nem akartam belegondolni mi lesz akkor, ha hazatérvén egy levelet, fotót, hangüzenetet találok, amiben bármilyen módon eltérünk a játéktól emiatt a "kirohanásom" miatt. Mégis ezt tartottam az egyetlen útnak, ami szóba jöhetett, még akkor is, ha tudom róla, hogy nem a legátgondoltabb.

32 - Kétely

Felemeltem a fejem, majd dermedve vártam, hogy ide jött-e. Lépteket hallottam, kopogtattak, de nem álltam fel. Neszezést hallottam az ajtó felől, majd újból lépteket, elment. Felálltam az asztaltól és odamentem az ajtóhoz, alatta beszúsztattak egy borítékot. Felemeltem és megnéztem. A ragasztó épp hogy megfogta a papírt, könnyű volt felbontanom, szinte magától kinyílt. Egy egészen kis méretű papír volt benne. Ügyeltem rá, hogy óvatosan vegyem ki, bár pontosan tudtam, hogy nem lenne jelentősége annak sem, ha feltéptem volna a papirost.
Az üzenet rövid volt és lényegretörő.

"Ne csinálj semmi hülyeséget."

Rögtön körbenéztem a lakásban. Ez volt az első reakcióm, nem is gondolkodtam, úgy cselekedtem.
- Milyen hülyeséget? Mi lenne nagyobb hülyeségnél, mint, hogy itt ülök? Miért én? Adj válaszokat, feleletet. Játszol velem, de én nem akarok veled. Sosem akartam, érted? Soha nem akartam beszállni! - üvöltöttem, magamon kívül voltam, fogalmam sem volt mitévő legyek. Megcsörrent a telefon, belerezzentem olyan hirtelen szólalt meg.

"Hallo?"
"Válaszokat akarsz?"
"Dalibor?"
"Ha tudni akarod az igazat, nem szállhatsz ki. Nem érdekel a családod, ahogy téged sem igazán. Nem a lányod aggaszt, vagy a kedves és teszem hozzá formás feleséged. Téged rég nem az úgy nevezett életed érdekel. Te játszani akarsz. Sosem érezted magad éberebbnek, szabadabbnak, mint most. Ha eljutsz a célig, rájössz a válaszokra is."
Akartam mondani valamit, üvölteni, sírni, de egy halk nyögés hagyta el a számat, a döbbenettől talán és a vonal másik vége már süket volt.
Kezemben tartottam még a kagylót, magam sem tudtam miért. Leültem a kanapéra, közben kiesett a kezemből a telefon. Nem törődtem vele.

Megváltozott a játék, ahogy a másodperc tört része alatt én magam is. Nem volt szükségem társakra, rendőrökre, titkos kódokra, vagy az azokat megfejtő könyvekre.
Térképek kellettek, én kellettem. Nem mertem arra gondolni, amit mondott, de a szavai befurakodtak a gondolataim közé, eljutottak a tudatom legrejtettebb bugyraiba és nem hagytak nyugtot. "Sosem érezted magad éberebbnek, szabadabbnak."
Önző vagyok? Nem foglalkozom a családommal? Nem szeretem őket? Ki vagyok én? Miféle szörnyeteg az, aki ilyet mer gondolni a lányáról, az egyetlen gyermekéről?
Képek özönlöttek a szemem elé, a boldogság percei, de én valahol mégis egy ködfátyol mögött láttam magam, egy paszív, élettelen és leginkább érzelemtelen senkinek. Az érzés megfordult bennem. Eddig aszt hittem azért küzdöm értük, mert fontosabbak, mint a saját életem. De ez nem igaz. Azért kell folytatnom, mert nem olyan fontosak. Mert, ha eddig és ezután sem fogok tudni szeretetet adni nekik, meg kell tennem mindent, hogy ők boldogok lehessenek.

Majd egy pillanat múlva ezek a gondolatok újra értelmetlennek tűntek. Belenéztem a tükörbe és láttam magam, láttam Juliet, a szemét és tudtam, hogy csak manipulálni akar. Szeretem a lányom. Julie a mindenem. Sarah fantasztikus és eszméletlenül szerencsés vagyok, hogy ő van nekem. Bevágódtam a rendőrautóba, magammal vittem az előrekészített cuccaimat és beletapostam a gázba.
Hatalmas út állt előttem és nem csak olyan, ami mérföldekben mérhető.

31 - Lépéselőny

Tudtam, hogy nem kelthetek feltűnést, hisz kamerával minden lépésemet követi. A szívem a torkomban dobogott, de az arcomon egy izom sem rándult. Nem látszott meg rajtam semmi, változatlanul sápadt voltam és fáradt, és szerencsémre az izgalomtól sem vörösödtem el, csak a kezem remegett meg, amikor rátámaszkodtam a kanapé karfájára, hogy felálljak.
A könyvet magammal vittem és visszaraktam oda, ahonnan kivettem majd egyből leemeltem a mellette lévőt a polcról. Kicsit lapozgattam benne, unottan visszaraktam, majd újra elvettem pár könyvet és bementem a konyhába. Letettem őket az asztalra, feltettem egy kávét főni, majd leültem a könyvek fölé. Szétraktam őket, mintha valami rendszer szerint dolgoznék, papírt kerestem és tollat és a tartalomjegyzékek különböző oldalszámait írtam le. Majd a leírt számoknál felcsaptam a könyveket, mindet, egyesével és olvasást színleltem.
Még arra is figyeltem, hogy ne látsszon meg rajtam, hogy az agyam egészen máshol jár, ezért a szememet olvasótempóban mozgattam, miközben azon morfondírozhattam hogy juthatnék el bárhogy is a Shawnee erdőbe.
Lapoztam egy oldalt és tovább tettettem az olvasást. Tudtam, hogy nincs más választásom, mint, hogy elmegyek oda, a családom élete a tét és ez tűnik a leghatásosabb döntésnek, ha nem is feltétlenül a leghatékonyabbnak. Az egyetlen hang mely a kételyemet támasztotta alá arról suttogott, hogy talán meg kellene várnom a többi megoldást is, de valahogy belül úgy éreztem, hogy nincs értelme kivárnom, hogy később változtasson a szabályain. Nem mondta, hogy nem kereshetem meg, ez nem szerepelt a szabályokban. Nem bűn, ha kirándulok egyet. Mégsem akartam nyíltan kutakodni, hátha megunja és "izgalmat" csempész az életembe.
Kell egy autó, az enyém még mindig az örsön van bizonyítékként, a kölcsön autót nem használhatom, rendőrautóval mégsem mehetek az erdőbe.
Térkép kell, pontos leírás és mindenekelőtt valamilyen fegyver. Mindezt beszerezni teljesen titokban nagyon nehéz feladat, mégis egyszerűbbnek tűnt, mint a megoldások között bolyongani.
Felvettem a telefont és tárcsáztam az első számot, ami eszembe jutott, Annabellét.

“Hallo tessék”
“Hello Annabell, itt Jason”
“Oh, már nem tudtam merre vagy. Nem hallottam felőled napok óta. Ki vagy kapcsolva? Nem tudtalak elérni.”
“Gondolkodnom kellett, időre volt szükségem.”
“Semmi hír?”
“Még semmi. Annabell, csak azért kereslek, hogy kölcsön tudnád – e adni az autódat, az enyém ugyanis a rendőrségen van még.”
“Természetesen, elviszem. Siessek?”
“Ráér, csak este lenne szükségem rá.”
“Utazol?”
“Nem, csak el kell intéznem pár dolgot.”

Mikor leraktuk természetesen megláttam, hogy a kávé kifutott, gyorsan lecsavartam a gázt és a forró kávéfőzőt a mosogatóba dobtam. Természetesen ezt a hőmérsékletet a kezem másként fogadta mint amire az agyam számított és kellemes égési sérülésekkel tarkítottam a kezeim.
A hideg víz alatt áztatva a még mindig sajgó ujjaim, elgondolkoztam milyen esélyeim vannak, hogy nem bukom le. Nagyon aprónak tűnt a szám, ami felrémlett előttem, így inkább nem keserítettem el jobban magam. Először voltam tettre kész a “feladat” kezdete óta és most újra felrémlett egy reménysugár, amit valahol két héttel ezelőtt veszítettem el. Ez az idő végtelennek tűnt. Olyan volt, mintha sosem lettek volna, mintha csak kitaláltam volna azt az életet, ami után most futok és valójában sosem létezett Julie sem Sarah.
Elzártam a csapot és megtöröltem a kezem. Körbenéztem az üres lakáson, amely most még tompán kongott, rámzuhant hirtelen a hiányuk és amit eddig oly nagy erőkkel próbáltam visszatartani most megállíthatatlanul előtört belőlem. Térderogytam és zokogtam. Az agyam mintha elhagyta volna a testem, kivülről néztem ezt a gyenge emberi testet, ami a súly alatt görnyedve zuhan a földre. Vettem egy mély lélegzetet, megkapaszkodtam a mellettem álló székben és feltápászkodtam.
A szobámban egy táskába pakoltam minden fontos kelléket, ami kellhet az elkövetkezendő órákban, napokban. Nem tudtam mennyi időre kell elmennem, mindent magammal akartam vinni, és tudtam, hogy állandó megfigyelés alatt, a kameráktól, mindenféle áruló szemektől követve nem tudok gondolkozni sem tovább lépni.
Magamhoz vettem ruhákat, térképeket, fontosabb könyveket a városról, a környékről, történelem és egyéb atlaszokat. A könyveket bedobtam egy dobozba, amit a kezembe tartva folyamatosan telítettem meg hasznosabbnál hasznosabbnak tűnő papír- és jegyzetfoszlányokkal, tollakkal és számológéppel. Elővettem a kamrából annyi ételt, amennyit találtam, bepakoltam a táskámba és az egész felszerelésem leraktam a bejárati ajtóhoz. Megkerestem a szekrény mélyén megbúvó régi hálózsákunkat. Az arcomhoz emeltem, önkéntelenül is megszagoltam és kellemes természet illata volt. Az utolsó közös kirándulásunkat juttatta eszembe, nagyjából négy évvel ezelőtt, mikor Julie még nagyon kicsi volt. Éreztem, hogy a térdemből megint száll el az erő, így a hónom alá csaptam a takarónak valót és leraktam a táska és a doboz mellé.
Leültem a konyhában, lehajtottam a fejem az ölembe és vártam. Nagyjából fél óra telhetett el így, legfeljebb háromnegyed, mikor felnéztem már egészen más színben ragyogott a konyha, a lemenő nap fénye bearanyozta a bútorokat, végigsiklott a falakon és vörös színre festette a házat. Ekkor ajtócsapódást hallottam, lépteket, majd csöngettek.

30 - Az első válasz

Eltelt nagyjából három nap és hét óra, mióta legutóbb leültem dolgozni. Azóta csak elvétve aludtam, enni és inni végképp elfelejtettem. A lakás papírok halmaza volt, ceruzák, tollak, különböző mérőegységek tolltartója én magam meg a kupac tetején az elveszett Robinson. Egy ideje megszűnt az a világ, melyről eddig tudtam, átadta a helyét a térképeknek, különböző számítógépes alkalmazásoknak a helyét, hogy méltó szolgálatot tehessenek az ügyemben. Egyébiránt az ügy is eltűnt a látóhatárról, már nem jelent meg percenként Julie arca, egyszerűen hidegvérrel dolgoztam, valami felsőbb célért, ami olyan távoli volt, hogy nem kellett félnem és aggódnom érte, hogy elérhetem-e.

Egyszer egy indián mesélt nekem egy mesét
Itt lelte meg a rejtélyt, melyet ,elveszni vélt.
Öreg Franklin adta meg a nevét a helynek,
Hogy valóban eltalálsz-e kedved ne szegje.

Az első vers megfejtésén túl voltam, két napba tellett, mire rájöttem minden apróságra, de ha az ember egyet megfejt, a többi követi rohanvást.
Próbáltam összekötni az indiánt, Franklinnel, és minél jobban koncentráltam a mi öreg Benjamin Franklinünkre, annál inkább éreztem, hogy a megoldás eltávolodik tőlem.
Belenéztem történelemkönyvekbe, ahogy az interneten is, más Franklineket keresve, akiknek köze lehet a vershez. Ekkor láttam meg Franklin D. Roosevelt nevét. Eleinte nem is ugrott be, nem értettem semmit, de ahogy kutattam kerestem szavak után találtam egy elveszettnek hitt könyv ismeretlen oldalán egy apró tollal írt bejegyzést. Először nem is tudtam kivenni pontosan mi áll rajta, de végül ez a bizonyos Franklin szerepelt rajta. Ettől is lett érdekes a bekezdés, amihez fűzték. Shawnee nemzeti erdészet, 1939 Szeptemberében, a második világháború kezdetén vásárolta az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Az erdő, mely a különböző állat és növénykülönlegességeken kívül a híres indiánszikláról lett nevezetes.

A szívem majdnem megállt, alig kaptam levegőt. Megvan, minden klappol. A térképet fellapozva meg is találtam Illinois államban, tőlünk nem is messze az erdőt, az utolsó sor is igazzá vált.
Ezek után elfogadhatom, hogy a többi sort sem kell az államhatáron kívül keresgélnem.
Egyet furcsálltam csak mind közül. Ez a könyv Sarah-é volt, én életemben bele sem lapoztam, Amerika históriája címmel állt a polcon, csak a gerincét figyeltem nap, mint nap, ahogy a többi könyvét. Vajon Sarah írta volna be apró betűkkel az elnök nevét pont ehhez a bejegyzéshez, amire nekem szükségem van? Vagy Dalibor ennyire pontosan tudja, hogy mi után jön a következő lépésem.

Most egy volt a kérdés. Elmenjek-e körülszaglászni a területen, kockáztatva, hogy lebukom és az egész tervet fújhatom, vagy keressem tovább, amíg rá nem jövök a rejtélyre. De, ha elhalogatom és mindeközben már tudtam, hogy merre vannak, és napokkal, hetekkel húzom a hazaérkezésüket, ki tudja mikorra fejtem meg az összeset. Döntés elé kényszerültem, de hamar rájöttem mi a helyes út..