16 - Hotelszoba

Miután visszaértem a hotelbe egy kellemes, lehűtő séta után, Anne már nem volt az étkezőben. Felmentem a szobájához és bekopogtam. Nem kaptam választ, így többször próbálkoztam, majd benyitottam. Illetve benyitottam volna, ha nem lett volna zárva az ajtó.
Leszaladtam a portára, de senki nem volt a pultnál.
„Halló, elnézést” – majd rácsapkodtam az e célból elhelyezett csengőre. Még mindig nem jött ki senki.
„VALAKI!”
„Jövök, jövök már!” – csoszogott ki egy éltes úriember a hátsó ajtóból.
„Miben segíthetek?”
„A barátnőmet keresem. Be van zárva a szobája, és nem válaszol a hívásomra. Van kulcsa, hogy megnézzem bent van-e?”
„Nem adhatom oda a kulcsot, de felmegyek Önnel, már, ha annyira fontos. Lehet, hogy csak lepihent.”
„Lehet, de indulnunk kell, és tudnom kell hol van.”
„Rendben, legyen.”
Kinyitotta a háta mögött lévő szekrényt, kiemelt egy kártyát, majd bezárta a dobozt. A pult alól kiemelt egy „Rögtön jövök!” táblát és kisétált a pult mögül. Olyan lassan mozgott, hogy azt gondoltam a huzat is gyorsíthatja, ha megfelelő irányba fordítanám.
Nem bírtam vele együtt lépkedni, így inkább felszaladtam a lépcsőn, megvárom a szoba előtt. De mint kiderült a várakozás még rosszabb volt, mint, ha lassan lépkedtem volna. Leültem hát az ajtó elé és a fejemet a térdeim közé hajtva vártam. Nagyjából negyed óra telhetett el így, mire meghallottam a régen várt csoszogás hangját közeledni. Felemeltem a fejem, ő még csak a lépcső tetején járt, és még hátravolt a fél folyosó, de most már békésen kivártam.
Az ajtóhoz érve udvariasan bekopogott. Semmi válasz.
„Nincs bent.”
„Hölgyem, most kinyitom az ajtót, kérem, jelezze, ha ellenvetése van!”
Semmi válasz.
„Akkor most kinyitom az ajtót!”
Kattant a zár, ahogy végighúzta a kártyát, én kissé meglökve az urat belöktem az ajtót.

_
A rendőrök csak húsz perc múlva értek oda, a mentők hamarabb kint voltak, így ők kérdezősködtek először. Láthatták, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy bármilyen kérdésre is érthetően válaszoljak, így hamar feladták, és inkább foglalkoztak a testtel. A testtel. Már nem is éreztem, hogy az valaha Anne-é lett volna. Annyira más volt, nyugodt, kisimult, de teljesen hideg, semmiben sem hasonlított hozzá attól eltekintve, hogy ugyanúgy nézett ki, mint ő.

Mikor beléptem az ajtón és megláttam, nem jött ki hang a torkomon. Azt akartam, hogy az öregember ne lássa így őt. Ezért egy gyors fordulattal becsuktam az ajtót, szinte az arcába csapva azt. De nem voltam elég gyors és már megláthatta, mert kihívta a mentőket, akik továbbították a rendőröknek is, látva, hogy ez már nem az ő asztaluk.
Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Tágra nyílt a szemem, valószínűleg sírtam is, de nem éreztem, csak kővé dermedve álltam a szoba közepén. Nem tudtam közelebb sem lépni, nem akartam belenézni a szemébe, nem akartam tudni, hogy igazat látok-e vagy sem. Amikor a mentősök beléptek, azt hittem még van remény, hogy majd pár géppel és gyógyszerekkel eltüntetik azt a rengeteg vért, ami az ágyon volt, vagy elérik, hogy újra sóhajtson egyet.

De mikor a fiatal mentős rám nézett már tudtam, csak a szeméből tudtam, hogy nincs semmilyen gyógyszer vagy gép, ami segítene. Láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam mit mond. Kizártam a mentőst, a szobát és az egész véres ágyas világot.