20 - A levél

"Neked jött ez a levél." - nyújtott felém egy felbontott borítékot Lewis.
"Miért nyitottátok ki?" - kérdeztem az egyetlen kérdést, ami eszembe jutott.
"Mert nem volt rajta címzés. Azt hittük irodai levél."

Kivettem a levelet az átlagos borítékból az átlagos papírra írt levelet. Gépelt levél volt.

"Most egészen biztos meglepődtél Jason, hogy újra jelentkezem. Rég nem hallattam magamról. (Ez volt az első mondat, amikor a gyomrom összerándult.)
Láttam a lányod, Julie, igaz? Helyes kölyök, és milyen fiatal.
(Ez volt a második. Ezek után már a gyomrom úgy összeszorult, hogy alig bírtam levegőt venni.)
Akartam, hogy tudd, a városban vagyok. Talán meglátogatom a kis Juliet és mamáját, mikor épp a bűntől tisztogatod a várost. Ki tudja? Talán meglepem őket egy jó kis játékkal. Hisz ismersz, nagyon jó játékokat tudok kitalálni.
Dalibor"

"Elolvastad?"
"Igen. Bocsánat, nem tudtam, hogy ez.." - magyarázkodott Lewis.
"Semmi baj, talán jobb is, ha többen tudnak róla. A szemét gennyláda visszajött. Újrakezdődik az egész.."
"Mi kezdődik újra? Jason ki ez a Da...Dalibor."
"Egy elmebeteg. Évek óta utánam jár, egy pszichopata. Nem tudtuk elkapni tíz éve sem, azóta egy ügyosztály dolgozik rajta, de semmi."
"Jason, de ez a fickó a családodról ír. Mi ez a játék, most ők vannak veszélyben."
"Lewis, köszönöm a segítséged, de azt hiszem most jobb, ha hazamegyek. Hívlak, ha bármit történik."
"Ne küldjünk ki hozzátok valakit? Két járőrt az utcába?"
"Á, nem fontos, de azért kösz Lew."
"Hívj, ha van valami."

Beültem a kocsiba, a kulcsot elforgattam a zárban, és mikor felnéztem a szívem majd megállt! Az ablak tele volt ragasztva Julie és Sarah képeivel, apró pár centis képek, ahogy napközben együtt vannak, külön, Julie az iskolában, Sarah bevásárlás közben, apró lesifotók az élet összes pillanatáról. Egy hatalmas, plakátként elhelyezve a szélvédőn. Jeges iszony öntött el. Itt van.