Nem hittem a szememnek. Egy rejtvény, aminek semmi értelme. A sorok közt rím sem volt, értelmét pedig nem találtam. Mire végigolvastam természetesen a kávé, amit feltettem főni kifutott, ami még jobban felidegesített. Gyorsan lezártam a gázt, a kávéfőzőt felkaptam, természetesen megégettem a kezem, így az egészet belevágtam a mosogatóba.
Elolvastam a levelet megszámolhatatlanul sokszor, de nem jutottam semmire.
Lemásoltam, hogy ne az eredetire firkáljak, majd elővettem egy jegyzetfüzetet meg egy régi térképet és nekiültem dolgozni. Kicsit úrrá lett rajtam az a fajta lelkesedés, mikor az ember egy érdekes és izgalmas keresztrejtvényt kap, nem akartam arra gondolni, hogy a családom élete a tét ebben a játékban és próbáltam élvezni, hisz ez volt az egyetlen esélyem, hogy megfejtsem.
Aláhúztam a másolatban a számomra elsőre fontosnak tűnő szavakat.
indián, mese, rejtély, Franklin
diákok okulnak, tudás gyümölcse, beecher stowe, atlantic club
olcsó, megszáll, sok diák, távolból jönnek, Michigan tó partján.
Először az első versre koncentráltam.
Indián mese, rejtély, Franklin. Mi lehet a kapocs?
Nyilván nem messze Chicago-tól, hisz ha ilyen kapcsolatot tart, és az nem is lenne számára érdekes, ha valahol mérföldekre innen lenne. Közel akar tudni magához, így ebben kell gondolkodnom.
Először is a tényeket kell figyelnem, Franklin. De vajon melyik? Benjamin Franklin? Többnyire rá utalhatnának, ha Franklinről beszélnek. Pláne, öreg Franklin. Mi az, aminek ő adta nevét? Van-e olyan indián rezervátum, intézmény, erdő, terület, helyszín, mese. A térkép nem fog semmiben segíteni, így próbáltam az internetet használni segítségemül.
Beírtam a kereső Benjamin Franklin nevét, és vártam mit dob ki a nevére. Több ezer találat közül fogalmam sem volt hol kezdhetném. Próbálkoztam az indián és a nevét, de még így is töménytelen sok volt a találat. Ebből az időből nem volt meglepő indián legendákat találni, hisz az egyike alkotmány alapítójainak.
Egyre kétségbeesettebb lettem, hisz rengeteg választanivaló közül nem tudtam hova forduljak. Nekiálltam egyesével átnézni őket, az összes dokumentumot, levelet, papírt, bármit, amihez köze lehetett valaha. Legalább nyolc órán át megállás nélkül olvastam, akkor felálltam kávét főzni, és lezuhanyoztam, hogy tovább tudjak dolgozni. Úgy éreztem az agyam lassan megtelik a sok információval, amit olvasok, de lassan már szűrni tudtam a látottakat.
Visszaültem a számítógéphez és folytattam a munkát. Végtelenül reménytelennek tűnt, de épp ez lelkesített. Csak remélni tudtam, hogy egyszer a végére érek, mégsem kételkedtem egy percig sem önmagamban. Évek óta először éreztem magam lelkesnek, sőt tehetségesnek. Rengeteg munka állt előttem, és a cél olyan távoli volt, hogy csak apró fényként jelent meg előttem. De nem bántam, egyáltalán nem. Tudtam, hogy sikerülni fog, hisz mindent meg fogok tenni érte. Pontosabban értük.
2009. április 27., hétfő
2009. április 26., vasárnap
28 - Első nap
Reggel egy levelet találtam a bejárati ajtónál. Egy pillantig átfutott az agyamon, hogy gumikesztyűvel kéne megfogni a lehetséges ujjlenyomatok miatt, de aztán rájöttem, hogy most el kell felejtenem a rendőrgondolkodást és felemeltem a levelet. Nevettem magamban, hogy ha ezt Lewis, vagy a többiek látnák milyen felelőtlennek tarthatnának, de elhesegettem a gondolatot.
Bent a konyhában nyitottam ki, egy egyszerű kést használva, hogy minél egyenesebb legyen. Kiemeltem a papírt. Rögtön, szinte automatikusan megfigyeltem a papír minőségét, hátha találok valami jellegzetességet rajta, de természetesen csak egy egyszerű fehér lapról volt szó. Döbbenetes volt kívülről látni magam és a tevékenységem, mennyire kiszámítható, sablonos.
A papíron ez állt:
"Kedves Jason,
Üdvözöllek a játékban. Hamarabb belementél, mint gondoltam volna, örülök, hogy tudsz meglepetést okozni. Remélem nem lesz szabályszegéssel problémád, mert nem szeretném, ha elrontanád a játékot.
Az első feladatod az lesz, hogy kitaláld milyen módon találhatnál meg. Bármilyen eszközt felhasználhatsz - természetesen, ami nem ütközik a három alapelvvel - én adok egy kis segítséget. Ha minden igaz, három lehetséges megoldást fogsz kapni, ezek valamelyikén vagyunk most kis családoddal. Ha rosszul sakkozol, több megoldás születik, ami pedig rossz válasz, és csak megnehezíted a dolgod, hogy utána szűrd le a három valódi helyszínre.
A rejtvény itt van tehát:
Egyszer egy indián mesélt nekem egy mesét
Itt lelte meg a rejtélyt, melyet ,elveszni vélt.
Öreg Franklin adta meg a nevét a helynek,
Hogy valóban eltalálsz-e kedved ne szegje.
Okulnak itt még a diákok rendre,
Nem szorul beléjük a tudás gyümölcse,
Beecher Stowe a híres elfogadta végre, hogy
Az Atlantic Club tagjai üdvözöljék élve.
Nem vagyok én drága, megszállhatsz nálam
Csak ne számíts másra, mint sok sok diákra,
Sokan jönnek távolból értem és másért,
Pontosan a Michigan tó partján egy fáért.
Dalibor"
Bent a konyhában nyitottam ki, egy egyszerű kést használva, hogy minél egyenesebb legyen. Kiemeltem a papírt. Rögtön, szinte automatikusan megfigyeltem a papír minőségét, hátha találok valami jellegzetességet rajta, de természetesen csak egy egyszerű fehér lapról volt szó. Döbbenetes volt kívülről látni magam és a tevékenységem, mennyire kiszámítható, sablonos.
A papíron ez állt:
"Kedves Jason,
Üdvözöllek a játékban. Hamarabb belementél, mint gondoltam volna, örülök, hogy tudsz meglepetést okozni. Remélem nem lesz szabályszegéssel problémád, mert nem szeretném, ha elrontanád a játékot.
Az első feladatod az lesz, hogy kitaláld milyen módon találhatnál meg. Bármilyen eszközt felhasználhatsz - természetesen, ami nem ütközik a három alapelvvel - én adok egy kis segítséget. Ha minden igaz, három lehetséges megoldást fogsz kapni, ezek valamelyikén vagyunk most kis családoddal. Ha rosszul sakkozol, több megoldás születik, ami pedig rossz válasz, és csak megnehezíted a dolgod, hogy utána szűrd le a három valódi helyszínre.
A rejtvény itt van tehát:
Egyszer egy indián mesélt nekem egy mesét
Itt lelte meg a rejtélyt, melyet ,elveszni vélt.
Öreg Franklin adta meg a nevét a helynek,
Hogy valóban eltalálsz-e kedved ne szegje.
Okulnak itt még a diákok rendre,
Nem szorul beléjük a tudás gyümölcse,
Beecher Stowe a híres elfogadta végre, hogy
Az Atlantic Club tagjai üdvözöljék élve.
Nem vagyok én drága, megszállhatsz nálam
Csak ne számíts másra, mint sok sok diákra,
Sokan jönnek távolból értem és másért,
Pontosan a Michigan tó partján egy fáért.
Dalibor"
2009. április 25., szombat
27 - Megegyezés
Nagyjából öt óra telhetett el úgy, hogy tehetetlenül, kezemben a telefonnal ültem a kanapén és csak vártam. Vártam a lehetetlenre, a semmire, mindenre, igazából bármire.
Az is elég lett volna, ha megráz valaki, vagy csak a vállamra teszi a kezem, akkor lett volna erőm felállni és tovább küzdeni. Az agyamban végigpörögtek az események.
Hol rontottam el? Mi az, ami sablonos, hogy lehet mindig egy lépéssel előttem?
'Este nyolc óra, elmegyek Lewishoz. Vár a levél. Pontosan kiszámolta, hogy én elmegyek otthonról, tehát mennyi ideje lesz, amíg én haza nem érek. Ahogy Anne-nél is, pontosan tudta, hogy mennyi ideig sétálhatok, hisz indulnunk kell tizenegykor tovább. Figyel minket. Nem csak, hogy figyel, kutat, folyamatosan jelen van az életünkben, akár ismerjük is.'
A gondolatmenetem ezen részénél a kezem önkéntelenül is megszorította a telefont, olyannyira, hogy az ujjaim belefehéredtek.
'A közös pont én vagyok, vagy valaki más? Mi a közös Anne-ben és Sarah-ékban? Nők. Fontosak nekem. Sarah nem hasonlít igazából Anne-re, így ezzel nem hozható kapcsolatba. Nem tudok másra gondolni, mint, hogy hozzám van köze. Valószínűleg bosszú vezérli, most arra kéne rájönnöm miért. Ki ellen vétettem akkoriban olyan súlyosat, hogy megölje a barátomat? Mi van, ha.. mi van, ha ő is Anne-ért volt oda? És úgy vette észre én hamarabb "lecsaptam rá". Ezért megölte volna őt? Miért nem engem távolított volna el az útból? Ha nem lehet az övé, ne legyen másé sem? És miután bántotta őt, rájött, hogy magának ártott a legtöbbet és bosszút forralt, hogy nekem is fájdalmat okoz és a családomat veszi el. Vagy pontosan tudja, hogy Anne elvesztése nekem is súlyos trauma volt, de az ő élete már nem teljes, elveszi az enyémet is? Miért várt volna ennyit? Julie már négy éves, miért adott volna ennyi időt?'
Ez a gondolatmenet nem állt meg a lábán. Túl sok, mi van, ha, túl sok talán. Az érvelésemnek kristálytisztának kell lennie, átláthatónak, nem talánokból építkezőnek.
Összeszedtem magam és felálltam a fotelból, egyenesen a dolgozószobám felé vettem az irányt, ahol a táskám volt, meg az összes akta, fénykép. Érkezett egy fax is, amit nem vettem észre eddig, Annabell vallomása és a fantomkép.
Levittem mindent a nappaliba. Eltoltam az asztalt meg a kanapét, hogy az egész szőnyeg szabad legyen és kiraktam minden papírt, minden képet, dokumentumot. Kikotortam Julie asztaláról sok színes filcet és nekiálltam a munkának. Először is sorrendbe raktam mindent. Majd úgy gondoltam visszafele haladok, jobban is fogok emlékezni úgy a részletekre. Elővettem a diktafonom, bekapcsoltam és hangosan elemezni kezdtem a látottakat.
’A legutolsó pont a levél. Ez jelenti azt, hogy valami nem stimmel majd a kihozott eredményemmel, így majd egy újabb fordulattal gazdagíthatom a nyomozást. Ezen kívül senki vagyok, és a rendőrség munkája úgy általában is, de ennél az ügynél különösen hiábavaló. Még mindig azt a látszatot kelti, hogy tökéletes. Magabiztos és bátor is, hisz odament Annabell lakására. A fiúk alig találtak nyomokat, csak pár részleges ujjlenyomatot, amit összevetettek az adatbázisban szereplőkkel, de természetesen nem volt találat. A pohárról származó dns minta szintén nem hozott sikert, de legalább valamink van róla.
A fantomképet elnézve rájöttem, hogy valójában a tegnapi huzavona teljesen fölösleges volt, hisz a kép egy átlagos embert ábrázol, aki bárki lehetne az utcáról, a nyomok meg semmit nem adtak. Az egyetlen amiből valóban el lehet indulni a telefonhívás és a levelek.
Elővettem a két levelet, amit nekem címeztek és az írást kezdtem el figyelni. Ugyanazok a vonások, a D és az L betű azonos mindkét lapon, így első látásra sok betű hasonlóan képzett. A megszólítás különbözik. Az elsőnél köszönt, itt már csak üzen. Hiányzik a búcsú, elköszönés. Azt akarja, hogy elkapjam, hisz azt is ő vezérli. Akkor kapom el, ha közel enged magához, de az végeredményben nem az én sikerem, hanem az övé lesz, hogy rá tudott venni a játékaira. Bele kell mennem mindenbe, amit akar.’
Megcsörrent a telefon. Felpattantam, kezemben az egyik levéllel meg a diktafonnal.
’Hallo, tessék?’
’Szervusz Jason, azt hiszem itt az ideje, hogy elbeszélgessünk.’
A szívem egy pillanatra megállt, a levegő bennakadt a tüdőmben. Köhögnöm kellett, de tudtam, hogy nem szórakozhatok az idejével.
’Hát beszélgessünk.’
’Örülök, hogy új irányt vettél és végre feladtad a gyerekes rendőrösdit, aminek semmi értelme nem volt az elejétől kezdve.’
’Meg kellett próbálnom mindent, hát azzal kezdtem, ami a kezemben volt.’ – próbáltam húzni az időt, amíg leteszem a kezemben lévő tárgyakat és felveszem a beszélgetést rögzítőre.
’Jason, meg se próbáld, amire készülsz most!’
’Mi? Miről beszélsz?’
’Amíg nem játszol tisztességesen, nem léphetünk tovább.’ – és lecsapta a telefont.
Honnan tudta, hogy fel akarom venni? Miből gondolhatta? Vagy a közelben kell lennie, vagy… be van a ház kamerázva. De hát az lehetetlen. Körülnéztem a falakon, a sarkok felé, a falon függő tévére esett a pillantásom és a tévé melletti polcon lévő kedves és szokatlanul új virágra. ’Sarah sosem tenné a virágot a tévé mellé. Félne, hogy locsoláskor összevizezi.’ Felemeltem a virágot, és láss csodát az egyik fejre egy apró de tökéletes kamera volt felszerelve. Belenéztem a kamerába.
’Nem is tudom melyikőnk az, aki nem játszik tisztességesen.’
Újra megcsördült a telefon.
’Rendben, én is ludas vagyok, ezt belátom.’
’Hol a családom?’
’Mit gondolsz, válaszolok a kérdésedre?’
’De miért őket? Miért nem engem? Anne után miért vártál tíz teljes évet? Fontos volt ez a szám? Jelent valamit?’
’Jason hagyd abba az analizálást. Túl sok kérdést teszel fel, pedig az egyetlen, aki tehet fel kérdéseket, az én vagyok. Na meg a családod, hogy vajon eddig apuci miért nem találta meg a családját, ha rendőr. A kis Julie egész nap csak pityereg. De Sarah… ő egész más. Komoly nő, Jason, mindig beválasztasz a nőkből. Jó ízléssel, de tényleg.’
’Mondd, mit kell tennem?’
’Tehát benne vagy a játékban?’
’Lenne más választásom?’
’Ó, rengeteg. Folytathatnád például a rendőrjátékot, vagy mehetnél a bolond anyósod szavai után, aki még egy kultúrált beszámolót sem tud előadni rólam. Rengeteg opció közül válogathatsz.’
’Maradjunk a te beteg játékodnál. Mik a feltételek?’
’Á, értesz te hozzá, hogy kell a közepébe vágni a dolgoknak.’
’A feltételeim: nincsenek zsaruk. Velük sosem vicces a játék. Mindent olyan komolyan vesznek. A második: nem lehetnek fegyverek nálad. Semmilyen fegyver sem, gázspray, vipera, apró stukker, semmi. Harmadik: pontosan követned kell az utasításaimat. Ha a három közül bármelyiket megszeged, nyilvánvalóan megtudom, hisz a virág-kamera nem az egyetlen a lakásodban és a környezetedben, ezen kívül kedves ismerősök bőven ellátnak információval. Tehát, ha bármelyiket megszeged a lányoddal kezdem meg a helyes kis hajával. Először leborotválom a fejét, hogy ne legyenek meg a kedves kis fürtjei, aztán az ujjait veszem kezelésbe.’ – ennél a résznél már olyannyira ideges voltam, hogy a gyomrom remegett, én magam alig bírtam a lábamon megmaradni, de tudtam, bármit mondok, csak felgyorsíthatja ez a folyamatot.
’Rendben van így?’ – fejezte be végül.
’Rendben.’
’A játék holnap reggeltől veszi kezdetét.’ – és lecsapta a telefont.
Én percekig csak álltam, majd könnyek dőltek ki a szememből, és nem tudtam mást tenni, csak sírni. Rázott a félelem, a düh, tudtam, hogy tehetetlen vagyok, csak abban bízhatok, hogy minden követelését helyesen teljesítem egy elmebetegnek. Összeszedtem a papírlapokat, felvittem a szobába, ahol rendszerezve visszapakoltam őket a helyükre. A gépemhez ültem és megnéztem a bejövő leveleimet. Találtam párat, de egyik sem kötötte le az érdeklődésemet. Lementem újra a nappaliba, visszatoltam a bútorokat és bekapcsoltam a tévét. Nagyjából az első perc után álomba zuhantam olyan fáradtsággal, amit még sosem éreztem előtte.
Az is elég lett volna, ha megráz valaki, vagy csak a vállamra teszi a kezem, akkor lett volna erőm felállni és tovább küzdeni. Az agyamban végigpörögtek az események.
Hol rontottam el? Mi az, ami sablonos, hogy lehet mindig egy lépéssel előttem?
'Este nyolc óra, elmegyek Lewishoz. Vár a levél. Pontosan kiszámolta, hogy én elmegyek otthonról, tehát mennyi ideje lesz, amíg én haza nem érek. Ahogy Anne-nél is, pontosan tudta, hogy mennyi ideig sétálhatok, hisz indulnunk kell tizenegykor tovább. Figyel minket. Nem csak, hogy figyel, kutat, folyamatosan jelen van az életünkben, akár ismerjük is.'
A gondolatmenetem ezen részénél a kezem önkéntelenül is megszorította a telefont, olyannyira, hogy az ujjaim belefehéredtek.
'A közös pont én vagyok, vagy valaki más? Mi a közös Anne-ben és Sarah-ékban? Nők. Fontosak nekem. Sarah nem hasonlít igazából Anne-re, így ezzel nem hozható kapcsolatba. Nem tudok másra gondolni, mint, hogy hozzám van köze. Valószínűleg bosszú vezérli, most arra kéne rájönnöm miért. Ki ellen vétettem akkoriban olyan súlyosat, hogy megölje a barátomat? Mi van, ha.. mi van, ha ő is Anne-ért volt oda? És úgy vette észre én hamarabb "lecsaptam rá". Ezért megölte volna őt? Miért nem engem távolított volna el az útból? Ha nem lehet az övé, ne legyen másé sem? És miután bántotta őt, rájött, hogy magának ártott a legtöbbet és bosszút forralt, hogy nekem is fájdalmat okoz és a családomat veszi el. Vagy pontosan tudja, hogy Anne elvesztése nekem is súlyos trauma volt, de az ő élete már nem teljes, elveszi az enyémet is? Miért várt volna ennyit? Julie már négy éves, miért adott volna ennyi időt?'
Ez a gondolatmenet nem állt meg a lábán. Túl sok, mi van, ha, túl sok talán. Az érvelésemnek kristálytisztának kell lennie, átláthatónak, nem talánokból építkezőnek.
Összeszedtem magam és felálltam a fotelból, egyenesen a dolgozószobám felé vettem az irányt, ahol a táskám volt, meg az összes akta, fénykép. Érkezett egy fax is, amit nem vettem észre eddig, Annabell vallomása és a fantomkép.
Levittem mindent a nappaliba. Eltoltam az asztalt meg a kanapét, hogy az egész szőnyeg szabad legyen és kiraktam minden papírt, minden képet, dokumentumot. Kikotortam Julie asztaláról sok színes filcet és nekiálltam a munkának. Először is sorrendbe raktam mindent. Majd úgy gondoltam visszafele haladok, jobban is fogok emlékezni úgy a részletekre. Elővettem a diktafonom, bekapcsoltam és hangosan elemezni kezdtem a látottakat.
’A legutolsó pont a levél. Ez jelenti azt, hogy valami nem stimmel majd a kihozott eredményemmel, így majd egy újabb fordulattal gazdagíthatom a nyomozást. Ezen kívül senki vagyok, és a rendőrség munkája úgy általában is, de ennél az ügynél különösen hiábavaló. Még mindig azt a látszatot kelti, hogy tökéletes. Magabiztos és bátor is, hisz odament Annabell lakására. A fiúk alig találtak nyomokat, csak pár részleges ujjlenyomatot, amit összevetettek az adatbázisban szereplőkkel, de természetesen nem volt találat. A pohárról származó dns minta szintén nem hozott sikert, de legalább valamink van róla.
A fantomképet elnézve rájöttem, hogy valójában a tegnapi huzavona teljesen fölösleges volt, hisz a kép egy átlagos embert ábrázol, aki bárki lehetne az utcáról, a nyomok meg semmit nem adtak. Az egyetlen amiből valóban el lehet indulni a telefonhívás és a levelek.
Elővettem a két levelet, amit nekem címeztek és az írást kezdtem el figyelni. Ugyanazok a vonások, a D és az L betű azonos mindkét lapon, így első látásra sok betű hasonlóan képzett. A megszólítás különbözik. Az elsőnél köszönt, itt már csak üzen. Hiányzik a búcsú, elköszönés. Azt akarja, hogy elkapjam, hisz azt is ő vezérli. Akkor kapom el, ha közel enged magához, de az végeredményben nem az én sikerem, hanem az övé lesz, hogy rá tudott venni a játékaira. Bele kell mennem mindenbe, amit akar.’
Megcsörrent a telefon. Felpattantam, kezemben az egyik levéllel meg a diktafonnal.
’Hallo, tessék?’
’Szervusz Jason, azt hiszem itt az ideje, hogy elbeszélgessünk.’
A szívem egy pillanatra megállt, a levegő bennakadt a tüdőmben. Köhögnöm kellett, de tudtam, hogy nem szórakozhatok az idejével.
’Hát beszélgessünk.’
’Örülök, hogy új irányt vettél és végre feladtad a gyerekes rendőrösdit, aminek semmi értelme nem volt az elejétől kezdve.’
’Meg kellett próbálnom mindent, hát azzal kezdtem, ami a kezemben volt.’ – próbáltam húzni az időt, amíg leteszem a kezemben lévő tárgyakat és felveszem a beszélgetést rögzítőre.
’Jason, meg se próbáld, amire készülsz most!’
’Mi? Miről beszélsz?’
’Amíg nem játszol tisztességesen, nem léphetünk tovább.’ – és lecsapta a telefont.
Honnan tudta, hogy fel akarom venni? Miből gondolhatta? Vagy a közelben kell lennie, vagy… be van a ház kamerázva. De hát az lehetetlen. Körülnéztem a falakon, a sarkok felé, a falon függő tévére esett a pillantásom és a tévé melletti polcon lévő kedves és szokatlanul új virágra. ’Sarah sosem tenné a virágot a tévé mellé. Félne, hogy locsoláskor összevizezi.’ Felemeltem a virágot, és láss csodát az egyik fejre egy apró de tökéletes kamera volt felszerelve. Belenéztem a kamerába.
’Nem is tudom melyikőnk az, aki nem játszik tisztességesen.’
Újra megcsördült a telefon.
’Rendben, én is ludas vagyok, ezt belátom.’
’Hol a családom?’
’Mit gondolsz, válaszolok a kérdésedre?’
’De miért őket? Miért nem engem? Anne után miért vártál tíz teljes évet? Fontos volt ez a szám? Jelent valamit?’
’Jason hagyd abba az analizálást. Túl sok kérdést teszel fel, pedig az egyetlen, aki tehet fel kérdéseket, az én vagyok. Na meg a családod, hogy vajon eddig apuci miért nem találta meg a családját, ha rendőr. A kis Julie egész nap csak pityereg. De Sarah… ő egész más. Komoly nő, Jason, mindig beválasztasz a nőkből. Jó ízléssel, de tényleg.’
’Mondd, mit kell tennem?’
’Tehát benne vagy a játékban?’
’Lenne más választásom?’
’Ó, rengeteg. Folytathatnád például a rendőrjátékot, vagy mehetnél a bolond anyósod szavai után, aki még egy kultúrált beszámolót sem tud előadni rólam. Rengeteg opció közül válogathatsz.’
’Maradjunk a te beteg játékodnál. Mik a feltételek?’
’Á, értesz te hozzá, hogy kell a közepébe vágni a dolgoknak.’
’A feltételeim: nincsenek zsaruk. Velük sosem vicces a játék. Mindent olyan komolyan vesznek. A második: nem lehetnek fegyverek nálad. Semmilyen fegyver sem, gázspray, vipera, apró stukker, semmi. Harmadik: pontosan követned kell az utasításaimat. Ha a három közül bármelyiket megszeged, nyilvánvalóan megtudom, hisz a virág-kamera nem az egyetlen a lakásodban és a környezetedben, ezen kívül kedves ismerősök bőven ellátnak információval. Tehát, ha bármelyiket megszeged a lányoddal kezdem meg a helyes kis hajával. Először leborotválom a fejét, hogy ne legyenek meg a kedves kis fürtjei, aztán az ujjait veszem kezelésbe.’ – ennél a résznél már olyannyira ideges voltam, hogy a gyomrom remegett, én magam alig bírtam a lábamon megmaradni, de tudtam, bármit mondok, csak felgyorsíthatja ez a folyamatot.
’Rendben van így?’ – fejezte be végül.
’Rendben.’
’A játék holnap reggeltől veszi kezdetét.’ – és lecsapta a telefont.
Én percekig csak álltam, majd könnyek dőltek ki a szememből, és nem tudtam mást tenni, csak sírni. Rázott a félelem, a düh, tudtam, hogy tehetetlen vagyok, csak abban bízhatok, hogy minden követelését helyesen teljesítem egy elmebetegnek. Összeszedtem a papírlapokat, felvittem a szobába, ahol rendszerezve visszapakoltam őket a helyükre. A gépemhez ültem és megnéztem a bejövő leveleimet. Találtam párat, de egyik sem kötötte le az érdeklődésemet. Lementem újra a nappaliba, visszatoltam a bútorokat és bekapcsoltam a tévét. Nagyjából az első perc után álomba zuhantam olyan fáradtsággal, amit még sosem éreztem előtte.
2009. április 24., péntek
26 - Nő a dombon
Különös, borzongó érzés lett úrrá rajtam, mikor kiléptem az utcára. A szél a fákat suhogtatta, miközben átvágtam a kerten. Az utcán csend honolt, csak néhány autó távoli zaja törte meg ezt a némaságot. De hozzám nem jutottak el ezek a zajok sem, ahogy a hirtelen felvillanó, majd kialvó fény sem a hátam mögött. Lewis léphetett ki az ajtón.
A kocsimat elérve, az ajtóhoz mentem és befeküdtem a hátsó ülésekre. Becsuktam a szemem és azonnal elaludtam.
Álmomban egy nőt láttam. Egy magányos nőt, ki egy dombon áll és énekel. Először olyan halk volt a dal, hogy alig volt kivehető, de ahogy közeledtem hozzá egyre erősödött. Mégis úgy éreztem, mintha a fejemben szólt volna, mintha mindig is bennem létezett volna ez a dallam, a világ legszomorúbb dala. Hallottam, ahogy éneklés közben a szíve szakad meg a nőnek és éreztem, hogy a lelkem apró repedéseibe, a sebekbe beszivárog a dallam, és szétfeszíti azt, bejut a legbelsőbb, titkos hézagokba, amiknek létezéséről sem tudtam. Mielőtt a nap lebukott volna, egy utolsó fénysugárral ajándékozott meg minket. Mikor újra a dombra néztem, a nő már sehol nem volt, de a dallam emléke ott maradt a torkomban, a tüdőmben, az összes sejtemben.
Remegve, csurom vizesen ébredtem. Az egész álom rányomta a bélyegét a mellkasomra, körülvette a szívemet és még a tüdőmbe is belemászott. Nem tudtam, hogy a valós kétségbeesés hagy nyomot rajtam, vagy tényleg az álom volt ekkora hatással rám. Kiszálltam a kocsiból, kinyújtóztattam elgémberedett testem, majd beültem a volán mögé és hazáig hajtottam.
Otthon első dolgom volt lezuhanyozni, lemosni magamról a tegnapi napot.
Koradélelőtt volt, sütött a nap, minden tökéletes volt, de valahogy az egész világ csak tompán szűrődött át a szememen, az agyamhoz el sem jutott.
Megcsörrent a telefonom. Lewis.
'Mondd.'
'Csak tudni akartam nem csináltál-csinálszz-e valami hülyeséget.'
'De.'
'Jason..Mit?'
'Semmit. A világ legnagyobb hülyesége és pontosan tudom, hogy minden más is az lenne.'
'Jason, megtaláljuk őket. A fantomkép, az új vallomás, két ügyosztály dolgozik rajta éjt nappalá téve.'
'Köszönöm Lewis. Én várom, hogy jelentkezzen. Szólj, ha tudok tenni valamit.'
'Pihenj.'
Pontosan tudtam, hogy fölösleges a rendőrség munkája, hogy mindent, amit tesznek időpocsékolás, de mivel nekem sem volt jobb tervem, mint várni, így inkább ráhagytam. Leültem a fotelbe, kezemben a telefonnal és vártam.
A kocsimat elérve, az ajtóhoz mentem és befeküdtem a hátsó ülésekre. Becsuktam a szemem és azonnal elaludtam.
Álmomban egy nőt láttam. Egy magányos nőt, ki egy dombon áll és énekel. Először olyan halk volt a dal, hogy alig volt kivehető, de ahogy közeledtem hozzá egyre erősödött. Mégis úgy éreztem, mintha a fejemben szólt volna, mintha mindig is bennem létezett volna ez a dallam, a világ legszomorúbb dala. Hallottam, ahogy éneklés közben a szíve szakad meg a nőnek és éreztem, hogy a lelkem apró repedéseibe, a sebekbe beszivárog a dallam, és szétfeszíti azt, bejut a legbelsőbb, titkos hézagokba, amiknek létezéséről sem tudtam. Mielőtt a nap lebukott volna, egy utolsó fénysugárral ajándékozott meg minket. Mikor újra a dombra néztem, a nő már sehol nem volt, de a dallam emléke ott maradt a torkomban, a tüdőmben, az összes sejtemben.
Remegve, csurom vizesen ébredtem. Az egész álom rányomta a bélyegét a mellkasomra, körülvette a szívemet és még a tüdőmbe is belemászott. Nem tudtam, hogy a valós kétségbeesés hagy nyomot rajtam, vagy tényleg az álom volt ekkora hatással rám. Kiszálltam a kocsiból, kinyújtóztattam elgémberedett testem, majd beültem a volán mögé és hazáig hajtottam.
Otthon első dolgom volt lezuhanyozni, lemosni magamról a tegnapi napot.
Koradélelőtt volt, sütött a nap, minden tökéletes volt, de valahogy az egész világ csak tompán szűrődött át a szememen, az agyamhoz el sem jutott.
Megcsörrent a telefonom. Lewis.
'Mondd.'
'Csak tudni akartam nem csináltál-csinálszz-e valami hülyeséget.'
'De.'
'Jason..Mit?'
'Semmit. A világ legnagyobb hülyesége és pontosan tudom, hogy minden más is az lenne.'
'Jason, megtaláljuk őket. A fantomkép, az új vallomás, két ügyosztály dolgozik rajta éjt nappalá téve.'
'Köszönöm Lewis. Én várom, hogy jelentkezzen. Szólj, ha tudok tenni valamit.'
'Pihenj.'
Pontosan tudtam, hogy fölösleges a rendőrség munkája, hogy mindent, amit tesznek időpocsékolás, de mivel nekem sem volt jobb tervem, mint várni, így inkább ráhagytam. Leültem a fotelbe, kezemben a telefonnal és vártam.
2009. április 19., vasárnap
25 - Részletes vallomás
"Lewis, felbukkant."
"Hol, mikor?"
"Az anyósomnál, Annabell Leon. Michigan sugárút."
"Megvan a cím, azonnal ott vagyunk. Ne nyúlj semmihez."
"Nem terveztem. Lewis, nyomon vagyunk."
"Csak maradjunk is rajta."
Mikor befordultam a sarkon, lefékeztem, a kerekek csak úgy csikorogtak az aszfalton. Kirontottam a kocsiból, egyenesen az ajtóhoz, de a kerten és nem az úton át, nehogy valami nyomot is megsértsek. Gumikesztyű volt nálam, úgy nyitottam be.
"Megjöttem!"
"Óh Jason, egészen biztos, hogy Ő volt?"
"Igen, sajnálom, de teljesen biztos. A rendőrök nemsokára itt lesznek, akkor felveszik a vallomásod, nyomokat vesznek a kilincsről, tudnunk kell mindenről, amihez hozzáért, amiből ivott, amit beszélt, ahogy kinézett, azonnal fantomképet kell készítenünk róla. Addig is gondolkodj a részleteken. Mondott-e bármi konkrétat, hol lakik, hova tart, mit csinál, milyen a kapcsolata Sarah-val, bármit!"
"Jaj Jason egészen megzavarodtam, alig emlékszem bármire is."
"Nyugodj meg Annabell, ülj le, igyál egy pohár vizet, és gondolkodj. Írj le egy papírra mindent, ami eszedbe jut, akár csak szavakat is, hogy .."
Ekkor az ablakból megláttam a rendőrautókat, majd ajtócsapódások jelezték, hogy megérkeztek.
"Itt is vannak."
"Jason, mi történik, ha rosszat mondok. Mi van, ha valamiben tévedek. Jason, én egy kissé.."
"Annabell, mondd el nyugodtan, amit tudsz. Bármit mondasz, csak segítesz a nyomozásban és kicsit közelebb viszel Sarah-ékhoz."
Ekkor kopogtattak, benyitott Lewis.
"Jó napot hölgyem, Lewis hadnagy vagyok, a chicago-i rendőrségtől. Jason nyilván tájékoztatta a helyzetről. Hoztam magammal pár rendőrt, akik átkutatják a házát, üzenetet, nyomokat keresve. Addig egy másik kollégám felveszi a vallomását, egy pedig fantomképet készít, amennyiben el tudja mondani hogy nézett ki Dalibor. Amennyiben bármi kérdése lenne, kérem bátran forduljon akármelyik kollégámhoz, hozzám, vagy Jason-höz. Készen áll?"
"Igen, azt hiszem."
"Rendben. Thompson, jöhetnek!"
Ekkor belépett a házba négy kollégám, Thompson, Marinelli, Miller és Cardlaugh, akik nekiestek a háznak, hogy alaposan átvizsgáljanak mindent. Gery pedig Annabellhez fordult, hogy felvegye a vallomását. Én végig ott ültem mellette, próbáltam segíteni, ösztönözni őt.
"Hölgyem.."
"Szólítson Annabellnek."
"Rendben, Annabell. A férfit, aki a lakásában járt, hogy tudná leírni, milyen magas, hány év körüli, haj- szemszíne."
"Lássuk csak, a haja és a szeme is sötétbarna volt, az egész tekintete mély volt, tudja, olyan művészféle tekintet. Kicsit szomorkás szemek, lefele hajolt a szemsarka, eleve a szeme nagyon mélyen ült. Olyan negyven év körüli volt, Jason, olyan te korodbéli lehetett."
"Értem, tehát negyvenes éveiben jár. Ötvenhez, vagy a negyvenhez közelebb?"
"Mindenképp a negyvenhez. Akár az alatt is lehet..Hogy milyen magas volt? Nem tudnám megmondani. Átlagos testalkatú volt, talán a szokottnál egy kicsit izmosabb felépítésű."
"É-értem. Köszönöm, most el tudná mondani pontosan mikor érkezett, miről beszélgettek, hogy beszélt önmagáról és Sarah-ról?"
"Még világos volt. Olyan öt- fél hat körül lehetett. Kopogtatott, majd kérdésemre, hogy miben segíthetek annyit felelt, hogy Sarah-t keresi. Ezen nevetnem kellett, mármint Sarah-t a gimnáziumi barátai keresték utoljára itthon és annyira mókás volt, ahogy ott áll egy felnőtt férfi és... Mondtam neki, hogy nem lakik már itt, mire mondta, hogy tudja, csak nem találta otthon. Furcsálltam a dolgot, mert ilyenkor már Julie-val otthon szoktak lenni, de gondoltam elmehettek valahova. Beinvitáltam, mert mondta, hogy egy üzenetet akar hagyni Sarah-nak, én úgy is hamarabb beszélek vele, mint ő. Jaj édes Istenem, ha tudtam volna, hogy ez az ember rabolta el az én Sarah-mat, ha valaha sejtettem volna. Leültettem a kanapéra, megkínáltam egy pohár vízzel.."
"Pohár vízzel? Ugye nem mosta el még a poharakat?"
"Azt hiszem még a mosogatóban vannak.."
"Marinelli, nézd meg azt a poharat a mosogatóban és próbálj róla mintát venni!"
"Rendben főnök."
"Szóval ott tartottunk, hogy kanapé, pohár víz."
"Igen, igen. Elkezdett mesélni arról, hogy Sarah-val egy egyetemre jártak, hisz tudják az én kicsikém gyógyszerésznek tanult, így teljesen érthető volt, hogy az orvos barátja meglátogatja Chicagoban járván..Mesélt néhány régi kalandot. Vajon azok hazugságok voltak mind? Olyan hitelesnek tűntek.. Annyi név szerepelt, annyi adat."
"Le tudná írni milyen neveket mondott? Jason, lehet, hogy orvos az emberünk?"
"Minden elképzelhető Lewis.."
"Ha ad egy papírt.."
"Persze." - és Lewis letépett egy oldalt a jegyzetfüzetéből, átnyújtotta a tollat Annabellnek, aki egyből neveket kezdett el írni, kissé régies, gyöngy betűivel.
Egy jó tíz perc múlva fejezte csak be, és átnyújtotta a listát Lewisnak.
"Ennyi jut most eszembe, ha bármi felrémlik, felírom."
"Hű, jó kis memóriája van!" - nézett Lewis a majdnem egy oldalnyi listára.
"Nagyjából negyed órát, húsz percet töltött itt, azalatt nem mondott semmit Sarah-ról a jelenben, csak a múltban, nyilván rég nem találkoztak, mármint ez volt a fedősztorija, így teljesen érthető volt, hogy semmit nem mondott. Egyéb.."
"Főnök, találtunk valamit!"
"Mit Miller?"
"Egy levél."
"Mi?!" - kérdezett azonnal Lewis és Annabell.
Felpattantunk egyszerre a székekből és nekirontottunk a szobának.
"Csak kesztyűvel Jason!"
Felkaptam a kezemre egy gumikesztyűt és azonnal olvasni kezdtem:
"Látod Jason, soha, de soha nem fogtok elkapni. És tudod miért? Mert a szokott sémákban gondolkodtok. Eszetekbe sem jut, hogy fondorlatosak legyetek, hogy áthágjatok egy szabályt, hogy olyanná váljatok mint én. Már pedig, amíg nem váltok azzá, aki én vagyok, sosem tudtok az én fejemmel gondolkozni. Még most is az öreglányt faggatjátok, pedig egészen nyilvánvaló, hogy a vallomása meg sem közelíti a valóságot. A lányod kicsit hiányol, a feleségeddel egész jól elszórakozom majd, így ő nem biztos, hogy fog. Dalibor."
"Hol, mikor?"
"Az anyósomnál, Annabell Leon. Michigan sugárút."
"Megvan a cím, azonnal ott vagyunk. Ne nyúlj semmihez."
"Nem terveztem. Lewis, nyomon vagyunk."
"Csak maradjunk is rajta."
Mikor befordultam a sarkon, lefékeztem, a kerekek csak úgy csikorogtak az aszfalton. Kirontottam a kocsiból, egyenesen az ajtóhoz, de a kerten és nem az úton át, nehogy valami nyomot is megsértsek. Gumikesztyű volt nálam, úgy nyitottam be.
"Megjöttem!"
"Óh Jason, egészen biztos, hogy Ő volt?"
"Igen, sajnálom, de teljesen biztos. A rendőrök nemsokára itt lesznek, akkor felveszik a vallomásod, nyomokat vesznek a kilincsről, tudnunk kell mindenről, amihez hozzáért, amiből ivott, amit beszélt, ahogy kinézett, azonnal fantomképet kell készítenünk róla. Addig is gondolkodj a részleteken. Mondott-e bármi konkrétat, hol lakik, hova tart, mit csinál, milyen a kapcsolata Sarah-val, bármit!"
"Jaj Jason egészen megzavarodtam, alig emlékszem bármire is."
"Nyugodj meg Annabell, ülj le, igyál egy pohár vizet, és gondolkodj. Írj le egy papírra mindent, ami eszedbe jut, akár csak szavakat is, hogy .."
Ekkor az ablakból megláttam a rendőrautókat, majd ajtócsapódások jelezték, hogy megérkeztek.
"Itt is vannak."
"Jason, mi történik, ha rosszat mondok. Mi van, ha valamiben tévedek. Jason, én egy kissé.."
"Annabell, mondd el nyugodtan, amit tudsz. Bármit mondasz, csak segítesz a nyomozásban és kicsit közelebb viszel Sarah-ékhoz."
Ekkor kopogtattak, benyitott Lewis.
"Jó napot hölgyem, Lewis hadnagy vagyok, a chicago-i rendőrségtől. Jason nyilván tájékoztatta a helyzetről. Hoztam magammal pár rendőrt, akik átkutatják a házát, üzenetet, nyomokat keresve. Addig egy másik kollégám felveszi a vallomását, egy pedig fantomképet készít, amennyiben el tudja mondani hogy nézett ki Dalibor. Amennyiben bármi kérdése lenne, kérem bátran forduljon akármelyik kollégámhoz, hozzám, vagy Jason-höz. Készen áll?"
"Igen, azt hiszem."
"Rendben. Thompson, jöhetnek!"
Ekkor belépett a házba négy kollégám, Thompson, Marinelli, Miller és Cardlaugh, akik nekiestek a háznak, hogy alaposan átvizsgáljanak mindent. Gery pedig Annabellhez fordult, hogy felvegye a vallomását. Én végig ott ültem mellette, próbáltam segíteni, ösztönözni őt.
"Hölgyem.."
"Szólítson Annabellnek."
"Rendben, Annabell. A férfit, aki a lakásában járt, hogy tudná leírni, milyen magas, hány év körüli, haj- szemszíne."
"Lássuk csak, a haja és a szeme is sötétbarna volt, az egész tekintete mély volt, tudja, olyan művészféle tekintet. Kicsit szomorkás szemek, lefele hajolt a szemsarka, eleve a szeme nagyon mélyen ült. Olyan negyven év körüli volt, Jason, olyan te korodbéli lehetett."
"Értem, tehát negyvenes éveiben jár. Ötvenhez, vagy a negyvenhez közelebb?"
"Mindenképp a negyvenhez. Akár az alatt is lehet..Hogy milyen magas volt? Nem tudnám megmondani. Átlagos testalkatú volt, talán a szokottnál egy kicsit izmosabb felépítésű."
"É-értem. Köszönöm, most el tudná mondani pontosan mikor érkezett, miről beszélgettek, hogy beszélt önmagáról és Sarah-ról?"
"Még világos volt. Olyan öt- fél hat körül lehetett. Kopogtatott, majd kérdésemre, hogy miben segíthetek annyit felelt, hogy Sarah-t keresi. Ezen nevetnem kellett, mármint Sarah-t a gimnáziumi barátai keresték utoljára itthon és annyira mókás volt, ahogy ott áll egy felnőtt férfi és... Mondtam neki, hogy nem lakik már itt, mire mondta, hogy tudja, csak nem találta otthon. Furcsálltam a dolgot, mert ilyenkor már Julie-val otthon szoktak lenni, de gondoltam elmehettek valahova. Beinvitáltam, mert mondta, hogy egy üzenetet akar hagyni Sarah-nak, én úgy is hamarabb beszélek vele, mint ő. Jaj édes Istenem, ha tudtam volna, hogy ez az ember rabolta el az én Sarah-mat, ha valaha sejtettem volna. Leültettem a kanapéra, megkínáltam egy pohár vízzel.."
"Pohár vízzel? Ugye nem mosta el még a poharakat?"
"Azt hiszem még a mosogatóban vannak.."
"Marinelli, nézd meg azt a poharat a mosogatóban és próbálj róla mintát venni!"
"Rendben főnök."
"Szóval ott tartottunk, hogy kanapé, pohár víz."
"Igen, igen. Elkezdett mesélni arról, hogy Sarah-val egy egyetemre jártak, hisz tudják az én kicsikém gyógyszerésznek tanult, így teljesen érthető volt, hogy az orvos barátja meglátogatja Chicagoban járván..Mesélt néhány régi kalandot. Vajon azok hazugságok voltak mind? Olyan hitelesnek tűntek.. Annyi név szerepelt, annyi adat."
"Le tudná írni milyen neveket mondott? Jason, lehet, hogy orvos az emberünk?"
"Minden elképzelhető Lewis.."
"Ha ad egy papírt.."
"Persze." - és Lewis letépett egy oldalt a jegyzetfüzetéből, átnyújtotta a tollat Annabellnek, aki egyből neveket kezdett el írni, kissé régies, gyöngy betűivel.
Egy jó tíz perc múlva fejezte csak be, és átnyújtotta a listát Lewisnak.
"Ennyi jut most eszembe, ha bármi felrémlik, felírom."
"Hű, jó kis memóriája van!" - nézett Lewis a majdnem egy oldalnyi listára.
"Nagyjából negyed órát, húsz percet töltött itt, azalatt nem mondott semmit Sarah-ról a jelenben, csak a múltban, nyilván rég nem találkoztak, mármint ez volt a fedősztorija, így teljesen érthető volt, hogy semmit nem mondott. Egyéb.."
"Főnök, találtunk valamit!"
"Mit Miller?"
"Egy levél."
"Mi?!" - kérdezett azonnal Lewis és Annabell.
Felpattantunk egyszerre a székekből és nekirontottunk a szobának.
"Csak kesztyűvel Jason!"
Felkaptam a kezemre egy gumikesztyűt és azonnal olvasni kezdtem:
"Látod Jason, soha, de soha nem fogtok elkapni. És tudod miért? Mert a szokott sémákban gondolkodtok. Eszetekbe sem jut, hogy fondorlatosak legyetek, hogy áthágjatok egy szabályt, hogy olyanná váljatok mint én. Már pedig, amíg nem váltok azzá, aki én vagyok, sosem tudtok az én fejemmel gondolkozni. Még most is az öreglányt faggatjátok, pedig egészen nyilvánvaló, hogy a vallomása meg sem közelíti a valóságot. A lányod kicsit hiányol, a feleségeddel egész jól elszórakozom majd, így ő nem biztos, hogy fog. Dalibor."
24 - Annabell
Miután kiléptem a szülői házból, megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. A szívem a torkomban dobogott, valahogy el kellett érnem, hogy rögzíteni tudjam a hívást. Addig nyomogattam a telefonom, míg véletlenül kinyomtam. Cirádás káromkodást hallattam, miközben földhöz vágtam a telefonom. Menet közben felvettem a földről és elindultam a céges kocsi felé, amit jobb híján az enyém helyett találtam. Újból megcsörrent a telefon, ugyanúgy névtelen hívással. Felvettem.
„Jason Conrad.”
„Hello, Jason, itt Annabell, most értesített a rendőrség. Mi történt?”
A gyomrom visszazuhant a helyére, és kis csalódottsággal a hangomban válaszoltam anyósomnak. Tudtam, hogy felelőtlen voltam, hisz fel sem hívtam, eszembe sem jutott, hogy értesítsem, pedig igazán tudnia kellett volna.
„Bocsáss meg, hogy nem hívtalak, próbálok utánajárni a dolgoknak.”
„De mi történt Jason, a rendőrök nem mondanak semmit.”
„Mert nem tudnak mit mondani. Nem tudunk semmit. Egy hangmintánk van összesen ettől a pszichopatától, és semmi más.”
„Se egy ujjlenyomat, se egy lábnyom?”
„Gondolod, nem néztünk már át mindent? Gondolod, én nem tennék meg mindent?”
„Nem így gondoltam, csak hátha valami kimaradt..”
„És akkor most te segítesz a rendőröknek, kedves tőled, mi lenne, ha nem engem idegesítenél a kérdéseiddel?” – majd lecsaptam a telefont. Tudtam, hogy gonosz vagyok és igazságtalan is, de csak így érhettem el, hogy belássa nagy baj van, és ne zargasson bolond kérdésekkel. Megint megszólalt a telefonom. Ugyanaz a szám.
„Annabell, kérlek, nem tudok most beszélni.”
„Itt volt nálam egy fiatalember az előbb. Sarah jó barátja és kérdezgetett róla. Orvos tudod és érdeklődött, hogy jól van-e, mert nem tudta telefonon elérni és épp erre járt a közelben, hát beugrott. Üzent is nektek, mondta, hogy feltétlenül adjam át.”
„Milyen üzenetet hagyott? Ki ő?”
„Dr. Dalbon, vagy Dalibron.” – alig hittem a fülemnek, elkezdtem szédülni, csillagokat láttam, féltem, hogy el fogok ájulni.
„Dalibor?” – kérdeztem nyomban.
„Igen, ő volt, nagyon ked…”
„Ő RABOLTA EL SARAHT!”
„Micsoda? Dehogyis! Az előbb volt itt, hogy rabolhatta volna el őket?”
„Annabell, hol vagy most? Mi volt az üzenet?”
„Azt mondta, hogy tud újat mondani Sarah állapotáról, valami vizsgálat vagy mi és, hogy majd keresni fog téged.”
„Maradj otthon, kocsiba ülök, mindjárt ott vagyok.”
„De Jason, nem lehetett ő, ennek semmi értelme. Miért jött volna pont ide? Nem bolond ő, egy kedves és rendes…”
„Annabell, hidd el, hogy ő. Cseppet sem kedves. Most rabolta el a lányod és az unokád és úgy beszélgetett veled, hogy te mit sem sejtettél."
„Jason Conrad.”
„Hello, Jason, itt Annabell, most értesített a rendőrség. Mi történt?”
A gyomrom visszazuhant a helyére, és kis csalódottsággal a hangomban válaszoltam anyósomnak. Tudtam, hogy felelőtlen voltam, hisz fel sem hívtam, eszembe sem jutott, hogy értesítsem, pedig igazán tudnia kellett volna.
„Bocsáss meg, hogy nem hívtalak, próbálok utánajárni a dolgoknak.”
„De mi történt Jason, a rendőrök nem mondanak semmit.”
„Mert nem tudnak mit mondani. Nem tudunk semmit. Egy hangmintánk van összesen ettől a pszichopatától, és semmi más.”
„Se egy ujjlenyomat, se egy lábnyom?”
„Gondolod, nem néztünk már át mindent? Gondolod, én nem tennék meg mindent?”
„Nem így gondoltam, csak hátha valami kimaradt..”
„És akkor most te segítesz a rendőröknek, kedves tőled, mi lenne, ha nem engem idegesítenél a kérdéseiddel?” – majd lecsaptam a telefont. Tudtam, hogy gonosz vagyok és igazságtalan is, de csak így érhettem el, hogy belássa nagy baj van, és ne zargasson bolond kérdésekkel. Megint megszólalt a telefonom. Ugyanaz a szám.
„Annabell, kérlek, nem tudok most beszélni.”
„Itt volt nálam egy fiatalember az előbb. Sarah jó barátja és kérdezgetett róla. Orvos tudod és érdeklődött, hogy jól van-e, mert nem tudta telefonon elérni és épp erre járt a közelben, hát beugrott. Üzent is nektek, mondta, hogy feltétlenül adjam át.”
„Milyen üzenetet hagyott? Ki ő?”
„Dr. Dalbon, vagy Dalibron.” – alig hittem a fülemnek, elkezdtem szédülni, csillagokat láttam, féltem, hogy el fogok ájulni.
„Dalibor?” – kérdeztem nyomban.
„Igen, ő volt, nagyon ked…”
„Ő RABOLTA EL SARAHT!”
„Micsoda? Dehogyis! Az előbb volt itt, hogy rabolhatta volna el őket?”
„Annabell, hol vagy most? Mi volt az üzenet?”
„Azt mondta, hogy tud újat mondani Sarah állapotáról, valami vizsgálat vagy mi és, hogy majd keresni fog téged.”
„Maradj otthon, kocsiba ülök, mindjárt ott vagyok.”
„De Jason, nem lehetett ő, ennek semmi értelme. Miért jött volna pont ide? Nem bolond ő, egy kedves és rendes…”
„Annabell, hidd el, hogy ő. Cseppet sem kedves. Most rabolta el a lányod és az unokád és úgy beszélgetett veled, hogy te mit sem sejtettél."
2009. április 14., kedd
23 - Rohadt kis emlékeim
"Köszönöm, öhm. Nem tudom, hogy tudtok-e újat mondani, mutatni, bármit, ami segíthet, hogy a családomat megtaláljuk."
Tudtuk, hogy ez a beszélgetés kínos lesz, és ráadásul rettenetes is, pláne végigmenni a részleteken, mik történtek, a nyomozás meddig jutott el akkor.
"Nálam vannak az akták is, kezdjük az elején."
A szülők közel ültek egymáshoz, most Harold átkarolta a Margaretet, ő pedig kezébe vette Harold másik kezét.
"Kezdjük. Az elejéről úgyis csak te tudsz beszámolni, mi nem voltunk ott."
"Tehát. Február 17.-e, Cleveland. A hotelszobában egyedül van Anne. Reggel semmi baja, kivéve a hangulatingadozást. Fél tízkor találkoztam vele körülbelül, mikor lejött reggelizni, akkor összevesztünk és nagyjából másfél óra múlva értem vissza, tizenegy körül. Ezalatt valaki meggyilkolja őt. MIndenkit kihallgattak a szállodából?"
"Nyilván Jason, miért hagytak volna ki bárkit is?"
"Figyelmetlenség?"
"Visszamehetnénk az időben, de fogalmunk sincs, hogy 10 évvel ezelőtt vajon kik dolgozhattak ott, ha meg is tudnánk, nyilván nem emlékeznek részletekre."
"Azt ajánlom, folytassuk." - szólt közbe Harold.
"Szóval, a bizonyítékok azt mutatják, hogy Anne a veszekedésünket követve nagyjából 25 percet tartózkodott az étkezőben, ahonnan felment a szobájába. A vége is megvan, hisz legalább negyed óra, talán húsz perc volt, mire bejutottam a szobába, ahonnan akkor már semmi hang nem szűrődött ki. Tehát marad nagyjából 45 perc, amíg történhetett az eset. Nem szabadott volna.. Szóval feljut a szobába, szintén időbe telik, hisz segítséggel is nagyon lassan lépcsőzött. Még tíz perc."
"Jason, minek számlálod az időt? Ha a szobában volt, elég volt neki öt perc is, vagy kettő, teljesen mindegy, hogy mit csinált háromnegyed órán át utána."
"Nem, Margaret, most tévedsz. Nagyon fontos, hogy leszűkítsük az időt. FOntos, hogy pontosan lássuk mikor történhetett, hogy nagyjából le tudjuk szűkíteni mik történtek Veletek mikor találkozott?"
"Mármint úgy érted Dalibor?"
"Természetesen."
"Nem találkoztunk."
"Mi? Nem azt mondtátok, hogy találkoztatok?"
"Hát nem személyesen, csak üzenetet hagyott a telefonunkon."
"Ellenőriztétek, hogy mikor?"
"Természetesen. Visszahallgattuk vagy ezerszer, de azóta digitalizáltuk is."
"Mi? Megvan Dalibor hangja?"
"Persze, ez nincs benne az aktákban?"
"Nincs, valószínűleg akkor nem tartották hasznos információnak, de azóta... Egy hanganyag mindent jelenthet! Hol tartjátok?"
"Itt van a szobában, gyere megmutatom, oda is adom nagyon szívesen, csak kérlek, ha lemásoltad hozd vissza, mert nagyon fontos nekünk." - állt fel Margaret a kanapéról és elindult a kandalló felé. Fölötte egy képet elmozdítva egy széfet láthattam, én elfordultam, hogy nyugodtan kinyithassa.
"Nincs kód, nyugodtan nézhetsz. Ez amolyan Anne szekrény, nem széf, csak akkor zárjuk be ide a dolgainkat, ha elutazunk. Itt is van."
Kezembe adott egy cd-t, amin a gyilkos hangja van. Azé a gyilosé, aki megölte a lányukat, aki tönkretehette volna az életüket, ők megtartották és még élnek is. Tudnak tovább nézni. Döbbenetes erőnek kell lennie, hogy így megtartsa őket.
"Van rá mód, hogy meghallgassuk."
"Jason, mi évek óta nem tettük, most sem szeretnénk. De te nyugodtan, a konyhában van egy magnó, csak kérlek tedd fel a fejhallgatót."
"Egy perc és jövök."
Kimentem a konyhába, beraktam a cd-t a lejátszóba, és felvettem a fejhallgatót. Amint beolvasta, elkezdődött. Egy szám volt csak rajta. Egyetlen egy. Mikor megszólalt a hideg végigfutott a hátamon. Egy mély férfihang volt, ami akár eredeti, akár el is lehetett torzítva.
"Kedves Stein apuka, kedves Stein anyuka. Azt hiszem én vagyok az az ember, aki innentől a legjelentősebb név lesz a házukban. Én aggadtam tele lyukakkal a maguk kislányát. Csak azért telefonáltam, hogy legalább tudjanak rólam valamit, ha már a nyomozás úgyis sikertelen lesz és, hogy egy kicsit még jobban fájjon, hogy ilyen pofátlan vagyok."
Recsegés és a számnak vége volt. Remegtem a dühtől, nem bírtam magammal. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám, azt gondoltam én ezen már régen túl vagyok, hogy nem tud már nekem meglepetést okozni. Egyből telefont ragadtam.
"Lewis, küldök egy hangmintát, kérlek keressetek rá az adatbázisban, megvan a hangja."
"Micsoda?! Hol találtad meg? Öregem, te zseni vagy."
"Ha az lennék, már megtaláltuk volna."
Letettem a telefont és bementem a szobába.
"Átküldhetném ezt e-mailben az örsre? Használhatnám a számítógépeteket?"
"Természetesen."
Leültem a dolgozószobába és megírtam a levelet. Csatoltam hozzá a hangot, amitől úgy éreztem az egész levél vírusokkal fertőzött lett, hogy ha egy gyilkos hangját teszed közzé, azzal egy gyilkost küldesz más házakba.
Visszamentem a szobába, a szülők még mindig ott ültek, nagyon csendesek voltak.
"Ha nem akarjátok folytatni, szóljatok, tényleg, csak.."
"Jason, ülj le, folytassuk."
"Köszönöm. Szóval ott tartottunk, hogy ez az üzenet megérkezett?"
"Kilenc-ötvennégykor."
"Pontosan?"
"Gondolod valaha el fogom felejteni?"
"Igaz. De várjunk csak! Az nem lehetséges! Tízig reggelizett Anne. Akkor még élt. Aztán a szobájába ment, erről a szemtanúk is nyilatkoztak. Tehát Dalibor úgy üzent, hogy még végre sem hajtotta az egészet!"
"Mit számít az, hogy mikor üzent, ha végeredményt tekintve igaza lett?"
"Ó, nagyon is sokat. Ha egy gyilkos előre bejelenti a gyilkosságot, az több mindent jelenthet. Először is, hogy biztos a dolgában. Ezt a telefonálásból is, de most már egészen biztos, hogy leszűrhetjük, nem véletlenül Anne-t szemelte ki. Másodszor is, aki ennyire biztos a dolgában, azért telefonál hamarabb, hogy bebizonyítsa mennyire ügyes, elvárja, hogy a visszacsatolást, hogy beismerjük ő a legjobb. Ez elég sok emberi jellemvonást megmutat az emberünkről."
"Például? Nem szerették kiskorában ezért megöli a kislányomat?" - Fakadt ki Margaret.
"Nyugodj meg kérlek, elmagyarázom. Azzal, hogy elvárja, hogy elismerjük nyilvánvalóan önértékelési problémái vannak. Azzal, hogy azt hangsúlyozza, hogy legyőzhetetlen, kiemeli mennyire törékeny is valójában. Azzal, hogy hamarabb telefonál egyrészt felelőtlen, vagy bátor, vagy merész."
"Bátor? Kicsit erős szó azt hiszem rá."
"Nem. Ha mindentől elvonatkoztatunk, bátor, hogy ilyet meg tudott tenni. Számomra ez már inkább merészség ugyan, de ez lényegtelen apróság. Vakon bízik az önnön tehetségében, ami eddig be is jött neki, mert nem tudtunk erről az üzenetről. Ha nekem is küldene. Ha én is kaphatnék a családomról, és megaradt ilyennek, az azt jelentené, hogy még élnek, illetve, hogy össze tudnánk hasonlítani mennyiben változott meg az elmúlt tíz év alatt."
Tudtuk, hogy ez a beszélgetés kínos lesz, és ráadásul rettenetes is, pláne végigmenni a részleteken, mik történtek, a nyomozás meddig jutott el akkor.
"Nálam vannak az akták is, kezdjük az elején."
A szülők közel ültek egymáshoz, most Harold átkarolta a Margaretet, ő pedig kezébe vette Harold másik kezét.
"Kezdjük. Az elejéről úgyis csak te tudsz beszámolni, mi nem voltunk ott."
"Tehát. Február 17.-e, Cleveland. A hotelszobában egyedül van Anne. Reggel semmi baja, kivéve a hangulatingadozást. Fél tízkor találkoztam vele körülbelül, mikor lejött reggelizni, akkor összevesztünk és nagyjából másfél óra múlva értem vissza, tizenegy körül. Ezalatt valaki meggyilkolja őt. MIndenkit kihallgattak a szállodából?"
"Nyilván Jason, miért hagytak volna ki bárkit is?"
"Figyelmetlenség?"
"Visszamehetnénk az időben, de fogalmunk sincs, hogy 10 évvel ezelőtt vajon kik dolgozhattak ott, ha meg is tudnánk, nyilván nem emlékeznek részletekre."
"Azt ajánlom, folytassuk." - szólt közbe Harold.
"Szóval, a bizonyítékok azt mutatják, hogy Anne a veszekedésünket követve nagyjából 25 percet tartózkodott az étkezőben, ahonnan felment a szobájába. A vége is megvan, hisz legalább negyed óra, talán húsz perc volt, mire bejutottam a szobába, ahonnan akkor már semmi hang nem szűrődött ki. Tehát marad nagyjából 45 perc, amíg történhetett az eset. Nem szabadott volna.. Szóval feljut a szobába, szintén időbe telik, hisz segítséggel is nagyon lassan lépcsőzött. Még tíz perc."
"Jason, minek számlálod az időt? Ha a szobában volt, elég volt neki öt perc is, vagy kettő, teljesen mindegy, hogy mit csinált háromnegyed órán át utána."
"Nem, Margaret, most tévedsz. Nagyon fontos, hogy leszűkítsük az időt. FOntos, hogy pontosan lássuk mikor történhetett, hogy nagyjából le tudjuk szűkíteni mik történtek Veletek mikor találkozott?"
"Mármint úgy érted Dalibor?"
"Természetesen."
"Nem találkoztunk."
"Mi? Nem azt mondtátok, hogy találkoztatok?"
"Hát nem személyesen, csak üzenetet hagyott a telefonunkon."
"Ellenőriztétek, hogy mikor?"
"Természetesen. Visszahallgattuk vagy ezerszer, de azóta digitalizáltuk is."
"Mi? Megvan Dalibor hangja?"
"Persze, ez nincs benne az aktákban?"
"Nincs, valószínűleg akkor nem tartották hasznos információnak, de azóta... Egy hanganyag mindent jelenthet! Hol tartjátok?"
"Itt van a szobában, gyere megmutatom, oda is adom nagyon szívesen, csak kérlek, ha lemásoltad hozd vissza, mert nagyon fontos nekünk." - állt fel Margaret a kanapéról és elindult a kandalló felé. Fölötte egy képet elmozdítva egy széfet láthattam, én elfordultam, hogy nyugodtan kinyithassa.
"Nincs kód, nyugodtan nézhetsz. Ez amolyan Anne szekrény, nem széf, csak akkor zárjuk be ide a dolgainkat, ha elutazunk. Itt is van."
Kezembe adott egy cd-t, amin a gyilkos hangja van. Azé a gyilosé, aki megölte a lányukat, aki tönkretehette volna az életüket, ők megtartották és még élnek is. Tudnak tovább nézni. Döbbenetes erőnek kell lennie, hogy így megtartsa őket.
"Van rá mód, hogy meghallgassuk."
"Jason, mi évek óta nem tettük, most sem szeretnénk. De te nyugodtan, a konyhában van egy magnó, csak kérlek tedd fel a fejhallgatót."
"Egy perc és jövök."
Kimentem a konyhába, beraktam a cd-t a lejátszóba, és felvettem a fejhallgatót. Amint beolvasta, elkezdődött. Egy szám volt csak rajta. Egyetlen egy. Mikor megszólalt a hideg végigfutott a hátamon. Egy mély férfihang volt, ami akár eredeti, akár el is lehetett torzítva.
"Kedves Stein apuka, kedves Stein anyuka. Azt hiszem én vagyok az az ember, aki innentől a legjelentősebb név lesz a házukban. Én aggadtam tele lyukakkal a maguk kislányát. Csak azért telefonáltam, hogy legalább tudjanak rólam valamit, ha már a nyomozás úgyis sikertelen lesz és, hogy egy kicsit még jobban fájjon, hogy ilyen pofátlan vagyok."
Recsegés és a számnak vége volt. Remegtem a dühtől, nem bírtam magammal. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám, azt gondoltam én ezen már régen túl vagyok, hogy nem tud már nekem meglepetést okozni. Egyből telefont ragadtam.
"Lewis, küldök egy hangmintát, kérlek keressetek rá az adatbázisban, megvan a hangja."
"Micsoda?! Hol találtad meg? Öregem, te zseni vagy."
"Ha az lennék, már megtaláltuk volna."
Letettem a telefont és bementem a szobába.
"Átküldhetném ezt e-mailben az örsre? Használhatnám a számítógépeteket?"
"Természetesen."
Leültem a dolgozószobába és megírtam a levelet. Csatoltam hozzá a hangot, amitől úgy éreztem az egész levél vírusokkal fertőzött lett, hogy ha egy gyilkos hangját teszed közzé, azzal egy gyilkost küldesz más házakba.
Visszamentem a szobába, a szülők még mindig ott ültek, nagyon csendesek voltak.
"Ha nem akarjátok folytatni, szóljatok, tényleg, csak.."
"Jason, ülj le, folytassuk."
"Köszönöm. Szóval ott tartottunk, hogy ez az üzenet megérkezett?"
"Kilenc-ötvennégykor."
"Pontosan?"
"Gondolod valaha el fogom felejteni?"
"Igaz. De várjunk csak! Az nem lehetséges! Tízig reggelizett Anne. Akkor még élt. Aztán a szobájába ment, erről a szemtanúk is nyilatkoztak. Tehát Dalibor úgy üzent, hogy még végre sem hajtotta az egészet!"
"Mit számít az, hogy mikor üzent, ha végeredményt tekintve igaza lett?"
"Ó, nagyon is sokat. Ha egy gyilkos előre bejelenti a gyilkosságot, az több mindent jelenthet. Először is, hogy biztos a dolgában. Ezt a telefonálásból is, de most már egészen biztos, hogy leszűrhetjük, nem véletlenül Anne-t szemelte ki. Másodszor is, aki ennyire biztos a dolgában, azért telefonál hamarabb, hogy bebizonyítsa mennyire ügyes, elvárja, hogy a visszacsatolást, hogy beismerjük ő a legjobb. Ez elég sok emberi jellemvonást megmutat az emberünkről."
"Például? Nem szerették kiskorában ezért megöli a kislányomat?" - Fakadt ki Margaret.
"Nyugodj meg kérlek, elmagyarázom. Azzal, hogy elvárja, hogy elismerjük nyilvánvalóan önértékelési problémái vannak. Azzal, hogy azt hangsúlyozza, hogy legyőzhetetlen, kiemeli mennyire törékeny is valójában. Azzal, hogy hamarabb telefonál egyrészt felelőtlen, vagy bátor, vagy merész."
"Bátor? Kicsit erős szó azt hiszem rá."
"Nem. Ha mindentől elvonatkoztatunk, bátor, hogy ilyet meg tudott tenni. Számomra ez már inkább merészség ugyan, de ez lényegtelen apróság. Vakon bízik az önnön tehetségében, ami eddig be is jött neki, mert nem tudtunk erről az üzenetről. Ha nekem is küldene. Ha én is kaphatnék a családomról, és megaradt ilyennek, az azt jelentené, hogy még élnek, illetve, hogy össze tudnánk hasonlítani mennyiben változott meg az elmúlt tíz év alatt."
2009. április 13., hétfő
22 - Stein emlékek
"Jason, a legjobb lenne, ha lefeküdnél. Nem tudsz semmit sem tenni, amíg hulla fáradt vagy."
"Úgy nézek ki, mint aki le tudja hunyni a szemét? Éveken át rettegtem. Nem akarok így élni. A családomat akarom. Hogy menjek haza, ha tudom, hogy valahol vannak, a városban, vagy már azon kívül, és az az elmebeteg bármit megtehet velük. Megígértem, hogy vigyázok rájuk és nem tudtam."
"Najó, ennek semmi értelme. Ne kezd el hibáztatni magad egy pszichopata miatt. Rendben. Keresünk neked valami feladatot, amivel addig elfoglalhatod magad."
"Nem kell origami, hogy csendben maradjak, kösz. Elmegyek, iszom egy kávét."
"Nem kirakósra gondoltam, illetve, de. Idehozattam az aktáidat, átkéne nézned őket, az összes sort és rajzolj, írj, bármi, ami eszedbe jut, ami kimaradt eddig, mert nem gondoltál rá. Vonulj el és gondolj mindenre. Ha elakadsz, gondolj arra, hogy ez a legnagyobb segítség Sarah-nak."
"Kiadtatok körözést? Persze, csak jó lenne tudnunk, hogy ki ellen."
"Rendben, az irodámban leszek."
A nap újra lemenőben volt, mire nagyjából átrágtam magam az aktákon. Újra felrémlettek az emlékek, az egész Anne ügy. Megint tíz évvel ezelőtt éreztem magam, az életem újra felborult. Felhívtam Margaret Steint, szerettem volna velük is átbeszélni a részleteket megint, bár pontosan tudtam, hogy mindent elmondtak már, amit lehetett.
Kicsöngött a telefon.
"Hallo tessék" - szólt bele a telefonba egy nagyon megöregedett férfi hang.
"Hello Harold, itt Jason. Jason Conrad."
A vonal másik végére súlyos csend telepedett.
"Itt vagy még?"
"Khm. Öö Persze. Szervusz Jason. Rég nem hallottunk felőled. Minden rendben?"
Valószínűleg ez volt az a kérdés, ami felborított engem, mert beleremegtem.
"Nincs. Harold elvitték a lányom és feleségem. Az az őrült megint lecsapott."
Harold légzése felerősödött, szinte fújtatásnak hatott.
"Mikor történt?" - kérdezte.
"Tegnap este. Fogalmunk sincs, hogy mit tegyünk. Semmink nincs. Arra gondoltam.. Talán, ha ti... de nem tudom.."
"Jason, segítünk, amiben tudunk. Hol vagy most?"
"A városban, a Lowe sugárúti irodán. De el tudok én is menni."
"Ahogy gondolod, nekünk bárhogy megfelel."
Fél óra múlva benyitottam a házba, ahol annak idején annyit jártam. A kert, bár a sötétben kevéssé látszott, jól gondozott volt, és még mindig ott állt Anne fája,
amiről annyit mesélt, együtt ültették még mikor kicsi volt, az egész család. A hinta még mindig ott lógott rajta, bár évek óta nem volt senki, aki ráült volna. Megnyomtam a csengőt, ami a csendes estéhez képest élesen szólalt meg. Léptek, és Margaret Stein nyitott ajtót. Mióta nem láttam, nagyon megöregedett. Szép vonásai megmaradtak, de a szeme körül elmélyedtek a szomorú ráncok, és már az arca sem volt olyan mosolygós, mint régen.
"Gyere beljebb."
"Köszönöm Margaret."
Magához húzott és megölelt. A válla felett átnézve összetalálkozott a tekintetünk Harolddal, aki felett szintén eljárt már az idő. Kezetfogtunk, és beljebb mentünk. A lakás ugyanolyan szeretetet sugárzó volt, mint akkor régen, minden a helyén, nem változott semmi sem. Kivéve a kandalló feletti képeket, amik nyaralások emlékét őrizték. Észrevehették, hogy a képeken megakadt a tekintetem.
"Anne után már nem volt mire gyűjtenünk. Egy ideig adományoztunk, majd utazgatni kezdtünk." Ahogy beszélt, minden magyarázkodásnak hatott. Mintha nem lehetnénk boldogok, és keresték a szememben, hogy vajon ezért megrovom-e őket ,vagy sem.
"És merre jártatok?"
"Oh, rengeteg helyen Jason, majd egyszer, máskor, elmesélem, elmeséljük nagyon szívesen. Rengeteg kép készült." - Szakadt ki a megkönnyebbülés Margaretből.
"De most térjünk rá, amiért jöttél, sürget az idő."
"Úgy nézek ki, mint aki le tudja hunyni a szemét? Éveken át rettegtem. Nem akarok így élni. A családomat akarom. Hogy menjek haza, ha tudom, hogy valahol vannak, a városban, vagy már azon kívül, és az az elmebeteg bármit megtehet velük. Megígértem, hogy vigyázok rájuk és nem tudtam."
"Najó, ennek semmi értelme. Ne kezd el hibáztatni magad egy pszichopata miatt. Rendben. Keresünk neked valami feladatot, amivel addig elfoglalhatod magad."
"Nem kell origami, hogy csendben maradjak, kösz. Elmegyek, iszom egy kávét."
"Nem kirakósra gondoltam, illetve, de. Idehozattam az aktáidat, átkéne nézned őket, az összes sort és rajzolj, írj, bármi, ami eszedbe jut, ami kimaradt eddig, mert nem gondoltál rá. Vonulj el és gondolj mindenre. Ha elakadsz, gondolj arra, hogy ez a legnagyobb segítség Sarah-nak."
"Kiadtatok körözést? Persze, csak jó lenne tudnunk, hogy ki ellen."
"Rendben, az irodámban leszek."
A nap újra lemenőben volt, mire nagyjából átrágtam magam az aktákon. Újra felrémlettek az emlékek, az egész Anne ügy. Megint tíz évvel ezelőtt éreztem magam, az életem újra felborult. Felhívtam Margaret Steint, szerettem volna velük is átbeszélni a részleteket megint, bár pontosan tudtam, hogy mindent elmondtak már, amit lehetett.
Kicsöngött a telefon.
"Hallo tessék" - szólt bele a telefonba egy nagyon megöregedett férfi hang.
"Hello Harold, itt Jason. Jason Conrad."
A vonal másik végére súlyos csend telepedett.
"Itt vagy még?"
"Khm. Öö Persze. Szervusz Jason. Rég nem hallottunk felőled. Minden rendben?"
Valószínűleg ez volt az a kérdés, ami felborított engem, mert beleremegtem.
"Nincs. Harold elvitték a lányom és feleségem. Az az őrült megint lecsapott."
Harold légzése felerősödött, szinte fújtatásnak hatott.
"Mikor történt?" - kérdezte.
"Tegnap este. Fogalmunk sincs, hogy mit tegyünk. Semmink nincs. Arra gondoltam.. Talán, ha ti... de nem tudom.."
"Jason, segítünk, amiben tudunk. Hol vagy most?"
"A városban, a Lowe sugárúti irodán. De el tudok én is menni."
"Ahogy gondolod, nekünk bárhogy megfelel."
Fél óra múlva benyitottam a házba, ahol annak idején annyit jártam. A kert, bár a sötétben kevéssé látszott, jól gondozott volt, és még mindig ott állt Anne fája,
amiről annyit mesélt, együtt ültették még mikor kicsi volt, az egész család. A hinta még mindig ott lógott rajta, bár évek óta nem volt senki, aki ráült volna. Megnyomtam a csengőt, ami a csendes estéhez képest élesen szólalt meg. Léptek, és Margaret Stein nyitott ajtót. Mióta nem láttam, nagyon megöregedett. Szép vonásai megmaradtak, de a szeme körül elmélyedtek a szomorú ráncok, és már az arca sem volt olyan mosolygós, mint régen.
"Gyere beljebb."
"Köszönöm Margaret."
Magához húzott és megölelt. A válla felett átnézve összetalálkozott a tekintetünk Harolddal, aki felett szintén eljárt már az idő. Kezetfogtunk, és beljebb mentünk. A lakás ugyanolyan szeretetet sugárzó volt, mint akkor régen, minden a helyén, nem változott semmi sem. Kivéve a kandalló feletti képeket, amik nyaralások emlékét őrizték. Észrevehették, hogy a képeken megakadt a tekintetem.
"Anne után már nem volt mire gyűjtenünk. Egy ideig adományoztunk, majd utazgatni kezdtünk." Ahogy beszélt, minden magyarázkodásnak hatott. Mintha nem lehetnénk boldogok, és keresték a szememben, hogy vajon ezért megrovom-e őket ,vagy sem.
"És merre jártatok?"
"Oh, rengeteg helyen Jason, majd egyszer, máskor, elmesélem, elmeséljük nagyon szívesen. Rengeteg kép készült." - Szakadt ki a megkönnyebbülés Margaretből.
"De most térjünk rá, amiért jöttél, sürget az idő."
2009. április 12., vasárnap
21 - Kongó üresség
Kiugrottam a kocsiból és letéptem a szélvődőről a képeket, de azok erős ragasztóval az üvegre voltak erősítve, így nem tudtam eltávolítani. Kapartam, téptem, de csak kisebb lyukakat tudtam ütni, hogy kilássak. Beugrottam a kocsiba, és beletapostam a gázba. Iszonyatosan hosszúnak tűnt az út, ami máskor tíz perc volt. A kocsiból egyenesen a házba rohantam, az ajtó zárva volt. A kulcsok. Kikerestem a zsebemből, nagy nehezen beleraktam a zárba, de túlságosan remegett a kezem, hogy sikerüljön kinyitnom. Nagy nehezen végre kattant a zár, majd feltéptem az ajtót és berohantam. A nappaliban senki, a konyha üres. Felrohantam az embeletre, be Julie szobájába, aki nem volt sehol. Tovább rohantam a hálószobába, ahol pislákolt valamennyi fény.
Berontottam, de a szoba teljesen üres volt. Sehol senki, a fény a tévéből áradt, elkezdtem üvöltözni.
"JULIEE! SARAH! HOL VAGYTOK?? MERRE VAGYTOK, SARAH! JULIE, JULIE!
Azonnal tárcsáztam Lewist.
"Eltűntek. Nincsenek meg Lewis."
"Kik? Kik tűntek el? Sarah?"
"És Julie. Lewis eltűntek. Újrakezdődik. Én nem élem túl, ha elvesztem őket."
"Nem vesztesz el senkit. Maradj ott és várj, amíg odaérünk. Kiadok egy általános körözést, hátha valahol meglátják. Készíts elő képeket róluk."
"Lewis én.."
"Nem lesz bajuk."
Lewis és a többiek nagyjából negyed óra múlva értek oda. Én a konyhában ültem az egyik széken, nem tudtam mit kezdeni magammal. Folyamatosan neki akartam menni az éjszakának, hátha megtalálom őket, nem tudtam tétlenül ülni.
Mikor megérkeztek a fiúk nyomok után kutattak, átnéztek minden szobát, minden bútort, főleg a hálószobát és Julie-ét.
"A kocsit és nézzétek át. Otthagyta a nyomát a rohadék."
"Fiúk, ki is menjen valaki."
"Kiadtam a körözést ellene. Tudsz róla valamit, hogy néz ki, milyen magas, milyen haj, testalkat, bármit, amiről meg lehetne ismerni?"
"Tíz évvel ezelőtt egyszer láttam egy pillanatra, amikor kicsúszott a kezünkből. Nem láttam azóta sem."
"Semmi gond, akkor nem emlékszel valami különleges ismertetőjegyre, bármi."
"Lewis, több, mint tíz éve dolgozom ezen az ügyön, ha tudnék bármit is, nem itt ülnék. De semmim nincs. Nincs a kezemben egy kibaszott porszem sem. Itt ülhetek a konyhámban míg megkapom ugyanazt."
"Miért pont te?"
"Fogalmam sincs."
"Valamit nyilván tettél, mondtál, ami miatt így rádakadt a pasas. Gondolkozz, mit csináltál tíz éve."
"Lewis, én ezt..."
"GOndolkozz. Jason semmit nem érünk a siránkozásoddal. Hol voltál mikor elkezdődött?"
"Rendben. Chicago-ban éltem, épp akkor költöztem Amerikába Londonból."
"Értem, tehát London. Ott hol éltél?"
"Jedburgh út, nem messze a Barkingtól. Miért fontos ez?"
"És mit csináltál? Melyik örsön dolgoztál?"
"Nem voltam rendőr. Újságíró vagyok, mármint voltam."
"Mi? Komolyan? Azt hittem ,hogy.."
"Nem, mindig is újságíró voltam, az első lecsapása után kezdtem bele a rendőrösdibe. Segítettem a nyomozást, és bevettek más ügyekbe, majd felkértek külsősnek."
"Huh. Mindig tudsz meglepetést okozni. Rendben, történt ott valami? Ellenségek?"
"Senki. Az az életem lezárult."
"Jason, semelyik életed nem zárul le. Nem törölheted ki, mert nem tudod kitörölni."
"De én elköltöztem, több, mint tizenegy éve élek itt, semmi közöm ahhoz az élethez."
"Jason, ne most menjünk elvi vitákba, de igenis van közöd hozzá."
"De.."
"Ne most. Chicago. Mit csináltál ott? Újságírás? Vagy ott kezdődött a rendőrélet?"
"Chicago. Lewis nem biztos, hogy képes vagyok.."
"Szedd össze magad. Mi történt Chicago-ban?"
"Újságíró voltam, megismerkedtem egy lánnyal. Majd ő meghalt. Meggyilkolták pontosabban."
"Dalibor?"
"Ő."
"Anne, Anne ki?"
"Anne Stein. De rég nem mondtam ki a nevét.."
"Ő mit dolgozott? Volt valakije mikor megismerkedtetek? Mennyi ideig voltatok együtt?"
"Nem voltunk együtt. Én szerelmes voltam belé. Nem tudom, hogy ő hogy érzett, de történt egy baleset, ami összehozott minket. Talán, ha több időnk lett volna. Vagy nem is tudom."
"Volt ellenséged, vagy bárki, aki gyanús lehet? Esetleg a lapnál?"
"Nem tudok senkiről. Lewis én nekem nincsenek ellenségeim."
"Sajnálom Jason, lassan jó lenne ha nem hazudnál magadnak mindenben és belátnád, hogy többek között ellenségeid is vannak. Egy egészen biztosan."
Berontottam, de a szoba teljesen üres volt. Sehol senki, a fény a tévéből áradt, elkezdtem üvöltözni.
"JULIEE! SARAH! HOL VAGYTOK?? MERRE VAGYTOK, SARAH! JULIE, JULIE!
Azonnal tárcsáztam Lewist.
"Eltűntek. Nincsenek meg Lewis."
"Kik? Kik tűntek el? Sarah?"
"És Julie. Lewis eltűntek. Újrakezdődik. Én nem élem túl, ha elvesztem őket."
"Nem vesztesz el senkit. Maradj ott és várj, amíg odaérünk. Kiadok egy általános körözést, hátha valahol meglátják. Készíts elő képeket róluk."
"Lewis én.."
"Nem lesz bajuk."
Lewis és a többiek nagyjából negyed óra múlva értek oda. Én a konyhában ültem az egyik széken, nem tudtam mit kezdeni magammal. Folyamatosan neki akartam menni az éjszakának, hátha megtalálom őket, nem tudtam tétlenül ülni.
Mikor megérkeztek a fiúk nyomok után kutattak, átnéztek minden szobát, minden bútort, főleg a hálószobát és Julie-ét.
"A kocsit és nézzétek át. Otthagyta a nyomát a rohadék."
"Fiúk, ki is menjen valaki."
"Kiadtam a körözést ellene. Tudsz róla valamit, hogy néz ki, milyen magas, milyen haj, testalkat, bármit, amiről meg lehetne ismerni?"
"Tíz évvel ezelőtt egyszer láttam egy pillanatra, amikor kicsúszott a kezünkből. Nem láttam azóta sem."
"Semmi gond, akkor nem emlékszel valami különleges ismertetőjegyre, bármi."
"Lewis, több, mint tíz éve dolgozom ezen az ügyön, ha tudnék bármit is, nem itt ülnék. De semmim nincs. Nincs a kezemben egy kibaszott porszem sem. Itt ülhetek a konyhámban míg megkapom ugyanazt."
"Miért pont te?"
"Fogalmam sincs."
"Valamit nyilván tettél, mondtál, ami miatt így rádakadt a pasas. Gondolkozz, mit csináltál tíz éve."
"Lewis, én ezt..."
"GOndolkozz. Jason semmit nem érünk a siránkozásoddal. Hol voltál mikor elkezdődött?"
"Rendben. Chicago-ban éltem, épp akkor költöztem Amerikába Londonból."
"Értem, tehát London. Ott hol éltél?"
"Jedburgh út, nem messze a Barkingtól. Miért fontos ez?"
"És mit csináltál? Melyik örsön dolgoztál?"
"Nem voltam rendőr. Újságíró vagyok, mármint voltam."
"Mi? Komolyan? Azt hittem ,hogy.."
"Nem, mindig is újságíró voltam, az első lecsapása után kezdtem bele a rendőrösdibe. Segítettem a nyomozást, és bevettek más ügyekbe, majd felkértek külsősnek."
"Huh. Mindig tudsz meglepetést okozni. Rendben, történt ott valami? Ellenségek?"
"Senki. Az az életem lezárult."
"Jason, semelyik életed nem zárul le. Nem törölheted ki, mert nem tudod kitörölni."
"De én elköltöztem, több, mint tizenegy éve élek itt, semmi közöm ahhoz az élethez."
"Jason, ne most menjünk elvi vitákba, de igenis van közöd hozzá."
"De.."
"Ne most. Chicago. Mit csináltál ott? Újságírás? Vagy ott kezdődött a rendőrélet?"
"Chicago. Lewis nem biztos, hogy képes vagyok.."
"Szedd össze magad. Mi történt Chicago-ban?"
"Újságíró voltam, megismerkedtem egy lánnyal. Majd ő meghalt. Meggyilkolták pontosabban."
"Dalibor?"
"Ő."
"Anne, Anne ki?"
"Anne Stein. De rég nem mondtam ki a nevét.."
"Ő mit dolgozott? Volt valakije mikor megismerkedtetek? Mennyi ideig voltatok együtt?"
"Nem voltunk együtt. Én szerelmes voltam belé. Nem tudom, hogy ő hogy érzett, de történt egy baleset, ami összehozott minket. Talán, ha több időnk lett volna. Vagy nem is tudom."
"Volt ellenséged, vagy bárki, aki gyanús lehet? Esetleg a lapnál?"
"Nem tudok senkiről. Lewis én nekem nincsenek ellenségeim."
"Sajnálom Jason, lassan jó lenne ha nem hazudnál magadnak mindenben és belátnád, hogy többek között ellenségeid is vannak. Egy egészen biztosan."
2009. április 11., szombat
20 - A levél
"Neked jött ez a levél." - nyújtott felém egy felbontott borítékot Lewis.
"Miért nyitottátok ki?" - kérdeztem az egyetlen kérdést, ami eszembe jutott.
"Mert nem volt rajta címzés. Azt hittük irodai levél."
Kivettem a levelet az átlagos borítékból az átlagos papírra írt levelet. Gépelt levél volt.
"Most egészen biztos meglepődtél Jason, hogy újra jelentkezem. Rég nem hallattam magamról. (Ez volt az első mondat, amikor a gyomrom összerándult.)
Láttam a lányod, Julie, igaz? Helyes kölyök, és milyen fiatal.
(Ez volt a második. Ezek után már a gyomrom úgy összeszorult, hogy alig bírtam levegőt venni.)
Akartam, hogy tudd, a városban vagyok. Talán meglátogatom a kis Juliet és mamáját, mikor épp a bűntől tisztogatod a várost. Ki tudja? Talán meglepem őket egy jó kis játékkal. Hisz ismersz, nagyon jó játékokat tudok kitalálni.
Dalibor"
"Elolvastad?"
"Igen. Bocsánat, nem tudtam, hogy ez.." - magyarázkodott Lewis.
"Semmi baj, talán jobb is, ha többen tudnak róla. A szemét gennyláda visszajött. Újrakezdődik az egész.."
"Mi kezdődik újra? Jason ki ez a Da...Dalibor."
"Egy elmebeteg. Évek óta utánam jár, egy pszichopata. Nem tudtuk elkapni tíz éve sem, azóta egy ügyosztály dolgozik rajta, de semmi."
"Jason, de ez a fickó a családodról ír. Mi ez a játék, most ők vannak veszélyben."
"Lewis, köszönöm a segítséged, de azt hiszem most jobb, ha hazamegyek. Hívlak, ha bármit történik."
"Ne küldjünk ki hozzátok valakit? Két járőrt az utcába?"
"Á, nem fontos, de azért kösz Lew."
"Hívj, ha van valami."
Beültem a kocsiba, a kulcsot elforgattam a zárban, és mikor felnéztem a szívem majd megállt! Az ablak tele volt ragasztva Julie és Sarah képeivel, apró pár centis képek, ahogy napközben együtt vannak, külön, Julie az iskolában, Sarah bevásárlás közben, apró lesifotók az élet összes pillanatáról. Egy hatalmas, plakátként elhelyezve a szélvédőn. Jeges iszony öntött el. Itt van.
"Miért nyitottátok ki?" - kérdeztem az egyetlen kérdést, ami eszembe jutott.
"Mert nem volt rajta címzés. Azt hittük irodai levél."
Kivettem a levelet az átlagos borítékból az átlagos papírra írt levelet. Gépelt levél volt.
"Most egészen biztos meglepődtél Jason, hogy újra jelentkezem. Rég nem hallattam magamról. (Ez volt az első mondat, amikor a gyomrom összerándult.)
Láttam a lányod, Julie, igaz? Helyes kölyök, és milyen fiatal.
(Ez volt a második. Ezek után már a gyomrom úgy összeszorult, hogy alig bírtam levegőt venni.)
Akartam, hogy tudd, a városban vagyok. Talán meglátogatom a kis Juliet és mamáját, mikor épp a bűntől tisztogatod a várost. Ki tudja? Talán meglepem őket egy jó kis játékkal. Hisz ismersz, nagyon jó játékokat tudok kitalálni.
Dalibor"
"Elolvastad?"
"Igen. Bocsánat, nem tudtam, hogy ez.." - magyarázkodott Lewis.
"Semmi baj, talán jobb is, ha többen tudnak róla. A szemét gennyláda visszajött. Újrakezdődik az egész.."
"Mi kezdődik újra? Jason ki ez a Da...Dalibor."
"Egy elmebeteg. Évek óta utánam jár, egy pszichopata. Nem tudtuk elkapni tíz éve sem, azóta egy ügyosztály dolgozik rajta, de semmi."
"Jason, de ez a fickó a családodról ír. Mi ez a játék, most ők vannak veszélyben."
"Lewis, köszönöm a segítséged, de azt hiszem most jobb, ha hazamegyek. Hívlak, ha bármit történik."
"Ne küldjünk ki hozzátok valakit? Két járőrt az utcába?"
"Á, nem fontos, de azért kösz Lew."
"Hívj, ha van valami."
Beültem a kocsiba, a kulcsot elforgattam a zárban, és mikor felnéztem a szívem majd megállt! Az ablak tele volt ragasztva Julie és Sarah képeivel, apró pár centis képek, ahogy napközben együtt vannak, külön, Julie az iskolában, Sarah bevásárlás közben, apró lesifotók az élet összes pillanatáról. Egy hatalmas, plakátként elhelyezve a szélvédőn. Jeges iszony öntött el. Itt van.
2009. április 10., péntek
19 - Születésnapi ünnepség
"Csak egyszer kérdezem meg, így kérem nagyon figyeljen! Mi lehet az okat annak, hogy még mindig itt vannak a pocok? Mit keresnek itt? Három órája beszéltünk, akkor egyértelműen megígérte, hogy végezni fognak. A lányom születésnapja van és húsz perc múlva megérkezik. Tüntessen el innen mindent addigra!" - Lecsaptam a telefont és beléptem a lakásba.
Sarah a konyhában az utolsókat simította a tortán. Átkaroltam, megrezzent, ahogy hozzáértem.
"Jaj, e jó, hogy itt vagy! Láttad a szekrényt?"
"Igen, már szóltam nekik, elviszik, mire Julie megjön."
"Carol már elindult érte.."
"...és húsz perc múlva itt lesznek." - fejeztem be helyette.
Sarah mosolyogva kifordult a karomból, a hatalmas, jól kidolgozott tortával a kezében és az étkező felé kanyarodott. benéztem akad-e valami tenni való még, de már megterített, előkészített mindent. Felmentem az emeletre, ledobtam a táskám, nyakkendőm, elég volt a mai napból. Lezuhanyoztam, próbáltam elengedni a mai napot magam mellett. Fiatal nő, három szúrással. Elég. Koncentrálj. Szülinap van, szülinap, szülinap. Kiléptem a kabinból, készen az ünneplésre. Mikor leértem Julie épp belépett az ajtón, Carollal. Sarah kirohant hozzá, nagy ölelés és kezdetét vette az ünneplés.
_
"Hagytak két üzenetet még délelőtt" - mondta Sarah, miután este a romokat takarítottuk a konyhában. - "Felírtam mindent, a hűtőn van."
"sarah, ezerszer kértelek, ha üzennek add át egyből!"
"Jason, nem akartam, hogy megint elrohanj Julie-tól, egész héten erre várt. Én meg erre kértelek meg ezerszer, mégse teljesítenéd, ha nem kényszerítenélek."
Tudtam, hogy igaza van és titkon örültem, hogy kaptam egy szabad, bűnmentes délutánt. Küszködve az ellenérzésemmel, de visszahívtam Lewist.
"Itt Conrad, Lewis-t keresem."
"Itt Lewis, Jason, merre jártál, beszélnünk kell!"
"Amikor így kezdődik egy beszélgetés, nem jelent sok jót, szakítunk Lewis? Mondd el nyugodtan."
"Azt hiszem be kéne jönnöd." - A hangja a legkevésbé sem volt vidám, így inkább úgy döntöttem hallgatok rá.
"Fél óra és bent vagyok."
Sarah a konyhában az utolsókat simította a tortán. Átkaroltam, megrezzent, ahogy hozzáértem.
"Jaj, e jó, hogy itt vagy! Láttad a szekrényt?"
"Igen, már szóltam nekik, elviszik, mire Julie megjön."
"Carol már elindult érte.."
"...és húsz perc múlva itt lesznek." - fejeztem be helyette.
Sarah mosolyogva kifordult a karomból, a hatalmas, jól kidolgozott tortával a kezében és az étkező felé kanyarodott. benéztem akad-e valami tenni való még, de már megterített, előkészített mindent. Felmentem az emeletre, ledobtam a táskám, nyakkendőm, elég volt a mai napból. Lezuhanyoztam, próbáltam elengedni a mai napot magam mellett. Fiatal nő, három szúrással. Elég. Koncentrálj. Szülinap van, szülinap, szülinap. Kiléptem a kabinból, készen az ünneplésre. Mikor leértem Julie épp belépett az ajtón, Carollal. Sarah kirohant hozzá, nagy ölelés és kezdetét vette az ünneplés.
_
"Hagytak két üzenetet még délelőtt" - mondta Sarah, miután este a romokat takarítottuk a konyhában. - "Felírtam mindent, a hűtőn van."
"sarah, ezerszer kértelek, ha üzennek add át egyből!"
"Jason, nem akartam, hogy megint elrohanj Julie-tól, egész héten erre várt. Én meg erre kértelek meg ezerszer, mégse teljesítenéd, ha nem kényszerítenélek."
Tudtam, hogy igaza van és titkon örültem, hogy kaptam egy szabad, bűnmentes délutánt. Küszködve az ellenérzésemmel, de visszahívtam Lewist.
"Itt Conrad, Lewis-t keresem."
"Itt Lewis, Jason, merre jártál, beszélnünk kell!"
"Amikor így kezdődik egy beszélgetés, nem jelent sok jót, szakítunk Lewis? Mondd el nyugodtan."
"Azt hiszem be kéne jönnöd." - A hangja a legkevésbé sem volt vidám, így inkább úgy döntöttem hallgatok rá.
"Fél óra és bent vagyok."
2009. április 8., szerda
18 - Örsön innen
A rendőrök már értesítették Margaretéket a történtekről, akik szerencsére azonnal repülőre tudtak szállni és nagyjából másfél órás út alatt ide is értek. Mikorra megérkeztek én már próbáltam intézkedni. Nem akartam újra belépni a szobába, csak a szülőkkel együtt, de ők hallani sem akartak a dologról. Egyenesen a kórházba mentek, ott találkoztam velük. A Marymount kórházba szállították el, ahol szinte egyből elkezdődött a boncolás.
A rendőrök először öngyilkosságnak nyilvánították az esetet, ami számukra könnyen összeegyeztethető volt a személyzet elmesélésével. Látván, hogy mennyi heg, törés, forradás van a testén nem értették egyáltalán mit keresett a hotelszobában és miért nem otthon feküdt az ágyában.
Később külön-külön kihallgattak mindannyiunkat. A szülők döbbenetesek voltak. Én nem láttam rajtuk a legapróbb jelét sem a döbbenetnek, a szomorúságnak. Azt hiszem nem igazán akarták elhinni ami történt, inkább kizárták a tudatukból és válaszolgattak a kérdésekre a legjobb tudásukkal. Legvégül engem kérdeztek ki.
"Mennyire ismerte Ms. Stein-t?"
"A legjobb barátom volt."
"Miért mentek el az állásinerjúra ilyen állapotban?"
"Anne-nek nagyon fontos volt, hogy megkapjon egy olyan állást, amiről mindig is álmodott, hát ez volt az. Messze volt, de megoldottuk. Mármint megoldottuk...volna."
"Mrs. Almond elmondása alapján Önök veszekedtek ma reggel."
"Mrs. Almond?"
"A kisegítő személyzet. Állítólag segített Ms. Stein-nak a reggeli fürdésben."
"Igen, igen. Anne kiborult a saját elesettségén, feszült volt, gondolom a meghallgatás miatt is, meg elege volt, gondolom abból, hogy mindenhová vinni kell és segíteni neki. Nekem ez egyáltalán nem jelentett problémát, imádtam vele lenni."
"Nem is említett neki olyat, ami alapján azt érezte, hogy teher lenne?"
"Nem, soha, egy szóval sem, mivel nem is volt soha."
"És nem is éreztette vele?"
"Uram, fogalmam sincs, hogy mit éreztettem vele és mit nem."
"Ms. Stein gondolkozott a végleges elköltözésen?"
"Mármint Bostonba? Igen."
"Tehát voltak jövőbeli tervei?"
Ekkor értettem meg, hogy mire akar kilyukadni.
"Nem tudom elképzelni, hogy öngyilkos lett volna. Egyszerűen képtelen vagyok. Elesettnek érzi magát, lehet, hogy gyűlöli is épp magát, de imád élni, imádta az embereket, a leendő munkáját rettenetesen várja. Várta. Elnézést. Nem tudom hol tart a nyomozás, lesz-e nyomozás, de ha az én véleményemre kíváncsi, Anne sosem ölte volna meg magát. Soha."
A rendőrök először öngyilkosságnak nyilvánították az esetet, ami számukra könnyen összeegyeztethető volt a személyzet elmesélésével. Látván, hogy mennyi heg, törés, forradás van a testén nem értették egyáltalán mit keresett a hotelszobában és miért nem otthon feküdt az ágyában.
Később külön-külön kihallgattak mindannyiunkat. A szülők döbbenetesek voltak. Én nem láttam rajtuk a legapróbb jelét sem a döbbenetnek, a szomorúságnak. Azt hiszem nem igazán akarták elhinni ami történt, inkább kizárták a tudatukból és válaszolgattak a kérdésekre a legjobb tudásukkal. Legvégül engem kérdeztek ki.
"Mennyire ismerte Ms. Stein-t?"
"A legjobb barátom volt."
"Miért mentek el az állásinerjúra ilyen állapotban?"
"Anne-nek nagyon fontos volt, hogy megkapjon egy olyan állást, amiről mindig is álmodott, hát ez volt az. Messze volt, de megoldottuk. Mármint megoldottuk...volna."
"Mrs. Almond elmondása alapján Önök veszekedtek ma reggel."
"Mrs. Almond?"
"A kisegítő személyzet. Állítólag segített Ms. Stein-nak a reggeli fürdésben."
"Igen, igen. Anne kiborult a saját elesettségén, feszült volt, gondolom a meghallgatás miatt is, meg elege volt, gondolom abból, hogy mindenhová vinni kell és segíteni neki. Nekem ez egyáltalán nem jelentett problémát, imádtam vele lenni."
"Nem is említett neki olyat, ami alapján azt érezte, hogy teher lenne?"
"Nem, soha, egy szóval sem, mivel nem is volt soha."
"És nem is éreztette vele?"
"Uram, fogalmam sincs, hogy mit éreztettem vele és mit nem."
"Ms. Stein gondolkozott a végleges elköltözésen?"
"Mármint Bostonba? Igen."
"Tehát voltak jövőbeli tervei?"
Ekkor értettem meg, hogy mire akar kilyukadni.
"Nem tudom elképzelni, hogy öngyilkos lett volna. Egyszerűen képtelen vagyok. Elesettnek érzi magát, lehet, hogy gyűlöli is épp magát, de imád élni, imádta az embereket, a leendő munkáját rettenetesen várja. Várta. Elnézést. Nem tudom hol tart a nyomozás, lesz-e nyomozás, de ha az én véleményemre kíváncsi, Anne sosem ölte volna meg magát. Soha."
17 - Az első lépések
A rendőrség lezárta az egész folyosót, egy nagy sárga műanyag szalaggal. Olyan volt, mint egy abszurd ajándékcsomag, csak a nagy masni hiányzott róla. Ott álltam és fogtam a műanyagot, az egyetlent, ami elég hihetetlen volt, hogy meg tudjak kapaszkodni.
A lábam nem bírta tovább és összerogyott. Mint egy lassított felvételben lezuhantam a földre, és térde zuhanva úgy maradtam. A fejem zúgott. Tudtam, hogy ki kell szakadnom ebből az állapotból, mert még most tudom, hogy benne vagyok, de lehet, hogy annyira elmerülök benne, hogy már nem látok ki.. megkapaszkodtam a szalagban, ami bár gyenge volt, mégis erősebb, mint a lábam és megtartott pont addig a pillanatig, amíg elég erőt kaptam ,hogy felállhassak.
Végigsimítottam az arcomon és idegennek tűntem magamnak. Lehet, hogy pont az a részem ment vele, akit ismertem és megmaradt az az idegen, aki benne is idegen lett? Ez a pont volt az, ha visszaemlékszem, ami reményt adott arra, hogy ha sipítva, ha dühöngve de kijöjjön egy hang a torkomon, hogy tudjak zokogni, ha kell, hogy lehessen életem. Pontosan tudtam, hogy ezt nem most fogom érezni, de abban is biztos voltam, hogy ezek után egyszer egészen biztosan.
A folyosón beléptem a mosdóba, megmostam az arcom és ahogy felnéztem a tükörben egy más ember arcát láttam meg. Hátranéztem és ott állt az a fiatal mentős.
"Segíthetek valamiben uram?"
Most, vagy soha. Vagy lesz hangom és akkor igaz minden, amit érzek. Nagy levegőt vettem.
"Hm. Nem köszönöm."
"Szóljon nyugodtan, bármikor rendelkezésére állunk."
"Köszönöm."
Kilépett az ajtón, én egyedül maradtam. Órák óta először éreztem megkönnyebbülést. Azt mondják mindenki másképp gyászol, nekem ezek az első órák voltak a legnehezebbek az életemben, és így utólag az egyetlen lehetséges módnak tartom, hogy túllépjek, hogy egyáltalán lépni tudjak.
A lábam nem bírta tovább és összerogyott. Mint egy lassított felvételben lezuhantam a földre, és térde zuhanva úgy maradtam. A fejem zúgott. Tudtam, hogy ki kell szakadnom ebből az állapotból, mert még most tudom, hogy benne vagyok, de lehet, hogy annyira elmerülök benne, hogy már nem látok ki.. megkapaszkodtam a szalagban, ami bár gyenge volt, mégis erősebb, mint a lábam és megtartott pont addig a pillanatig, amíg elég erőt kaptam ,hogy felállhassak.
Végigsimítottam az arcomon és idegennek tűntem magamnak. Lehet, hogy pont az a részem ment vele, akit ismertem és megmaradt az az idegen, aki benne is idegen lett? Ez a pont volt az, ha visszaemlékszem, ami reményt adott arra, hogy ha sipítva, ha dühöngve de kijöjjön egy hang a torkomon, hogy tudjak zokogni, ha kell, hogy lehessen életem. Pontosan tudtam, hogy ezt nem most fogom érezni, de abban is biztos voltam, hogy ezek után egyszer egészen biztosan.
A folyosón beléptem a mosdóba, megmostam az arcom és ahogy felnéztem a tükörben egy más ember arcát láttam meg. Hátranéztem és ott állt az a fiatal mentős.
"Segíthetek valamiben uram?"
Most, vagy soha. Vagy lesz hangom és akkor igaz minden, amit érzek. Nagy levegőt vettem.
"Hm. Nem köszönöm."
"Szóljon nyugodtan, bármikor rendelkezésére állunk."
"Köszönöm."
Kilépett az ajtón, én egyedül maradtam. Órák óta először éreztem megkönnyebbülést. Azt mondják mindenki másképp gyászol, nekem ezek az első órák voltak a legnehezebbek az életemben, és így utólag az egyetlen lehetséges módnak tartom, hogy túllépjek, hogy egyáltalán lépni tudjak.
16 - Hotelszoba
Miután visszaértem a hotelbe egy kellemes, lehűtő séta után, Anne már nem volt az étkezőben. Felmentem a szobájához és bekopogtam. Nem kaptam választ, így többször próbálkoztam, majd benyitottam. Illetve benyitottam volna, ha nem lett volna zárva az ajtó.
Leszaladtam a portára, de senki nem volt a pultnál.
„Halló, elnézést” – majd rácsapkodtam az e célból elhelyezett csengőre. Még mindig nem jött ki senki.
„VALAKI!”
„Jövök, jövök már!” – csoszogott ki egy éltes úriember a hátsó ajtóból.
„Miben segíthetek?”
„A barátnőmet keresem. Be van zárva a szobája, és nem válaszol a hívásomra. Van kulcsa, hogy megnézzem bent van-e?”
„Nem adhatom oda a kulcsot, de felmegyek Önnel, már, ha annyira fontos. Lehet, hogy csak lepihent.”
„Lehet, de indulnunk kell, és tudnom kell hol van.”
„Rendben, legyen.”
Kinyitotta a háta mögött lévő szekrényt, kiemelt egy kártyát, majd bezárta a dobozt. A pult alól kiemelt egy „Rögtön jövök!” táblát és kisétált a pult mögül. Olyan lassan mozgott, hogy azt gondoltam a huzat is gyorsíthatja, ha megfelelő irányba fordítanám.
Nem bírtam vele együtt lépkedni, így inkább felszaladtam a lépcsőn, megvárom a szoba előtt. De mint kiderült a várakozás még rosszabb volt, mint, ha lassan lépkedtem volna. Leültem hát az ajtó elé és a fejemet a térdeim közé hajtva vártam. Nagyjából negyed óra telhetett el így, mire meghallottam a régen várt csoszogás hangját közeledni. Felemeltem a fejem, ő még csak a lépcső tetején járt, és még hátravolt a fél folyosó, de most már békésen kivártam.
Az ajtóhoz érve udvariasan bekopogott. Semmi válasz.
„Nincs bent.”
„Hölgyem, most kinyitom az ajtót, kérem, jelezze, ha ellenvetése van!”
Semmi válasz.
„Akkor most kinyitom az ajtót!”
Kattant a zár, ahogy végighúzta a kártyát, én kissé meglökve az urat belöktem az ajtót.
_
A rendőrök csak húsz perc múlva értek oda, a mentők hamarabb kint voltak, így ők kérdezősködtek először. Láthatták, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy bármilyen kérdésre is érthetően válaszoljak, így hamar feladták, és inkább foglalkoztak a testtel. A testtel. Már nem is éreztem, hogy az valaha Anne-é lett volna. Annyira más volt, nyugodt, kisimult, de teljesen hideg, semmiben sem hasonlított hozzá attól eltekintve, hogy ugyanúgy nézett ki, mint ő.
Mikor beléptem az ajtón és megláttam, nem jött ki hang a torkomon. Azt akartam, hogy az öregember ne lássa így őt. Ezért egy gyors fordulattal becsuktam az ajtót, szinte az arcába csapva azt. De nem voltam elég gyors és már megláthatta, mert kihívta a mentőket, akik továbbították a rendőröknek is, látva, hogy ez már nem az ő asztaluk.
Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Tágra nyílt a szemem, valószínűleg sírtam is, de nem éreztem, csak kővé dermedve álltam a szoba közepén. Nem tudtam közelebb sem lépni, nem akartam belenézni a szemébe, nem akartam tudni, hogy igazat látok-e vagy sem. Amikor a mentősök beléptek, azt hittem még van remény, hogy majd pár géppel és gyógyszerekkel eltüntetik azt a rengeteg vért, ami az ágyon volt, vagy elérik, hogy újra sóhajtson egyet.
De mikor a fiatal mentős rám nézett már tudtam, csak a szeméből tudtam, hogy nincs semmilyen gyógyszer vagy gép, ami segítene. Láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam mit mond. Kizártam a mentőst, a szobát és az egész véres ágyas világot.
Leszaladtam a portára, de senki nem volt a pultnál.
„Halló, elnézést” – majd rácsapkodtam az e célból elhelyezett csengőre. Még mindig nem jött ki senki.
„VALAKI!”
„Jövök, jövök már!” – csoszogott ki egy éltes úriember a hátsó ajtóból.
„Miben segíthetek?”
„A barátnőmet keresem. Be van zárva a szobája, és nem válaszol a hívásomra. Van kulcsa, hogy megnézzem bent van-e?”
„Nem adhatom oda a kulcsot, de felmegyek Önnel, már, ha annyira fontos. Lehet, hogy csak lepihent.”
„Lehet, de indulnunk kell, és tudnom kell hol van.”
„Rendben, legyen.”
Kinyitotta a háta mögött lévő szekrényt, kiemelt egy kártyát, majd bezárta a dobozt. A pult alól kiemelt egy „Rögtön jövök!” táblát és kisétált a pult mögül. Olyan lassan mozgott, hogy azt gondoltam a huzat is gyorsíthatja, ha megfelelő irányba fordítanám.
Nem bírtam vele együtt lépkedni, így inkább felszaladtam a lépcsőn, megvárom a szoba előtt. De mint kiderült a várakozás még rosszabb volt, mint, ha lassan lépkedtem volna. Leültem hát az ajtó elé és a fejemet a térdeim közé hajtva vártam. Nagyjából negyed óra telhetett el így, mire meghallottam a régen várt csoszogás hangját közeledni. Felemeltem a fejem, ő még csak a lépcső tetején járt, és még hátravolt a fél folyosó, de most már békésen kivártam.
Az ajtóhoz érve udvariasan bekopogott. Semmi válasz.
„Nincs bent.”
„Hölgyem, most kinyitom az ajtót, kérem, jelezze, ha ellenvetése van!”
Semmi válasz.
„Akkor most kinyitom az ajtót!”
Kattant a zár, ahogy végighúzta a kártyát, én kissé meglökve az urat belöktem az ajtót.
_
A rendőrök csak húsz perc múlva értek oda, a mentők hamarabb kint voltak, így ők kérdezősködtek először. Láthatták, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy bármilyen kérdésre is érthetően válaszoljak, így hamar feladták, és inkább foglalkoztak a testtel. A testtel. Már nem is éreztem, hogy az valaha Anne-é lett volna. Annyira más volt, nyugodt, kisimult, de teljesen hideg, semmiben sem hasonlított hozzá attól eltekintve, hogy ugyanúgy nézett ki, mint ő.
Mikor beléptem az ajtón és megláttam, nem jött ki hang a torkomon. Azt akartam, hogy az öregember ne lássa így őt. Ezért egy gyors fordulattal becsuktam az ajtót, szinte az arcába csapva azt. De nem voltam elég gyors és már megláthatta, mert kihívta a mentőket, akik továbbították a rendőröknek is, látva, hogy ez már nem az ő asztaluk.
Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Tágra nyílt a szemem, valószínűleg sírtam is, de nem éreztem, csak kővé dermedve álltam a szoba közepén. Nem tudtam közelebb sem lépni, nem akartam belenézni a szemébe, nem akartam tudni, hogy igazat látok-e vagy sem. Amikor a mentősök beléptek, azt hittem még van remény, hogy majd pár géppel és gyógyszerekkel eltüntetik azt a rengeteg vért, ami az ágyon volt, vagy elérik, hogy újra sóhajtson egyet.
De mikor a fiatal mentős rám nézett már tudtam, csak a szeméből tudtam, hogy nincs semmilyen gyógyszer vagy gép, ami segítene. Láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam mit mond. Kizártam a mentőst, a szobát és az egész véres ágyas világot.
2009. április 5., vasárnap
15 - Doubletree
Úgy döntöttünk, hogy Bostonba nem repülővel fogunk menni, hanem kocsival, tekintetbe véve Anne egészségi állapotát, nem hiszem, hogy jót tenne neki a repülés.
Kibéreltünk egy kocsit, jó kis darab, nekünk pont megfelelő. Amerika szívéből Chicagóból az út a keleti partig nagyjából 15-16 óra, így felszerelkezve indultunk neki. Azt terveztük, hogy egy éjszakára megszállunk valahol út közben, a legjobb lenne Cleveland-nél, félúton.
Az út első felét akadály nélkül teljesítettük. Az elején beszélgettünk, szójátékokat játszottunk, zenét hallgattunk, énekeltünk, bár ez a szórakozás hamar abbamaradt, miután kiderült, hogy egyikőnknek sincs kifejezetten jó hangja, és a másiknak fizikai fájdalmat jelent hallgatni...
Anne hátul utazott, hogy nagyjából kényelmesen tudjon feküdni. Az első pár óra után kifáradt - tele volt még fájdalomcsillapítókkal, hogy egyáltalán kibírja az utat, - így hamar álomba merült. Én örültem, hogy aludt, szeretem, ha alszanak, mikor vezetek, az azt jelenti, hogy megbíznak bennem. Figyeltem a térképet, és az irányjelzőket, amik egyenes Cleveland-be vezetettek. Mire odaértünk már rég besötétedett. A városban nehezebb volt tájékozódni, mint kint az autópályán, így sok időt elvesztegettem, míg a kiszemelt hotelt megtaláltam.
Már előre bejelentkeztünk a Doubletree-be, így szerencsére nem kellett sok papírt töltögetni még aznap este. Hulla fáradtan vonultunk be a szobánkba, ki-ki a sajátjába. Azonnal elaludtam, amint beestem az ágyba, nem törődve azzal, hogy az egész nap hordott ruhám van rajtam, hogy az ágytakarót sem húztam le, az egész napos koncentrálás teljesen kifárasztott.
Reggel a telefon csörgésére ébredtem. Ránéztem az órára, fél kilencet mutatott.
"Tessék?"
"Jó reggelt uram, ébresztőszolgálat!"
"Köszönöm."
Megfordultam az ágyamban, és már majdnem visszaaludtam, ha nem kordul meg a gyomrom, jelezve, hogy farkas éhes vagyok, csak a fáradtságtól észre sem vettem. Lezuhanyoztam, közben úgy éreztem ennél jobb dolog nincs is a világon, tökéletes felfrissülés. Ezek után már nem volt problémám az ébrenmaradással. Gyorsan átöltöztem, majd az ajtón kilépve a szomszéd szobába igyekeztem. Bekopogtam.
"Hallo, Anne, fent vagy már?"
"Fent... bejönnél egy percre?"
Beléptem az ajtón, láttam, hogy Anne az ágyán ül és sír.
"Mi történt?"
"Semmi, semmi nem történt."
"Keresnél valakit, aki tud segíteni?"
"Miért, én nem tudok?"
"Nem szeretném, kérlek hozz valakit."
"Kit?" - kérdeztem kissé sértetten.
"Bárkit, aki... nő."
Itt kikerekedett a szemem, de nem kérdeztem tovább.
Kerestem egy takarítónőt, találtam egy fiatal hölgyet, megkérdeztem nem segítene nekem. Eljött Anne-hoz, én meg magukra hagytam őket, bár furdalt a kiváncsiság mi lehet a dolog mögött.
Lementem az étkezőbe, ahol svédasztalos reggeli várt. Szedtem mindenből egy keveset, majd leültem egy üres asztalhoz, és elkezdtem inni a kávém. Nagyon lassan ettem, vártam, hogy Anne leérjen. Már elfogyott minden étel,mikor megérkezett, a takarítónőre támaszkodva. Odarohantam.
"Miért nem szóltál, hogy vigyek fel valamit enni?"
"Nem akarok kripli lenni egész életemben, meg kell tanulnom megint rendesen járni és nem megy, ha csak fekszem egész nap. Így is eleget teszel, nem kell mindig sürögnöd körülöttem."
Teljesen elképedtem. Szóhoz sem jutottam egy darabig, majd mikor megszólaltam, túl kedves volt a hangom ahhoz képest, amilyennek szántam.
"Készítettem neked enni."
"Nem kellett volna. Nem gondolod, hogy össze tudok szedni magamnak pár darab paradicsomot?"
"Nem... Egyáltalán nem ezt gondoltam... Mi a baj?"
"Nincs bajom. Vagyis de. Te vagy a bajom. Ne legyél állandóan kedves. Megőrjítesz vele. Kicsit kérlek hagyj magamra."
"Ahogy akarod. 11-kor indulunk."
"Rendben."
Remegtem a dühtől, nem értettem semmit és csak abban tudtam bízni, hogy az elesettsége beszél belőle. Mikor a segítőkész takarítónő kilépett az étkezőből megkérdeztem, hogy mi történt bent a szobában.
"A fürdés. Nem megy olyan könnyen dupla gipsszel és gerinctámasszal. Segítettem neki, ez természetes. Most nagyon nehéz lehet neki, de tartson ki."
"Nagyon köszönöm, hogy segített."
"Ez tényleg természetes" - megfordult és csendesen továbbment.
Kibéreltünk egy kocsit, jó kis darab, nekünk pont megfelelő. Amerika szívéből Chicagóból az út a keleti partig nagyjából 15-16 óra, így felszerelkezve indultunk neki. Azt terveztük, hogy egy éjszakára megszállunk valahol út közben, a legjobb lenne Cleveland-nél, félúton.
Az út első felét akadály nélkül teljesítettük. Az elején beszélgettünk, szójátékokat játszottunk, zenét hallgattunk, énekeltünk, bár ez a szórakozás hamar abbamaradt, miután kiderült, hogy egyikőnknek sincs kifejezetten jó hangja, és a másiknak fizikai fájdalmat jelent hallgatni...
Anne hátul utazott, hogy nagyjából kényelmesen tudjon feküdni. Az első pár óra után kifáradt - tele volt még fájdalomcsillapítókkal, hogy egyáltalán kibírja az utat, - így hamar álomba merült. Én örültem, hogy aludt, szeretem, ha alszanak, mikor vezetek, az azt jelenti, hogy megbíznak bennem. Figyeltem a térképet, és az irányjelzőket, amik egyenes Cleveland-be vezetettek. Mire odaértünk már rég besötétedett. A városban nehezebb volt tájékozódni, mint kint az autópályán, így sok időt elvesztegettem, míg a kiszemelt hotelt megtaláltam.
Már előre bejelentkeztünk a Doubletree-be, így szerencsére nem kellett sok papírt töltögetni még aznap este. Hulla fáradtan vonultunk be a szobánkba, ki-ki a sajátjába. Azonnal elaludtam, amint beestem az ágyba, nem törődve azzal, hogy az egész nap hordott ruhám van rajtam, hogy az ágytakarót sem húztam le, az egész napos koncentrálás teljesen kifárasztott.
Reggel a telefon csörgésére ébredtem. Ránéztem az órára, fél kilencet mutatott.
"Tessék?"
"Jó reggelt uram, ébresztőszolgálat!"
"Köszönöm."
Megfordultam az ágyamban, és már majdnem visszaaludtam, ha nem kordul meg a gyomrom, jelezve, hogy farkas éhes vagyok, csak a fáradtságtól észre sem vettem. Lezuhanyoztam, közben úgy éreztem ennél jobb dolog nincs is a világon, tökéletes felfrissülés. Ezek után már nem volt problémám az ébrenmaradással. Gyorsan átöltöztem, majd az ajtón kilépve a szomszéd szobába igyekeztem. Bekopogtam.
"Hallo, Anne, fent vagy már?"
"Fent... bejönnél egy percre?"
Beléptem az ajtón, láttam, hogy Anne az ágyán ül és sír.
"Mi történt?"
"Semmi, semmi nem történt."
"Keresnél valakit, aki tud segíteni?"
"Miért, én nem tudok?"
"Nem szeretném, kérlek hozz valakit."
"Kit?" - kérdeztem kissé sértetten.
"Bárkit, aki... nő."
Itt kikerekedett a szemem, de nem kérdeztem tovább.
Kerestem egy takarítónőt, találtam egy fiatal hölgyet, megkérdeztem nem segítene nekem. Eljött Anne-hoz, én meg magukra hagytam őket, bár furdalt a kiváncsiság mi lehet a dolog mögött.
Lementem az étkezőbe, ahol svédasztalos reggeli várt. Szedtem mindenből egy keveset, majd leültem egy üres asztalhoz, és elkezdtem inni a kávém. Nagyon lassan ettem, vártam, hogy Anne leérjen. Már elfogyott minden étel,mikor megérkezett, a takarítónőre támaszkodva. Odarohantam.
"Miért nem szóltál, hogy vigyek fel valamit enni?"
"Nem akarok kripli lenni egész életemben, meg kell tanulnom megint rendesen járni és nem megy, ha csak fekszem egész nap. Így is eleget teszel, nem kell mindig sürögnöd körülöttem."
Teljesen elképedtem. Szóhoz sem jutottam egy darabig, majd mikor megszólaltam, túl kedves volt a hangom ahhoz képest, amilyennek szántam.
"Készítettem neked enni."
"Nem kellett volna. Nem gondolod, hogy össze tudok szedni magamnak pár darab paradicsomot?"
"Nem... Egyáltalán nem ezt gondoltam... Mi a baj?"
"Nincs bajom. Vagyis de. Te vagy a bajom. Ne legyél állandóan kedves. Megőrjítesz vele. Kicsit kérlek hagyj magamra."
"Ahogy akarod. 11-kor indulunk."
"Rendben."
Remegtem a dühtől, nem értettem semmit és csak abban tudtam bízni, hogy az elesettsége beszél belőle. Mikor a segítőkész takarítónő kilépett az étkezőből megkérdeztem, hogy mi történt bent a szobában.
"A fürdés. Nem megy olyan könnyen dupla gipsszel és gerinctámasszal. Segítettem neki, ez természetes. Most nagyon nehéz lehet neki, de tartson ki."
"Nagyon köszönöm, hogy segített."
"Ez tényleg természetes" - megfordult és csendesen továbbment.
2009. április 4., szombat
14 - Azok a bizonyosak
Vannak azok az álmok, melyeket minden érzelemmel együtt álmodunk meg. Ami az ébredésünk után is ránknyomja a bélyegét, egész nap meg sem lehet tőle szabadulni. Arra ébredtem a folyó partján, a harmattól átázott ruhában, hogy az egyik halász rázogat engem. Rettegve nyitottam ki a szemem, hogy vajon mi vár most rám, de sütött nap, a folyótól áradó halszag keveredett a szél friss illatával. Tökéletes nap volt, mégis valami nyugtalanítót éreztem, az álmom ráült a mellkasomra.
A halász megkínált a frissen főtt kávéjából.
"Kemény este?"
"Mondhatni..."
"Akkor rád fér barátom, idd meg nyugodtan, majd veszek másikat." -és nekem nyújtotta az egész pohár gőzölgő kávét.
"Nagyon köszönöm. Azt hiszem ideje indulnom."
"Sok szerencsét."
Kérdőn néztem rá, de úgy éreztem nincs erőm megtudni mire gondol, szerencsét a napomhoz, hogy eljussak legalább a járdáig, vagy bármi más. Nem tudtam szabadulni az álomtól. A legtöbb ponton már elfelejtettem mi történt benne, csak arra emlékeztem világosan, hogy Anne-ról volt szó benne. Meghalt.
Ekkor rámszakadt az ég, rájöttem, hogy nem sétálnom kell, futnom, rohannom. Mi van, ha ez egy jel volt? Mi van, ha Anne tényleg meghalt, én meg nem voltam ott? Mi van, ha baj van?"
Végigrohantam az utcákat, ahogy csak a lábam bírta. Eleinte az ébredéstől még nem ment tökéletesen a futás, de begyorsultam és meg sem álltam a kórház bejáratáig. Ott berontottam, de a biztonsági őr megállított.
"Uram, tudok valamiben segíteni?"
"Nem, köszönöm, a barátnőmhöz jöttem, illetve, nem a barátnőm, szeretném, ha az lenne, de..." - Ekkor bevillant az álom újabb képe "Anne Stein, a barátnője, vagy csak szeretné, ha az lehetne már". Megráztam a fejem és tovább mentem.
Nem vártam meg a liftet, inkább a lépcsőn szaladtam fel. A harmadikra érve a váróba rohantam, hátha Margaretéket ott találom. De az ott várakozók közül egyik sem volt Anne rokona. A nővértől megkérdeztem, hogy bemehetnék-e Anne Stein-hoz.
"Rokona?"
"Igen." - feleltem rá, rutinosan, hisz, ha nem vagyok hozzátartozó, sokszor be sem engednek.
"A vőlegénye vagyok."
"Erre, kérem, kövessen. Már egy órája ébren van, tegnap nagyon nehéz napja volt. Az egyik csont elmozdult és átfúródott a lábán. Majdnem elvérzett."
Éreztem, hogy úgy ver a szívem, majd kiesik a helyéről, a nyakamban dobogott. Meg is álltam egy percre, nekitámaszkodtam a falnak.
"Jól van uram?"
"Persze, csak megszédültem."
"Egészen biztosan jól van, ne nézze meg egy orvos?"
"Dehogy, csak nem ettem ma még. Ez lehet az oka."
"Ez a szoba. 392b."
"Nagyon köszönöm."
Beléptem a szobába, ahol Anne feküdt, egyedül volt és épp az ablakon bámult ki.
"Szia"
"Hol voltál?"
"Sajnálom. El kellett mennem. Mi történt?"
"Nem mondták?"
"Csak elkezdték, tőled akarom hallani." - Leültem mellé és hallgattam.
"Valószínűleg rosszul mozdulhattam, mert [...]
A halász megkínált a frissen főtt kávéjából.
"Kemény este?"
"Mondhatni..."
"Akkor rád fér barátom, idd meg nyugodtan, majd veszek másikat." -és nekem nyújtotta az egész pohár gőzölgő kávét.
"Nagyon köszönöm. Azt hiszem ideje indulnom."
"Sok szerencsét."
Kérdőn néztem rá, de úgy éreztem nincs erőm megtudni mire gondol, szerencsét a napomhoz, hogy eljussak legalább a járdáig, vagy bármi más. Nem tudtam szabadulni az álomtól. A legtöbb ponton már elfelejtettem mi történt benne, csak arra emlékeztem világosan, hogy Anne-ról volt szó benne. Meghalt.
Ekkor rámszakadt az ég, rájöttem, hogy nem sétálnom kell, futnom, rohannom. Mi van, ha ez egy jel volt? Mi van, ha Anne tényleg meghalt, én meg nem voltam ott? Mi van, ha baj van?"
Végigrohantam az utcákat, ahogy csak a lábam bírta. Eleinte az ébredéstől még nem ment tökéletesen a futás, de begyorsultam és meg sem álltam a kórház bejáratáig. Ott berontottam, de a biztonsági őr megállított.
"Uram, tudok valamiben segíteni?"
"Nem, köszönöm, a barátnőmhöz jöttem, illetve, nem a barátnőm, szeretném, ha az lenne, de..." - Ekkor bevillant az álom újabb képe "Anne Stein, a barátnője, vagy csak szeretné, ha az lehetne már". Megráztam a fejem és tovább mentem.
Nem vártam meg a liftet, inkább a lépcsőn szaladtam fel. A harmadikra érve a váróba rohantam, hátha Margaretéket ott találom. De az ott várakozók közül egyik sem volt Anne rokona. A nővértől megkérdeztem, hogy bemehetnék-e Anne Stein-hoz.
"Rokona?"
"Igen." - feleltem rá, rutinosan, hisz, ha nem vagyok hozzátartozó, sokszor be sem engednek.
"A vőlegénye vagyok."
"Erre, kérem, kövessen. Már egy órája ébren van, tegnap nagyon nehéz napja volt. Az egyik csont elmozdult és átfúródott a lábán. Majdnem elvérzett."
Éreztem, hogy úgy ver a szívem, majd kiesik a helyéről, a nyakamban dobogott. Meg is álltam egy percre, nekitámaszkodtam a falnak.
"Jól van uram?"
"Persze, csak megszédültem."
"Egészen biztosan jól van, ne nézze meg egy orvos?"
"Dehogy, csak nem ettem ma még. Ez lehet az oka."
"Ez a szoba. 392b."
"Nagyon köszönöm."
Beléptem a szobába, ahol Anne feküdt, egyedül volt és épp az ablakon bámult ki.
"Szia"
"Hol voltál?"
"Sajnálom. El kellett mennem. Mi történt?"
"Nem mondták?"
"Csak elkezdték, tőled akarom hallani." - Leültem mellé és hallgattam.
"Valószínűleg rosszul mozdulhattam, mert [...]
13 - Álmomban
Egy nyirkos, dohos szagú helységben ébredtem. Az egész szobát átjárta ez a nyirkos levegő, és fény is csak ritkásan szűrődött be hozzám. A szemem lassan hozzászokott a fényviszonyokhoz, megpróbáltam erőltetni, hogy lássam, legalább nagyjából mi lehet a szobában. A szoba az ágyon kívül teljesen üres volt.
Felálltam és az ajtóhoz mentem, ami pont átellenben volt az ággyal, és megpróbáltam kinyitni. Zárva volt. Ezen nagyon nem lepődtem meg, bár a szorongató érzés a mellkasomban csak erősödött. Elkezdtem rángatni az ajtót, mint egy bolond, hátha megmozdul, ez lehet, hogy egy automatikus reakció, ha be vagyunk zárva? Erre lépéseket hallottam, közeledőket. Hátrébb léptem az ajtótól és vártam.
A lépések egyre közeledtek, majd megálltak az ajtó előtt. A fény, ami eddig beszűrődött a szobába láthatóan az ajtó alól érkezett, most két helyen megtört. Kulcs forgott a zárban, és kinyílt az ajtó.
Egy idős hölgy állt az ajtóban, kedvesen mosolyogva.
„Jól aludt?” – kérdezte, és mosolyogva nyitotta az ajtót, hogy lépjek ki.
„Jöjjön csak, már kész az ebéd.”
Én némán követtem, nem értettem az egész helyzetet, de gondoltam az adandó alkalommal meglépek majd, vissza kell érnem a kórházba. És á! Az újság! Teljesen kiment a fejemből! Be sem telefonáltam és rám várhattak egész nap!
Amint ez eszembe jutott, nagyon ingerült lettem, el akartam szabadulni. Egyébként is, mit keresek itt, mit akar tőlem ez a nő?! Rávettem magam, hogy kérdezzek, mielőtt kiderülne, hogy nem tudok egy – egy részletet és elhamarkodva cselekszem.
„Khm. Elnézést, de megkérdezhetném, hogy ki maga és hol vagyok most?”
„Jaj drágám, hát semmire nem emlékszik az estéből?”
„Nem, mi történt?”
„El akarták vinni a rendőrök. Üvöltözött és rohangált a téren az éjszaka közepén.”
„Én? Üvöltöztem?”
„Igen kedvesem, pont arra jártam akkor. Szokásom néha sétára indulni az éjszaka közepén. Nagyon rossz alvó vagyok, jobban szeretek sétálni a csendben, a folyó partján. Akkor láttam meg, hogy épp vinnék el a rendőrök. Odasiettem megnézni, mi folyik itt, de láttam magán, hogy nem őrült, csak ittas lehet, így eljött hozzám.”
„De, nem értem. Én aludtam. Lehajtottam a fejem és aludtam. Nem szokásom üvöltözni és rohangálni alvás közben. Nagyon kedves Öntől, hogy így kisegített, de most már indulnom kell, a kórházban várnak rám.”
„A Northwesternben? Erősen kétlem.”
„Tessék?”
„A Northwestern Medicine-be igyekezik, ha jól sejtem, de teljesen fölösleges az igyekezte, a lány ma éjjel meghalt.”
„Ki? Anne? Mi? Nem értem.”
„Jaj ne legyen ilyen csökönyös. Az orvosok próbáltak segíteni rajta, de túl sok vért vesztett a műtét közepén.”
„De ez nem lehet, Anne-t csak pár nap múlva… Milyen Anne-ről beszél? Ki maga?”
„Anne Stein, a barátnője, vagy csak szeretné, ha az lehetne már. Hogy én ki vagyok? Na ez egy jó kérdés. Leginkább Nagymaminak hívtak, bár ez akkor volt, mikor az unokáim még hívtak bárminek is. Azóta a Gertrude az, amit leginkább használnak az emberek.”
„Honnan tudja mindezt?”
„Elég sok mindent tudok, elég sok forrásból.”
„Hölgyem, nagyon kedves, hogy befogadott éjszakára, de most el kell mennem. Sajnálom, de nem tudok hinni magának, akkor sem, ha ilyen részletesen be tud számolni az életemről. Nem értem honnan tudhatja mindezt, de jelen pillanatban nem is vagyok rá kíváncsi. El kell mennem, dolgoznom kell, már régóta várnak rám és még csak nem is telefonáltam, hogy nem megyek.”
„Én megtettem. Szóltam nekik, hogy egy ideig nem lesz, betegszabadság.”
„Mit csinált? Hova telefonált? Asszonyom, most elmegyek. Köszönöm a vendéglátását.”
Az ajtóhoz mentem, de az zárva volt. Lassan megfordultam.
„Hol a kulcs?”
„Sajnálom, de nem segíthetek.”
„Hol van a kulcs?”
„Nem mehet el. Itt marad velem. Hova menne egyébként is? A lány, akit szeret, aki az élete, meghalt. Szomorú, de be kell látnia, hogy ez van. A férjem halálakor én sem akartam elhinni és éveket vesztegettem azzal, hogy szomorkodtam és sajnáltattam magam. Ne tegye. Ne vesztegesse az életét a halottakra.”
„Ma őrült. Engedjen ki.”
„Nem lehet.”
„ENGEDJEN KI!” – üvöltöttem rá, majd az ajtóhoz rohantam és rugdosni kezdtem, próbáltam feltépni.
„Nem gondolja, hogy menni fog, ugye?”
„Maga olyan fajta elmebeteg öregasszony, aki ellop embereket, hogy később az aberrált fantáziáihoz felhasználjon?”
„Nem vagyok elmebeteg. És nem raboltam el, jött velem. Nincsenek aberrált fantáziáim, hacsak nem számít annak a boldogság hajszolása. Uram, ellesz itt. Amint túlvan az első megrázkódtatásokon, elmegy és éli boldogan az életét.”
„Én most akarok elmenni és élni az életemet.”
„Igyon egy kávét.”
„Nem iszom kávét. Engedjen el!”
„Igyon egy kávét, ha mondom!”
Felálltam és az ajtóhoz mentem, ami pont átellenben volt az ággyal, és megpróbáltam kinyitni. Zárva volt. Ezen nagyon nem lepődtem meg, bár a szorongató érzés a mellkasomban csak erősödött. Elkezdtem rángatni az ajtót, mint egy bolond, hátha megmozdul, ez lehet, hogy egy automatikus reakció, ha be vagyunk zárva? Erre lépéseket hallottam, közeledőket. Hátrébb léptem az ajtótól és vártam.
A lépések egyre közeledtek, majd megálltak az ajtó előtt. A fény, ami eddig beszűrődött a szobába láthatóan az ajtó alól érkezett, most két helyen megtört. Kulcs forgott a zárban, és kinyílt az ajtó.
Egy idős hölgy állt az ajtóban, kedvesen mosolyogva.
„Jól aludt?” – kérdezte, és mosolyogva nyitotta az ajtót, hogy lépjek ki.
„Jöjjön csak, már kész az ebéd.”
Én némán követtem, nem értettem az egész helyzetet, de gondoltam az adandó alkalommal meglépek majd, vissza kell érnem a kórházba. És á! Az újság! Teljesen kiment a fejemből! Be sem telefonáltam és rám várhattak egész nap!
Amint ez eszembe jutott, nagyon ingerült lettem, el akartam szabadulni. Egyébként is, mit keresek itt, mit akar tőlem ez a nő?! Rávettem magam, hogy kérdezzek, mielőtt kiderülne, hogy nem tudok egy – egy részletet és elhamarkodva cselekszem.
„Khm. Elnézést, de megkérdezhetném, hogy ki maga és hol vagyok most?”
„Jaj drágám, hát semmire nem emlékszik az estéből?”
„Nem, mi történt?”
„El akarták vinni a rendőrök. Üvöltözött és rohangált a téren az éjszaka közepén.”
„Én? Üvöltöztem?”
„Igen kedvesem, pont arra jártam akkor. Szokásom néha sétára indulni az éjszaka közepén. Nagyon rossz alvó vagyok, jobban szeretek sétálni a csendben, a folyó partján. Akkor láttam meg, hogy épp vinnék el a rendőrök. Odasiettem megnézni, mi folyik itt, de láttam magán, hogy nem őrült, csak ittas lehet, így eljött hozzám.”
„De, nem értem. Én aludtam. Lehajtottam a fejem és aludtam. Nem szokásom üvöltözni és rohangálni alvás közben. Nagyon kedves Öntől, hogy így kisegített, de most már indulnom kell, a kórházban várnak rám.”
„A Northwesternben? Erősen kétlem.”
„Tessék?”
„A Northwestern Medicine-be igyekezik, ha jól sejtem, de teljesen fölösleges az igyekezte, a lány ma éjjel meghalt.”
„Ki? Anne? Mi? Nem értem.”
„Jaj ne legyen ilyen csökönyös. Az orvosok próbáltak segíteni rajta, de túl sok vért vesztett a műtét közepén.”
„De ez nem lehet, Anne-t csak pár nap múlva… Milyen Anne-ről beszél? Ki maga?”
„Anne Stein, a barátnője, vagy csak szeretné, ha az lehetne már. Hogy én ki vagyok? Na ez egy jó kérdés. Leginkább Nagymaminak hívtak, bár ez akkor volt, mikor az unokáim még hívtak bárminek is. Azóta a Gertrude az, amit leginkább használnak az emberek.”
„Honnan tudja mindezt?”
„Elég sok mindent tudok, elég sok forrásból.”
„Hölgyem, nagyon kedves, hogy befogadott éjszakára, de most el kell mennem. Sajnálom, de nem tudok hinni magának, akkor sem, ha ilyen részletesen be tud számolni az életemről. Nem értem honnan tudhatja mindezt, de jelen pillanatban nem is vagyok rá kíváncsi. El kell mennem, dolgoznom kell, már régóta várnak rám és még csak nem is telefonáltam, hogy nem megyek.”
„Én megtettem. Szóltam nekik, hogy egy ideig nem lesz, betegszabadság.”
„Mit csinált? Hova telefonált? Asszonyom, most elmegyek. Köszönöm a vendéglátását.”
Az ajtóhoz mentem, de az zárva volt. Lassan megfordultam.
„Hol a kulcs?”
„Sajnálom, de nem segíthetek.”
„Hol van a kulcs?”
„Nem mehet el. Itt marad velem. Hova menne egyébként is? A lány, akit szeret, aki az élete, meghalt. Szomorú, de be kell látnia, hogy ez van. A férjem halálakor én sem akartam elhinni és éveket vesztegettem azzal, hogy szomorkodtam és sajnáltattam magam. Ne tegye. Ne vesztegesse az életét a halottakra.”
„Ma őrült. Engedjen ki.”
„Nem lehet.”
„ENGEDJEN KI!” – üvöltöttem rá, majd az ajtóhoz rohantam és rugdosni kezdtem, próbáltam feltépni.
„Nem gondolja, hogy menni fog, ugye?”
„Maga olyan fajta elmebeteg öregasszony, aki ellop embereket, hogy később az aberrált fantáziáihoz felhasználjon?”
„Nem vagyok elmebeteg. És nem raboltam el, jött velem. Nincsenek aberrált fantáziáim, hacsak nem számít annak a boldogság hajszolása. Uram, ellesz itt. Amint túlvan az első megrázkódtatásokon, elmegy és éli boldogan az életét.”
„Én most akarok elmenni és élni az életemet.”
„Igyon egy kávét.”
„Nem iszom kávét. Engedjen el!”
„Igyon egy kávét, ha mondom!”
2009. április 3., péntek
12 - Halászok
"Megtaláltuk" - szóltam bele a telefonba
"Hol volt?" - Kérdezte Margaret, Anne anyja. A hangja erőtlen volt, és sokkal mélyebb a szokottnál. Hallani lehetett rajta, hogy fáradt, talán sírt is.
"Áthelyezték a Northwestern Memorial-ba, azt hiszem jó lenne, ha bejönne. Ezt nem telefonban kéne elmondanom."
"Jason, valami baj van?"
"Jöjjön be, itt részletesen be tudok számolni mindenről. Tud szólni Harold-nak is?"
"Dolgozik, de felhívom, hátha el tud szabadulni. Egy órán belül bent vagyunk."
"A harmadikon leszek."
__
"Jason, mi folyik itt?" - köszöntött Harold, Anne apja.
"Bent vannak még, vizsgálják.."
"De mi történt? Két napja voltunk bent nála, tökéletesen jól volt. Azt mondták még két hét és kiengedik."
"Így is volt. De a tegnap esti vizitnél találtak a lábában egy kisebb daganatot. Most vizsgálják mennyire súlyos."
"Daganat?" - kérdezte Margaret, nagyon halkan, mintha félne, ha hangosan mondja valósággá válik.
"Nem kell felfújni a dolgot Marge, Chicago legjobb kórházában van." - nyugtatta Harold.
"Igen, négy orvos vizsgálja egy időben, azt mondják, szerencséje van, hogy az az autó elütötte, különben sosem derült volna ki."
"Azt mondod már korábban kialakult?"
"Nagyon úgy tűnik, de várjuk ki a végét. Azt mondták nemsokára bemehetnek és az orvosokkal is beszélhetnek."
Ránéztem a szülőkre, ahogy leülnek a kényelmetlen kórházi székekre. Harold átkarolta feleségét, akiből kitört az a fajta sóhaj, ami még nem a megkönnyebbülés sóhaja, sokkal inkább tele van feszültséggel. Akartam egy kis időt adni nekik, hogy könnyebb legyen.
Kisétáltam a kórházból, ki az utcára, ami ugyanolyan forgalmas volt, mint délelőttönként. Elindultam, amerre a lábam vitt. Beugrottam a legközelebbi trafikba egy doboz cigiért, most érkezett el az idő, hogy újra rágyújtsak annyi idő után először. Elkezdtem köhögni, de hamar abbamaradt. Hamar újra ráérez az ember az ízére.
Hirtelen rám zuhant az egész nap fáradalma. Kiértem a folyóhoz. Pár öreg halász még ült ott, bár kicsit késő volt már bármit is fogni, de úgy ültek ott, mint akik észre sem vették, hogy eltelt megint egy nap, talán több is, mint egy.
A folyón visszaverődött a lemenő nap fénye, sugarak nélkül a vérvörös ég. Még a felhők is csak elvétve törték meg a homogén felületet, mely igazából úgy tűnt, mintha ezer meg ezer apró darabból állna össze, így lenne egy hajszálvékony hártya.
Leültem, hogy megemésszem az eseményeket, éreztem a kezem alatt a földet, a füvet. Lefeküdtem és behunytam a szemem és figyeltem a hangokat..
-
A sötétben ébredtem fel és arra, hogy egészen biztos nem ott vagyok, ahol legutoljára lehajtottam a fejem.
"Hol volt?" - Kérdezte Margaret, Anne anyja. A hangja erőtlen volt, és sokkal mélyebb a szokottnál. Hallani lehetett rajta, hogy fáradt, talán sírt is.
"Áthelyezték a Northwestern Memorial-ba, azt hiszem jó lenne, ha bejönne. Ezt nem telefonban kéne elmondanom."
"Jason, valami baj van?"
"Jöjjön be, itt részletesen be tudok számolni mindenről. Tud szólni Harold-nak is?"
"Dolgozik, de felhívom, hátha el tud szabadulni. Egy órán belül bent vagyunk."
"A harmadikon leszek."
__
"Jason, mi folyik itt?" - köszöntött Harold, Anne apja.
"Bent vannak még, vizsgálják.."
"De mi történt? Két napja voltunk bent nála, tökéletesen jól volt. Azt mondták még két hét és kiengedik."
"Így is volt. De a tegnap esti vizitnél találtak a lábában egy kisebb daganatot. Most vizsgálják mennyire súlyos."
"Daganat?" - kérdezte Margaret, nagyon halkan, mintha félne, ha hangosan mondja valósággá válik.
"Nem kell felfújni a dolgot Marge, Chicago legjobb kórházában van." - nyugtatta Harold.
"Igen, négy orvos vizsgálja egy időben, azt mondják, szerencséje van, hogy az az autó elütötte, különben sosem derült volna ki."
"Azt mondod már korábban kialakult?"
"Nagyon úgy tűnik, de várjuk ki a végét. Azt mondták nemsokára bemehetnek és az orvosokkal is beszélhetnek."
Ránéztem a szülőkre, ahogy leülnek a kényelmetlen kórházi székekre. Harold átkarolta feleségét, akiből kitört az a fajta sóhaj, ami még nem a megkönnyebbülés sóhaja, sokkal inkább tele van feszültséggel. Akartam egy kis időt adni nekik, hogy könnyebb legyen.
Kisétáltam a kórházból, ki az utcára, ami ugyanolyan forgalmas volt, mint délelőttönként. Elindultam, amerre a lábam vitt. Beugrottam a legközelebbi trafikba egy doboz cigiért, most érkezett el az idő, hogy újra rágyújtsak annyi idő után először. Elkezdtem köhögni, de hamar abbamaradt. Hamar újra ráérez az ember az ízére.
Hirtelen rám zuhant az egész nap fáradalma. Kiértem a folyóhoz. Pár öreg halász még ült ott, bár kicsit késő volt már bármit is fogni, de úgy ültek ott, mint akik észre sem vették, hogy eltelt megint egy nap, talán több is, mint egy.
A folyón visszaverődött a lemenő nap fénye, sugarak nélkül a vérvörös ég. Még a felhők is csak elvétve törték meg a homogén felületet, mely igazából úgy tűnt, mintha ezer meg ezer apró darabból állna össze, így lenne egy hajszálvékony hártya.
Leültem, hogy megemésszem az eseményeket, éreztem a kezem alatt a földet, a füvet. Lefeküdtem és behunytam a szemem és figyeltem a hangokat..
-
A sötétben ébredtem fel és arra, hogy egészen biztos nem ott vagyok, ahol legutoljára lehajtottam a fejem.
2009. április 1., szerda
11 - Különös
Miközben vártuk a hívást Bostonból, Anne gyorsan gyógyult. Gyógytornász járt hozzá és egészen úgy tűnt, hogy hamar lábra fog állni.
Én minden nap bementem hozzá és becsempésztem neki egy kis kávét, vagy agyon cukrozott fánkot, mikor mi jutott eszembe.
Péntek délelőtt csak rövid látogatásra volt időm, mert lapzártakor az utolsó hajrában mindig részt veszek. Mikor beértem a kórházba, Anne nem volt a szojbájában, az ágy teljesen üres volt, a polcával, asztalával egyetemben.
Elmentem az információs pulthoz, megkérdezni, hogy hová helyezték át. Ezt jó jelnek tekintettem, hisz akkor nyilván javult annyit az állapota, hogy más szobába kerülhetett.
"Jó napot kívánok!"
"Jó napot, Anne Stein-hoz jöttem."
"Egy pillanat, megnézem."
"Sajnálom, nincs semmilyen Stein a számítógépben."
"Nézze meg kérem még egyszer, itt van már több, mint három hete, nem lehet, hogy nincs a gépben."
"Már pedig sajnálom, Anne Stein néven senki nem szerepel itt."
"Ez lehetetlen. Hisz tegnap itt voltam. Ki helyezhette át a kettő-tizenegy-ből? Ki volt itt az éjszakás?"
"Wilson nővér valószínűleg, ő volt az éjszakás."
"És hol találom meg őt?"
"Ahogy mondtam, ő volt az éjszakás, nem tartó.."
"Hölgyem, megértettem mit jelent éjszakásnak lenni. Azt kérdeztem, hol találom most őt?"
"Sajnálom, személyes adatokat nem szolgáltathatok ki az alkalmazottakról."
"Ahogy látom semmilyen adatot nem tud szolgáltatni.. Felhívná nekem ezt nővért, ha megkérem?"
"Igen, kérem várjon egy percet."
Tárcsázta a számot, de csak üzenetet tudott hagyni.
"Szervusz Kate itt, Helga, itt egy úr, és egy bizonyos Anne.... Steint keres, állítólag áthelyeztétek éjszaka, de itt nincs az adatbázisban, megtennéd, hogy visszaszólsz, ha megkaptad ezt az üzenetet? Holnap találkozunk!"
"Csak üzenetet tudtam hagyni. Valószínűleg nincs otthon."
"Rendben, akkor idehívná az orvosát, Dr... Keaton. Dr Keatont?"
"Megnézem, bent van-e, addig kérem foglaljon helyet a váróteremben."
Idegesen átsétáltam a szomszédos terembe, ahol a megszokott, nyugtalan-beteg embertömeg várt. Eleinte sétálgattam, majd a kihűlt kávét bedobtam a kukába és leültem a legközelebbi székre. Nagyjából 10 perc múlva megérkezett az orvos.
"Vár rám valaki?"
"Igen, én doktor úr, a betege, Anne Stein barátja vagyok."
"Anne Stein?"
"Igen, Ön műtötte pár héttel ezelőtt. A kettő-tizenegy-ben feküdt, két nappal ezelőtt tartott nagy vizitet nála, emlékszik rá?"
"Szőke, autóbaleset?"
"Igen, ő az."
"Miben segíthetek?"
"Áthelyezték egy másik szobába, de a nővér nem tud segíteni, hogy hová, mert állítólag nem szerepel az adatbázisukban."
"Ez különös. Emlékszem az esetre. Még legalább tíz napig bent kéne feküdni, ha nem tovább. Nyilván megtaláljuk, ebben az állapotban nem szaladhatott messzire." - Köhögő nevetést hallatott, majd folytatta:
"Biztos valami átmeneti hiba lehet a rendszerben, nyugodjon meg kérem, biztos, hogy meg fogjuk találni."
"Átmeneti hiba a kórházban? Ez most valami rossz vicc? Hol van Anne? Mi az, hogy senki nem tud róla semmit, hogy áthelyezték-e? És ha igen, hova?"
"Nyugodjon meg uram, semmi ok az aggodalomra. Én magam segítek megkeresni. Helga, kérem jöjjön ide egy pillanatra!"
"Igen, doktor úr?"
"Kérem, menjen végig egy szabad nővérrel a második és a harmadik szinten, én és Mr..."
"Conrad."
"és Mr. Conrad átnézzük a negyedik és ötödiket. Keressenek egy szőke, gipszelt nőt, aki kötözésre vár és most helyezték át a kettő-tizen.."
"Kettő-tizenegyből, második emelet, balra.."
"Tudom, hogy a kettő-tizenegyes uram, köszönöm."
"Helga, ha megtalálták kérem csipogjon rám, fent leszünk."
"Rendben doktor úr."
Én minden nap bementem hozzá és becsempésztem neki egy kis kávét, vagy agyon cukrozott fánkot, mikor mi jutott eszembe.
Péntek délelőtt csak rövid látogatásra volt időm, mert lapzártakor az utolsó hajrában mindig részt veszek. Mikor beértem a kórházba, Anne nem volt a szojbájában, az ágy teljesen üres volt, a polcával, asztalával egyetemben.
Elmentem az információs pulthoz, megkérdezni, hogy hová helyezték át. Ezt jó jelnek tekintettem, hisz akkor nyilván javult annyit az állapota, hogy más szobába kerülhetett.
"Jó napot kívánok!"
"Jó napot, Anne Stein-hoz jöttem."
"Egy pillanat, megnézem."
"Sajnálom, nincs semmilyen Stein a számítógépben."
"Nézze meg kérem még egyszer, itt van már több, mint három hete, nem lehet, hogy nincs a gépben."
"Már pedig sajnálom, Anne Stein néven senki nem szerepel itt."
"Ez lehetetlen. Hisz tegnap itt voltam. Ki helyezhette át a kettő-tizenegy-ből? Ki volt itt az éjszakás?"
"Wilson nővér valószínűleg, ő volt az éjszakás."
"És hol találom meg őt?"
"Ahogy mondtam, ő volt az éjszakás, nem tartó.."
"Hölgyem, megértettem mit jelent éjszakásnak lenni. Azt kérdeztem, hol találom most őt?"
"Sajnálom, személyes adatokat nem szolgáltathatok ki az alkalmazottakról."
"Ahogy látom semmilyen adatot nem tud szolgáltatni.. Felhívná nekem ezt nővért, ha megkérem?"
"Igen, kérem várjon egy percet."
Tárcsázta a számot, de csak üzenetet tudott hagyni.
"Szervusz Kate itt, Helga, itt egy úr, és egy bizonyos Anne.... Steint keres, állítólag áthelyeztétek éjszaka, de itt nincs az adatbázisban, megtennéd, hogy visszaszólsz, ha megkaptad ezt az üzenetet? Holnap találkozunk!"
"Csak üzenetet tudtam hagyni. Valószínűleg nincs otthon."
"Rendben, akkor idehívná az orvosát, Dr... Keaton. Dr Keatont?"
"Megnézem, bent van-e, addig kérem foglaljon helyet a váróteremben."
Idegesen átsétáltam a szomszédos terembe, ahol a megszokott, nyugtalan-beteg embertömeg várt. Eleinte sétálgattam, majd a kihűlt kávét bedobtam a kukába és leültem a legközelebbi székre. Nagyjából 10 perc múlva megérkezett az orvos.
"Vár rám valaki?"
"Igen, én doktor úr, a betege, Anne Stein barátja vagyok."
"Anne Stein?"
"Igen, Ön műtötte pár héttel ezelőtt. A kettő-tizenegy-ben feküdt, két nappal ezelőtt tartott nagy vizitet nála, emlékszik rá?"
"Szőke, autóbaleset?"
"Igen, ő az."
"Miben segíthetek?"
"Áthelyezték egy másik szobába, de a nővér nem tud segíteni, hogy hová, mert állítólag nem szerepel az adatbázisukban."
"Ez különös. Emlékszem az esetre. Még legalább tíz napig bent kéne feküdni, ha nem tovább. Nyilván megtaláljuk, ebben az állapotban nem szaladhatott messzire." - Köhögő nevetést hallatott, majd folytatta:
"Biztos valami átmeneti hiba lehet a rendszerben, nyugodjon meg kérem, biztos, hogy meg fogjuk találni."
"Átmeneti hiba a kórházban? Ez most valami rossz vicc? Hol van Anne? Mi az, hogy senki nem tud róla semmit, hogy áthelyezték-e? És ha igen, hova?"
"Nyugodjon meg uram, semmi ok az aggodalomra. Én magam segítek megkeresni. Helga, kérem jöjjön ide egy pillanatra!"
"Igen, doktor úr?"
"Kérem, menjen végig egy szabad nővérrel a második és a harmadik szinten, én és Mr..."
"Conrad."
"és Mr. Conrad átnézzük a negyedik és ötödiket. Keressenek egy szőke, gipszelt nőt, aki kötözésre vár és most helyezték át a kettő-tizen.."
"Kettő-tizenegyből, második emelet, balra.."
"Tudom, hogy a kettő-tizenegyes uram, köszönöm."
"Helga, ha megtalálták kérem csipogjon rám, fent leszünk."
"Rendben doktor úr."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)