A rendőrség lezárta az egész folyosót, egy nagy sárga műanyag szalaggal. Olyan volt, mint egy abszurd ajándékcsomag, csak a nagy masni hiányzott róla. Ott álltam és fogtam a műanyagot, az egyetlent, ami elég hihetetlen volt, hogy meg tudjak kapaszkodni.
A lábam nem bírta tovább és összerogyott. Mint egy lassított felvételben lezuhantam a földre, és térde zuhanva úgy maradtam. A fejem zúgott. Tudtam, hogy ki kell szakadnom ebből az állapotból, mert még most tudom, hogy benne vagyok, de lehet, hogy annyira elmerülök benne, hogy már nem látok ki.. megkapaszkodtam a szalagban, ami bár gyenge volt, mégis erősebb, mint a lábam és megtartott pont addig a pillanatig, amíg elég erőt kaptam ,hogy felállhassak.
Végigsimítottam az arcomon és idegennek tűntem magamnak. Lehet, hogy pont az a részem ment vele, akit ismertem és megmaradt az az idegen, aki benne is idegen lett? Ez a pont volt az, ha visszaemlékszem, ami reményt adott arra, hogy ha sipítva, ha dühöngve de kijöjjön egy hang a torkomon, hogy tudjak zokogni, ha kell, hogy lehessen életem. Pontosan tudtam, hogy ezt nem most fogom érezni, de abban is biztos voltam, hogy ezek után egyszer egészen biztosan.
A folyosón beléptem a mosdóba, megmostam az arcom és ahogy felnéztem a tükörben egy más ember arcát láttam meg. Hátranéztem és ott állt az a fiatal mentős.
"Segíthetek valamiben uram?"
Most, vagy soha. Vagy lesz hangom és akkor igaz minden, amit érzek. Nagy levegőt vettem.
"Hm. Nem köszönöm."
"Szóljon nyugodtan, bármikor rendelkezésére állunk."
"Köszönöm."
Kilépett az ajtón, én egyedül maradtam. Órák óta először éreztem megkönnyebbülést. Azt mondják mindenki másképp gyászol, nekem ezek az első órák voltak a legnehezebbek az életemben, és így utólag az egyetlen lehetséges módnak tartom, hogy túllépjek, hogy egyáltalán lépni tudjak.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése