38 - Új élet

Volt egy pillanat, nem tudom pontosan mikor már, amikor egy gyufásdobozt találtam az agyam egy rejtett rekeszében. Mikor ráleltem nem jelentett semmit. Eltemettem a bűvös tudatlanság sivatagában. Aztán mikor tompaságom végképp eluralkodott rajtam, egyszercsak újra előkerült. A nagy és forró sivatagi szelek egyike fújhatta a felszínre a dűnék között - ahová a némaság és a semmi kergetett - és én végre rátaláltam.

A kezembe vettem és nézegettem, mint egy rég nem látott barátot, akinek az arca valahogy beleégett a lelkünk egy részébe, még, ha az emlékeinkben a vonások már teljesen megváltoztak. Miközben forgattam a tapintása a régi volt, a kezem változhatott csak valamelyest. Kitoltam a kis dobozt, kihúztam egy szálat. A vörösesbarna fej a kis faszál végén talán még örült is nekem. Nekem nem voltak felé különösebb érzelmeim.

Végigtapogattam a foszforos csíkot a doboz oldalán, majd egy tőlem szokatlan, határozott mozdulattal végighúztam rajta a szálat. A fény egy pillanatra elvakított. Csak akkor döbbentem rá mennyire sötét is volt eddig körülöttem. Levegőért kapkodtam és végre feltörtem a felszínre.

37 - Csendes homály

Az idő csordogált a saját megszokott medrében. Erre következtettem a szakállam növekedéséből, illetve a körmeim formájának alakulásából. Eleinte próbálkoztam az étkezésekkel és az azok közti időközökkel felmérni az idő múlását, de nem tudtam mit vehetnék egységnek, így egy idő után erről is lemondtam.

Ahogy a beszédről is. Már nem próbáltam meg az ételhordóhoz futni és megpróbálni kicsikarni egy-egy szót belőle. Már nem kellett altatógáz, hogy étkeztessenek. Már nem kellett igazából semmi sem. Az ételadagjaim egy részét mindig átutaltam Frankie-nek - miután nagy nehézségek árán kiderítettem, hogy nem Fanny, - aki egészen hozzámszokott. Együtt aludtunk az ágyamban, ő a párnának egy gondosan kiválasztott szegletében kuporodott össze és reggel - vagy este, esetleg délután, ki tudja már - felkeltett az orrom bökdösésével.

Eljutottam arra fázisra, amikor felejteni kezd az ember. Már nem tudtam miért vagyok itt. Mi történt velem, mielőtt ide jöttem? Ki vagyok egyáltalán? Leveleket sem kaptam az elmúlt időben. Az elején még megpróbáltam bevetni a jó öreg éhségsztrájk próbálkozást - erre is csak halvány derengésként emlékszem.. Mintha nem is velem történt volna meg, - de jött az altatógáz és mire felébredtem már csak a tű nyomát láttam, ahová minden bizonnyal az infúziót szúrták.

A mosdásom is egészen egyszerű volt. Bizonyos időközönként - nem tudtam felmérni egy teljes nap-e, esetleg több.. - a falon egy gomb - melyet csak az első üzembe lépésekor vettem észre, - felvillan, majd, ha azt időben lenyomom, kinyílik egy ajtó épp mellette, ahol egy zuhanyzókabint találok. Mindig reménykedtem benne, hogy esetleg lesz valami, de az idő múlásával erről a szokásomról is letettem.

A felejtés és tudatlanság mámoros állapotába kerültem, ahol már nem kellettek szavak, érzések, nem volt szükség izgalomra, félelemre. A nyugodt egyhangúság volt az életem, mely itt semmi negatív felhangot nem tartalmazott.
Életmeben először nem féltem, nem akartam, nem szorongtam, nem voltam dühös. Egyszerűen léteztem. Próbáltam minden percét kiélvezni e tudatlanságnak, hisz valahol a lényem egy elrejtett szegmensében - bár ennek akkor még nem voltam tudatában - már készülődött valami.

36 - Tálcán kínált nyugalom

"Jason,
A játékom szabályai érthetőek voltak. Te megszegted őket, hát vállald a következményeket... D. "

A kezem reszketett a dühtől, nem tudtam mi tévő lehetnék... Újra az ajtóhoz fordultam, hátha változott valamelyest a kép, de ugyanaz a kihalt folyosó fogadott, mint percekkel ezelőtt. Az agyam úgy próbált valami használható ötlettel előállni, hogy szinte hallottam a fogaskerekek zakatolását.

Nem tudom percek teltek-e így el, vagy talán órák, de nagy sokára léptek döngését véltem hallani, valahonnan egészen távolról. Ahogy a hang erősödött, a szívem is úgy kezdett egyre gyorsabban verni, majd' kiugrott a helyéről.
Még inkább ki akartam agyalni valamit, mit kellene kérdeznem az embertől, mit tehetnék, hogy az ajtón túl lehessek. A léptek zaja hamarosan halkulni kezdett, majd teljesen elcsendesedett. Én ettől méginkább bepánikoltam..
A következő pillanatban több esemény zajlott egyszerre. Az ajtó előtt egy ember arca jelent meg, én megmozdultam a székről, mire a fények kialudtak és arccal a földre zuhantam.

Csend volt, mély csend és szürke fények. Én a földön feküdtem, sajgó fejjel és lüktető nyakkal. Teljesen elgémberedtem az alvásban. Feltápászkodtam és körülnéztem. Az asztalon egy tálca feküdt, rajta pár kerek tárgy és egy papír. Először a levélért nyúltam, de a mozdulat közben a sarokban megmozdult valami. Az egér is ébredezett. Valószínűleg az altatógáz rá is hatással volt, csakúgy mint énrám. A tálcán lévő kenyér felé nyúltam, letörtem belőle egy darabot, az almával ugyanígy tettem, majd a riadt állat elé raktam, had töltődjön ő is. Az egér közel sem volt olyan félénk, mint ahogy én képzeltem, egyből rávetette magát az eleségre. Én meglepve tapasztaltam, hogy mosolygok. Rég nem tehettem, ha az arcizmaim is elszoktak tőle. Közelebb léptem az asztalhoz, megfogtam a nekem címzett borítékot és leültem a székre. Az csendesen megnyikordult, de nem adta más jelét annak, hogy össze akarna dőlni alattam, így nyugodtan kibontottam a levelet. Kicsit csalódtam, ahogy azt az egy rövid sort elolvastam:

"Enned kell, hogy dolgozhass."


Reméltem, hogy valami magyarázatot kapok, útmutatót. Bár lassan kezdett az agyamban tudatosulni, hogy innen nem fogok egyhamar kikerülni.
Megfogtam hát a maradék kenyeret és komótos evésbe kezdtem. Évek óta nem ettem ilyen nyugodtan. Nem kellett sehova sem sietnem. Nem tudtam tenni az idő múlása ellen, nem is akartam igazán. Valahol mélyen egy apró, talán épp cincogás erejű hang azt súgta, még hálás is vagyok ezért a néma időtlenségért.