Anne sem a balesetről, sem az egész esetet megelőző estéről nem volt hajlandó beszélni, de úgy gondoltam az ő dolga, nem furakodom bele olyan helyekre, ahová nem szeretné. Ez a pár óra viszont rádöbbentett, hogy mennyire fontos lett nekem ez alatt a pár hónap alatt és, hogy szeretném megismerni. És nem csak a délelőttöket tölteném vele, hanem szívesen elvinném olyan helyekre, ahol még nem jártam, vagy ahol ő nem járt azelőtt. Szeretnék továbbra is én lenni, akit felhívnak, ha valami baj van, csak legközelebb már tudjak többet segíteni az adatfelvételnél…
A felépülés nem volt gyors folyamat, ráadásul a tulajdonos, Mr. Hummer nem volt hajlandó betegszabadságot adni Anne-nek, így míg ő feküdt az ágyban, én olvastam neki az újsághirdetéseket, hátha találunk neki valami megfelelő állást. Azt mondta nem szeretne továbbra is felszolgáló lenni, nem ezért tanult ennyit, hogy kikössön egy Hummer-ben, ahol muffinokat árulhat kilószámra, és kávékat forrázhat le megszámlálhatatlanul.
Kiderült, hogy végzettségét tekintve biológus. Ezen egy kicsit meglepődtem, pláne, mert így tényleg érthetetlen, hogy valaki pogácsát áruljon egész nap. Így már specifikusan kerestük a hirdetéseket és nem csak Chicagoban, hanem körülnéztünk a keleti parton is. Legnagyobb döbbenetünkre Bostonban találtunk egy állást az egyetem kutatócsoportjában, ahol épp mikrobiológust kerestek. Kirohantam telefonálni a váróba, hisz a gépek közelébe nem lehetett használni a telefont.
’Halló tessék, kutatócsoport’
’Jó napot kívánok, Jason Conrad vagyok, érdeklődni szeretnék az állás iránt, amit az újságban hirdettek. Nem tudom betöltött-e már valaki a posztot?’
’Sok jelentkezőnk van már, de még nem született döntés. Amennyiben érdekli az ajánlatunk, kérem, küldje be egy fényképes életrajzot, egy motivációs levelet és értesítjük a meghallgatás időpontjáról. Mit is mondott, hogy hívják?’
’Jason Conrad, de nem én jelentkeznék, egy ismerősöm.’
’Akkor az ő nevét, ha lenne szíves.’
’Stein. Anne Carole Stein’.
’Köszönöm, várjuk a jelentkezését.’
Elköszöntünk, felírtam a címet és mentem is vissza Anne-hez, aki izgatottan várta a híreket. Miután beszámoltam neki a telefonbeszélgetésről, megkért, hogy adjam oda a táskáját, amiből kiemelte a kulcsát. Megkért, hogy menjek el a lakására, és az asztalán – a dolgozószobában – megtalálok egy borítékot benne a kért dokumentumokkal. Nagyon hálás lenne, ha feladnám neki, és akkor minél előbb megérkezik.
Elmentem a lakására, eleinte még nem gondoltam bele, de természetesen elfogott az izgalom, hogy mégis csak az ő lakására megyek fel. A lakása a Michigan Avenue-tól körülbelül 10 perces sétára volt, a Cullerton street-en, a presbiteriánus templomtól nem messze. Könnyen megtaláltam a lakást, második emelet 4-es szám, zöld ajtó. Benyitottam, és bár hatalmas rendetlenségre számítottam, patyolat tisztaság várt. Döbbenetes volt a különbség Anne természete és a lakása között. Hamar ráleltem a dolgozószobára, az asztalon a borítékra és az előkészített iratokra, amik tökéletesen kitöltve várták, hogy valaki feladja őket. Az egész borítékot felkaptam, nem tudtam, hogy miként lesznek nagyobb biztonságban, ha a táskámban randalíroznak, vagy a borítékban lesznek továbbra is.
Körülnéztem a házban, nagyon barátságos volt. Az ablakban virágok mindenhol, gondosan ápoltak, megnéztem ,hogy nem száraz-e a földjük, de meglepetésemre teljesen frissen locsoltak voltak, így kezdtem gyanakodni, hogy az a kedves ember, aki locsolja Anne növényeit, talán ő lehet a felelős a nagy rendért is. Ezen elmosolyodtam. Ha nem lett volna biztos benne, hogy rend vár engem, nem is biztos, hogy felengedett volna a lakására.
A konyhába lépve megláttam a hűtőn a saját arcomat. Egy közös képünk volt a hűtőn, amit még az első napok egyikén készített rólunk egy turistacsoport vezetője, aki elbűvölő jelzővel látott el minket, majd az automata fényképezőgépével gyorsan lekapott minket. Emlékszem jó pár másodpercig eltartott mire újra láttam a vaku fényétől, már szinte el is felejtettem ezt a képet. Pedig egészen jól sikerült.
2009. március 31., kedd
09 - Mercy
Kétségbeesetten rohantam a kórház felé. Hajnali kettőt mutatott az órám, mikor csörgött a telefon, és egy érdes női hang kérdezte, hogy ismerek-e egy bizonyos Anne Stein-t?
’Persze, hogy ismerem.’
’Súlyos autóbalesetet szenvedett és csak az Ön telefonszámát találtuk meg a tárcájában’
’Azonnal ott vagyok.’
Elmondta, hogy a Mercy-ben fekszik, a sürgősségi osztályon és az állapota válságos. Nem tudni hogy történt a baleset, mert cserbenhagyásos gázolás történt.
Én bepánikolva rohantam a kórház felé, fogtam egy taxit, hátha gyorsabb leszek. Még épp időben értem oda, mielőtt bevitték a műtőbe. Nem volt magánál. Megfogtam a kezét, amely jéghideg volt és az egész teste vérben fürdött. Megszorítottam a kezét és odahajoltam hozzá, közel, hogy biztosan hallhassa:
’Itt leszek, megvárlak, míg kijössz. Minden rendben lesz, ne félj.’
Csak remélni tudtam, hogy hallja, amit mondok.
Betolták a műtőbe, majd odajött hozzám egy nővér és az adatairól kérdezősködött.
’Elnézést, de ennyire nem ismerem.’
’Nem rokon?’
’Nem. Jó barátom.’
’Nem ismeri semelyik hozzátartozóját? Nagyon fontos lenne, hogy felvehessük a kórtörténetét.’
’Sajnálom, de semmit nem tudok a családjáról.’
Ekkor gondoltam végig először, hogy már több mint négy hónapja töltöm a délelőttjeim egy vadidegen nővel, akiről a nevén kívül semmit sem tudok. A nővér még várt egy percet, hátha tudok valami használható információval szolgálni, majd miután látta, hogy reménytelen a helyzet, átvezetett a váróterembe és megkért, hogy maradjak itt, szólnak, ha bármit tudnak.
Gondolataimba merülve ültem órákon át. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el így, hogy kik voltak körülöttem, csak azt figyeltem, hogy ha kijött egy-egy orvos, vagy nővér, milyen reakciókat váltottak ki az emberekből.
Ha csak a nővér jött ki az ajtón, még volt remény, talán csak elhúzódott a műtét. Ha orvos is jött a nővérrel együtt, többnyire azt jelentette, minden rendben. Ha az orvos egyedül jött, akkor a legrosszabbra számíthatott az ember. Tehát a nővér jelenléte mindig jót jelent.
A várakozás olyan hosszúra nyúlt, hogy elaludtam. Hallottam már máskor is ilyenről, hogy stressz helyzetben az ember elalszik (Katonákon mutatták ki a második világháború során, hogy az ütközet előtti este olyan magas lett az adrenalin szintjük, hogy ahelyett, hogy aktívabbak lettek volna, elaludtak).
’Ébredjen, Mr. Conrad, kérem, ébredjen fel!’
A nővér megrázta a karom, és kedvesen mosolyogva szólított, hogy most megnézhetem Anne-t, ha szeretném, bár még nem tért teljesen magához az altatásból.
’Sikerült?’
’Életben van és reméljük ez így is marad.’
Beléptem Anne szobájába, ahol három másik beteg is feküdt, mind aludtak. Az összes fekvő ember szájából, orrából, karjából csövek lógtak ki, egészen félelmetes látvány volt, de aztán megláttam a szőke hajat, és a hozzátartozó kedves arcot. Odaültem az ágya mellé, ő aludt én meg vártam, hogy felébredjen. Megfogtam a kezét, még mindig hűvös volt, de korántsem olyan hideg, mint az előbb. Nem tudtam mit mondani. Csak ültem és fogtam a kezét.
’Persze, hogy ismerem.’
’Súlyos autóbalesetet szenvedett és csak az Ön telefonszámát találtuk meg a tárcájában’
’Azonnal ott vagyok.’
Elmondta, hogy a Mercy-ben fekszik, a sürgősségi osztályon és az állapota válságos. Nem tudni hogy történt a baleset, mert cserbenhagyásos gázolás történt.
Én bepánikolva rohantam a kórház felé, fogtam egy taxit, hátha gyorsabb leszek. Még épp időben értem oda, mielőtt bevitték a műtőbe. Nem volt magánál. Megfogtam a kezét, amely jéghideg volt és az egész teste vérben fürdött. Megszorítottam a kezét és odahajoltam hozzá, közel, hogy biztosan hallhassa:
’Itt leszek, megvárlak, míg kijössz. Minden rendben lesz, ne félj.’
Csak remélni tudtam, hogy hallja, amit mondok.
Betolták a műtőbe, majd odajött hozzám egy nővér és az adatairól kérdezősködött.
’Elnézést, de ennyire nem ismerem.’
’Nem rokon?’
’Nem. Jó barátom.’
’Nem ismeri semelyik hozzátartozóját? Nagyon fontos lenne, hogy felvehessük a kórtörténetét.’
’Sajnálom, de semmit nem tudok a családjáról.’
Ekkor gondoltam végig először, hogy már több mint négy hónapja töltöm a délelőttjeim egy vadidegen nővel, akiről a nevén kívül semmit sem tudok. A nővér még várt egy percet, hátha tudok valami használható információval szolgálni, majd miután látta, hogy reménytelen a helyzet, átvezetett a váróterembe és megkért, hogy maradjak itt, szólnak, ha bármit tudnak.
Gondolataimba merülve ültem órákon át. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el így, hogy kik voltak körülöttem, csak azt figyeltem, hogy ha kijött egy-egy orvos, vagy nővér, milyen reakciókat váltottak ki az emberekből.
Ha csak a nővér jött ki az ajtón, még volt remény, talán csak elhúzódott a műtét. Ha orvos is jött a nővérrel együtt, többnyire azt jelentette, minden rendben. Ha az orvos egyedül jött, akkor a legrosszabbra számíthatott az ember. Tehát a nővér jelenléte mindig jót jelent.
A várakozás olyan hosszúra nyúlt, hogy elaludtam. Hallottam már máskor is ilyenről, hogy stressz helyzetben az ember elalszik (Katonákon mutatták ki a második világháború során, hogy az ütközet előtti este olyan magas lett az adrenalin szintjük, hogy ahelyett, hogy aktívabbak lettek volna, elaludtak).
’Ébredjen, Mr. Conrad, kérem, ébredjen fel!’
A nővér megrázta a karom, és kedvesen mosolyogva szólított, hogy most megnézhetem Anne-t, ha szeretném, bár még nem tért teljesen magához az altatásból.
’Sikerült?’
’Életben van és reméljük ez így is marad.’
Beléptem Anne szobájába, ahol három másik beteg is feküdt, mind aludtak. Az összes fekvő ember szájából, orrából, karjából csövek lógtak ki, egészen félelmetes látvány volt, de aztán megláttam a szőke hajat, és a hozzátartozó kedves arcot. Odaültem az ágya mellé, ő aludt én meg vártam, hogy felébredjen. Megfogtam a kezét, még mindig hűvös volt, de korántsem olyan hideg, mint az előbb. Nem tudtam mit mondani. Csak ültem és fogtam a kezét.
08 - Hummer világa
Már másfél hónapja tartózkodom Chicago-ban, de nem tudom megunni. Nem tudom hogy fogok valaha eljutni a többi városba, ha egyszerűen beleszerettem az első adandóba. Úgy érzem egyszerűen ide születtem. Mikor végigmegyek a városon, olyan, mintha ismerném, mintha korábban jártam volna itt.
Minden reggelemet a Hummer & Bros-ban kezdem, a legjobb kávézó messze földön, a saját csodálatos tejeskávéjukkal. Minden nap reggel kilenckor megérkezem, elfogyasztom a kávémat, elolvasom a legfrissebb híreket, jegyzetelek, gondolatokat tömörítek mondatokká és zsugorítok bejegyzésekké.
Állást kaptam a Chicago Tribune-nél, amit az egyik legnívósabb lapnak nyilvánítottak az északi részen. Nem is gondoltam volna, hogy felvesznek, de szerencsére volt annyi eszem, hogy a Daily-től még kértem ajánlást, ha már voltak kedvesek kipenderíteni, és úgy tűnik elég neves újságnak hihetik az itteniek, hogy azonnal felvettek, sőt, még önálló rovatot is ajánlottak. Az eddigi cikkeim alapján örültem, hogy nem kell előről kezdenem és a legfrissebb hírek után kajtatnom egész nap, így egy önálló rovat tökéletesnek tűnt nekem. Előre szóltam nekik, hogy nem tudom meddig maradhatok, őket nem zavarta, csak annyit kértek, hogy amennyiben távoznom kell, adjam le a rovatom anyagát három hónapra előre is, hogy amíg nem találnak új embert a rovatot le lehessen zárni, vagy onnan folytatni, ahonnan én abbahagytam.
Így minden álló reggel a Hummer-ben kezdtem a napot, hogy a rovathoz a legfrissebb ötleteket gyűjtsem ki a kávé aromából. Többnyire két órát töltöttem el ott, amikor bementem az irodába, leadni az ötleteket, bejelentkezni, de itt sem töltöttem el sok időt, nagyjából egy órát. Utána sétáltam, az utcákat jártam, a téren a gyermekeket figyeltem a szüleikkel, és azon gondolkodtam, amin csak akartam. A rovat szépen alakult, a címe: “Idegen lábbal belföldön”. Egész találó volt rám, aki bár tökéletesen beszélem az amerikaiak nyelvét, mégis a kultúrájuktól annyira elszeparáltan éltem eddig, hogy szinte vadidegenként tekinthetek az egész világukra. Újra meg kell ismernem az általam már oly régen megtapasztalt és megismert szavakat, jelentéseket, hisz itt minden új értelmet nyer. Apró változások, de ezek teszik olyan különlegessé az egészet.
A ma reggelem is pont úgy kezdődött, mint az eddigiek, ugyan a Hummer-ben a szokásosnál nagyobb tömeg lepett meg – valószínűleg egy előre nem várt fánk leárazás következtében – így csak nagy sokára jutottam helyhez. Ekkor futott be Anne, akinek szétszórtsága ezalatt a másfél hónap alatt egy cseppett sem változott. Megörültem neki, hangosan át is köszöntem az embertömeg felett, ő csak meglengette kezét, ami épp, hogy kilógott a fejek áradata fölött, majd eltűnt a pult mögött. Pár perc múlva feltűnt köténnyel a nyakában, és a legbájosabb mosolyával ajándékozott meg minket.
A délelőtt hátralévő részében beszélgettünk, a nagy roham után nem voltak sokan, segített a gondolataimat elrendezni, és mint mindennap átolvasta és kijavította amit írtam. Tizenegy után húsz perccel léptem ki az ajtón, még visszanéztem, hogy elköszönjek és aranyos arca feltűnt még a kávéspult mögül, ahogy integetett nekem.
Minden reggelemet a Hummer & Bros-ban kezdem, a legjobb kávézó messze földön, a saját csodálatos tejeskávéjukkal. Minden nap reggel kilenckor megérkezem, elfogyasztom a kávémat, elolvasom a legfrissebb híreket, jegyzetelek, gondolatokat tömörítek mondatokká és zsugorítok bejegyzésekké.
Állást kaptam a Chicago Tribune-nél, amit az egyik legnívósabb lapnak nyilvánítottak az északi részen. Nem is gondoltam volna, hogy felvesznek, de szerencsére volt annyi eszem, hogy a Daily-től még kértem ajánlást, ha már voltak kedvesek kipenderíteni, és úgy tűnik elég neves újságnak hihetik az itteniek, hogy azonnal felvettek, sőt, még önálló rovatot is ajánlottak. Az eddigi cikkeim alapján örültem, hogy nem kell előről kezdenem és a legfrissebb hírek után kajtatnom egész nap, így egy önálló rovat tökéletesnek tűnt nekem. Előre szóltam nekik, hogy nem tudom meddig maradhatok, őket nem zavarta, csak annyit kértek, hogy amennyiben távoznom kell, adjam le a rovatom anyagát három hónapra előre is, hogy amíg nem találnak új embert a rovatot le lehessen zárni, vagy onnan folytatni, ahonnan én abbahagytam.
Így minden álló reggel a Hummer-ben kezdtem a napot, hogy a rovathoz a legfrissebb ötleteket gyűjtsem ki a kávé aromából. Többnyire két órát töltöttem el ott, amikor bementem az irodába, leadni az ötleteket, bejelentkezni, de itt sem töltöttem el sok időt, nagyjából egy órát. Utána sétáltam, az utcákat jártam, a téren a gyermekeket figyeltem a szüleikkel, és azon gondolkodtam, amin csak akartam. A rovat szépen alakult, a címe: “Idegen lábbal belföldön”. Egész találó volt rám, aki bár tökéletesen beszélem az amerikaiak nyelvét, mégis a kultúrájuktól annyira elszeparáltan éltem eddig, hogy szinte vadidegenként tekinthetek az egész világukra. Újra meg kell ismernem az általam már oly régen megtapasztalt és megismert szavakat, jelentéseket, hisz itt minden új értelmet nyer. Apró változások, de ezek teszik olyan különlegessé az egészet.
A ma reggelem is pont úgy kezdődött, mint az eddigiek, ugyan a Hummer-ben a szokásosnál nagyobb tömeg lepett meg – valószínűleg egy előre nem várt fánk leárazás következtében – így csak nagy sokára jutottam helyhez. Ekkor futott be Anne, akinek szétszórtsága ezalatt a másfél hónap alatt egy cseppett sem változott. Megörültem neki, hangosan át is köszöntem az embertömeg felett, ő csak meglengette kezét, ami épp, hogy kilógott a fejek áradata fölött, majd eltűnt a pult mögött. Pár perc múlva feltűnt köténnyel a nyakában, és a legbájosabb mosolyával ajándékozott meg minket.
A délelőtt hátralévő részében beszélgettünk, a nagy roham után nem voltak sokan, segített a gondolataimat elrendezni, és mint mindennap átolvasta és kijavította amit írtam. Tizenegy után húsz perccel léptem ki az ajtón, még visszanéztem, hogy elköszönjek és aranyos arca feltűnt még a kávéspult mögül, ahogy integetett nekem.
2009. március 30., hétfő
07 - A legeurópaibb amerika
A metrón ülve jutott eszembe, hogy otthon hagytam a telefonkönyvem, amiben az összes régi címemet tároltam. Ez valami jel lehet – gondoltam, hisz így végleg teljesen elvágódtam a régi életemtől.
Új életem első állomása Chicago volt, a szelek városa, amelyet a „legeurópaibb” amerikai városként tartanak számon, gondoltam így könnyebb lesz akklimatizálódni az új környezethez. Már egy hete itt voltam, de az időeltolódástól még mindig néha egészen furcsán éreztem magam. Eleinte egy olcsó motelben szálltam meg, egy afféle diákszállón, de onnan hamar odébb álltam, mert találtam egy kitűnő lakást a belvárosban, kitűnő kilátással és barátságos szomszédokkal. Jobbra álmomban sem álmodhattam volna, bár a főbérlőm nem fogadta jó néven, hogy bizonytalan időre maradok és az angol akcentusom hallatán sem ájult el…
Úgy döntöttem, nagyjából két hónapig maradok, az elegendő idő, hogy egy kicsit beleláthassak az itteni életbe, ahogy működnek a dolgok, aztán továbbállok délnek, vagy keletnek, amerre visz az utam.
Az első két nap csak a városban kódorogtam, próbáltam egy picit tájékozódni egy hatalmas és elég régi térkép volt csak nálam, így beszereztem egy friss példányt, hogy az aktualitásokkal is el legyek látva. Elég hamar megismertem a belvárost és a harmadik napon, mikor egy német turista megkérdezte, hogy merre találja a Természettudományi Múzeumot, könnyedén kisegítettem.
A negyedik, ötödik napon körbejártam a legnagyobb látványosságot, így az Adler Planetáriumot. Fantasztikus élmény volt, mert nagyon fejlett technikával mutatták be nem csak az univerzumot, a csillagokkal, bolygókkal, hanem a történelem során az ember felfogását és tudását ezekről a dolgokról. Voltak apró bemutatási tárgyak, mint a mi naprendszerünk, illetve nagyobbak, mint a Tejútrendszer, fantasztikus képekbe öntve. Később ellátogattam a Lincoln állatkertbe, ahol először a pingvineket tekinthettem meg és, ha azt gondolnánk, hogy a pingvinek unalmasak, vagy legalábbis nem olyan izgalmasak, mint pl. a nagymacskák, el kell mondanom, hogy itt háromféle pingvint láthattam, többek között egy olyan fajtát, amilyet otthon soha, amely valahol a pingvin és a tukán között helyezkedhetett el az állatok sorában. Nem részletezem a túrám összes állomását, mert magam sem emlékszem az összesre, ezek voltak, amik az utcán és a gyönyörű, régi építésű házakon, épületek kívül megmaradtak az emlékezetemben.
Estefelé, mikor végeztem a túrával, úgy döntöttem beülök egy kávéházba, hogy a térképen kihúzogathassam azokat a helyeket, melyeket már megnéztem, amely utcákon már megfordultam.
Még az első napok egyikén vettem egy hatalmas, gyönyörű füzetet, amibe az újonnan elkészült fényképeket akartam ragasztani, végül úgy döntöttem, hogy veszek még egy térképet, és annak kivágott darabjaival ragasztom be a képeket is. Mindegyikhez mellékeltem leírást, hogy később is emlékezhessek rá, pontosan hol is voltam, ne maradjon ki egy apró részlet sem.
Ahogy ott ültem a kávézóban, egészen ismerős illat csapta meg az orrom, mikor felnéztem, a pult mögött egy égő vörös arcú lányt láttam meg, akinek minden bizonnyal ez lehetett itt az első napja, és az, hogy kifuttatta a kávét valószínűleg nem az első ballépése volt aznap. A felettese, egy nem túl kedves hölgy hátracibálta a függöny mögé – és gondolván, hogy ezáltal nem lesz hallható – tíz percig üvöltözött vele.
A dorgálás végeztével a lány a könnyeit törölgetve arcáról kilépett a függöny mögül és nekiállt feltakarítani az odaégett kávémaradékot. Odamentem a pulthoz, hogy kérjek tőle valamit, amire utána magas borravalót adhatok neki, illetve egy mosollyal bíztathatom, hogy lesz ennél jobb is. Ahogy a pulthoz értem, láttam egy táblát, ahol épp felszolgálót keresnek határozatlan időre. Így még indokom is volt megszólítani.
’Szia, kerestek még felszolgálót, vagy már betöltötték az állást?’
’Hello, igen, el is felejtettem leszedni, én töltöttem be, sajnálom. Bár ahogy elnézem, lehet, hogy fent is hagyhatom.’
’Jaj ne aggódj, belejössz hamar! Az első pár nap a legrosszabb, annál már csak jobb lehet.’
Kedves mosoly jelent meg az arcán, majd megkérdezte kérek-e valamit.
’Nem, köszönöm, azt hiszem ideje mennem.’
’Ha megüresedne egy állás itt, felhívjalak?’
’Mármint engem? Telefonon?’
’Hát nem gondoltam, hogy az anyukádat kívánom felhívni…’
’Ja, persze, itt a számom’ – fel is írtam az új számom egy papírra, bár bizonytalan voltam még a sorrendekben, ez feltűnhetett neki is.
’Most valami kamu telefonszámot fogsz megadni? Mert ha igen, akkor inkább ne fáradj, csak sétálj ki.’
’Dehogy is! Csak most költöztem ide és teljesen új a telefonom, még nem tudom fejből’
Rámosolyogtam, majd megköszöntem előre is a hívását és kisétáltam a kávézóból.
Csak hazafele a metrón jutott eszembe, hogy én nem kértem el a számát, és, hogy ez valószínűleg több volt, mint egy munkaajánlat – telefonszám elkérés, de már túl késő volt visszamenni.
Új életem első állomása Chicago volt, a szelek városa, amelyet a „legeurópaibb” amerikai városként tartanak számon, gondoltam így könnyebb lesz akklimatizálódni az új környezethez. Már egy hete itt voltam, de az időeltolódástól még mindig néha egészen furcsán éreztem magam. Eleinte egy olcsó motelben szálltam meg, egy afféle diákszállón, de onnan hamar odébb álltam, mert találtam egy kitűnő lakást a belvárosban, kitűnő kilátással és barátságos szomszédokkal. Jobbra álmomban sem álmodhattam volna, bár a főbérlőm nem fogadta jó néven, hogy bizonytalan időre maradok és az angol akcentusom hallatán sem ájult el…
Úgy döntöttem, nagyjából két hónapig maradok, az elegendő idő, hogy egy kicsit beleláthassak az itteni életbe, ahogy működnek a dolgok, aztán továbbállok délnek, vagy keletnek, amerre visz az utam.
Az első két nap csak a városban kódorogtam, próbáltam egy picit tájékozódni egy hatalmas és elég régi térkép volt csak nálam, így beszereztem egy friss példányt, hogy az aktualitásokkal is el legyek látva. Elég hamar megismertem a belvárost és a harmadik napon, mikor egy német turista megkérdezte, hogy merre találja a Természettudományi Múzeumot, könnyedén kisegítettem.
A negyedik, ötödik napon körbejártam a legnagyobb látványosságot, így az Adler Planetáriumot. Fantasztikus élmény volt, mert nagyon fejlett technikával mutatták be nem csak az univerzumot, a csillagokkal, bolygókkal, hanem a történelem során az ember felfogását és tudását ezekről a dolgokról. Voltak apró bemutatási tárgyak, mint a mi naprendszerünk, illetve nagyobbak, mint a Tejútrendszer, fantasztikus képekbe öntve. Később ellátogattam a Lincoln állatkertbe, ahol először a pingvineket tekinthettem meg és, ha azt gondolnánk, hogy a pingvinek unalmasak, vagy legalábbis nem olyan izgalmasak, mint pl. a nagymacskák, el kell mondanom, hogy itt háromféle pingvint láthattam, többek között egy olyan fajtát, amilyet otthon soha, amely valahol a pingvin és a tukán között helyezkedhetett el az állatok sorában. Nem részletezem a túrám összes állomását, mert magam sem emlékszem az összesre, ezek voltak, amik az utcán és a gyönyörű, régi építésű házakon, épületek kívül megmaradtak az emlékezetemben.
Estefelé, mikor végeztem a túrával, úgy döntöttem beülök egy kávéházba, hogy a térképen kihúzogathassam azokat a helyeket, melyeket már megnéztem, amely utcákon már megfordultam.
Még az első napok egyikén vettem egy hatalmas, gyönyörű füzetet, amibe az újonnan elkészült fényképeket akartam ragasztani, végül úgy döntöttem, hogy veszek még egy térképet, és annak kivágott darabjaival ragasztom be a képeket is. Mindegyikhez mellékeltem leírást, hogy később is emlékezhessek rá, pontosan hol is voltam, ne maradjon ki egy apró részlet sem.
Ahogy ott ültem a kávézóban, egészen ismerős illat csapta meg az orrom, mikor felnéztem, a pult mögött egy égő vörös arcú lányt láttam meg, akinek minden bizonnyal ez lehetett itt az első napja, és az, hogy kifuttatta a kávét valószínűleg nem az első ballépése volt aznap. A felettese, egy nem túl kedves hölgy hátracibálta a függöny mögé – és gondolván, hogy ezáltal nem lesz hallható – tíz percig üvöltözött vele.
A dorgálás végeztével a lány a könnyeit törölgetve arcáról kilépett a függöny mögül és nekiállt feltakarítani az odaégett kávémaradékot. Odamentem a pulthoz, hogy kérjek tőle valamit, amire utána magas borravalót adhatok neki, illetve egy mosollyal bíztathatom, hogy lesz ennél jobb is. Ahogy a pulthoz értem, láttam egy táblát, ahol épp felszolgálót keresnek határozatlan időre. Így még indokom is volt megszólítani.
’Szia, kerestek még felszolgálót, vagy már betöltötték az állást?’
’Hello, igen, el is felejtettem leszedni, én töltöttem be, sajnálom. Bár ahogy elnézem, lehet, hogy fent is hagyhatom.’
’Jaj ne aggódj, belejössz hamar! Az első pár nap a legrosszabb, annál már csak jobb lehet.’
Kedves mosoly jelent meg az arcán, majd megkérdezte kérek-e valamit.
’Nem, köszönöm, azt hiszem ideje mennem.’
’Ha megüresedne egy állás itt, felhívjalak?’
’Mármint engem? Telefonon?’
’Hát nem gondoltam, hogy az anyukádat kívánom felhívni…’
’Ja, persze, itt a számom’ – fel is írtam az új számom egy papírra, bár bizonytalan voltam még a sorrendekben, ez feltűnhetett neki is.
’Most valami kamu telefonszámot fogsz megadni? Mert ha igen, akkor inkább ne fáradj, csak sétálj ki.’
’Dehogy is! Csak most költöztem ide és teljesen új a telefonom, még nem tudom fejből’
Rámosolyogtam, majd megköszöntem előre is a hívását és kisétáltam a kávézóból.
Csak hazafele a metrón jutott eszembe, hogy én nem kértem el a számát, és, hogy ez valószínűleg több volt, mint egy munkaajánlat – telefonszám elkérés, de már túl késő volt visszamenni.
2009. március 22., vasárnap
06 - Szeles fényképek
Előkerestem a régi fényképezőgépet, amit utoljára valamikor az egyetemen használhattam. Kiváncsi voltam mi van az elsütött képeken, így bementem a városba előhívatni őket. Amúgy is volt dolgom bent, hisz az utolsó simításokat végeztem az indulás előtt, ameddig még két napom volt. Az előhívás nagyjából másfél órát vett igénybe, addig pénzt váltottam és nagyon megörültem, hogy egész olcsón jutottam hozzá dollárhoz. Felkaptattam a meredek utcán, és a fényképeket megkaparintva beültem a közeli kávézóba. Volt nálam egy újság is, korán volt, gondoltam megreggelizem, ha már úgyis az utolsó napjaimat töltöm szülővárosomban.
A fényképek többsége használhatatlan volt, még JJ fotózhatta őket, általában elcsúszott, elkésett képek voltak rólam, a házról, az életünkről. Csodálkoztam, hogy nem kavar fel a dolog, eddig a legapróbb jel is JJ-vel kapcsolatban heves gyomorgörccsel járt, de az utóbbi napokban az izgalom miatt ez olyan szokásossá vált, hogy egészen hozzászoktam az érzéshez. Minden esetre jó volt a kellemes emlékeket felidézni és már egészen nosztalgikus hangulatba kerültem a nagy bögre tejeskávémtól, mikor megláttam az ablak melletti asztalnál a Pulcsis lányt. Hirtelen nem tudtam mit tegyek, odamenjek-e hozzá, vagy csak elmenjek szótlanul, odaköszönjek, vagy elkérjem a ruhám, esetleg elmondjam, hogy nálam vannak az övéi.
Végül úgy döntöttem, hogy nem nagyot kockáztatok azzal, ha köszönök neki, hisz új életemet is végeredményben neki köszönhetem.
Odaléptem mellé és mivel zenét hallgatott, nem vett észre elsőre, ezért megérintettem a vállát, mire összerezzent és felnézett.
'Szia'
'Hm. Szia?'
'Nem emlékszel rám?'
'Kellene?'
'Hát nagyjából két hete ott aludtál nálam, majd eltűntél.'
'Ú, bocsánat, megígértem, hogy hívni foglak? Sosem tartom be az ilyeneket, azt hittem, hogy venni fogod a lapot, megbántottalak? Bocsánat, de az egy éjszakás kalandokat nem nagyon tartom számon. Ne haragudj, nem akarlak megbántani, biztos felejthetetlen voltál, csak...'
'Jaj, nem, nem volt semmi köztünk, csak nálam aludtál és nem igazán szóltál hozzám, csak elmentél. És aggódtam mi lehet veled, de nem tudtam meg, mert még a kávét sem tettem fel, már is eltűntél.'
'Akkor azt hiszem fogalmam sincs miről beszélsz, mert én nem szoktam csak úgy ott aludni embereknél..'
'Már pedig nálam aludtál, a ruhád még most is ott van a polcon.'
'Na, hát ha a ruhám lekerült, nyilván történt valami, így meg érthető, hogy'
'Nem, nem történt semmi, tényleg, csak csurom víz voltál, és elaludtál én meg átöltöztettelek, és az én pulcsimban és nadrágomban mentél haza. Nem találkoztál velük, vagy hogy lehet, hogy egy teljes nap kiesett az emlékezetedből?'
'Nem az emlékekért élek. Carpe diem?'
'Hm.. Ez egy kicsit közhelyes kibúvónak hangzik.'
'Közhelyes?'
'Igen, elcsépelt frázis. Miért nem mondod, hogy nem akartál keresni, mert nem tudtál mit mondani, vagy nem akartál, vagy bármi..'
'De hisz ezzel kezdtem, hogy nem szoktam az egy éjszakások után senkit keresni..'
'De itt nem.. Hagyjuk. Tartsd meg a pulcsit, remélem szerencsét hoz. Nekem azt hoztál, kívánom ezt neked is. Szép napot!'
'Kö-köszönöm. Neked is.'
Mikor kiléptem az utcára a szél megcsapta az arcomat, és ez térített magamhoz egy kicsit az előbb történtektől. Ez meg mi volt?! Nem emlékszik rám? Nem is, hogy rám nem, de az egész estére? Vagy mi történt? Beteg szegény, vagy.. Mindegy, a lényeg, hogy jól van, él még, és tüdőgyulladást sem kapot a nagy eső után. Legalább az én részemet jól végeztem. Bár ez az egész, nagyon furcsa.
A szél felerősödött és kikapta a kezemből a fényképeket, amiket szétszórt a járdán, az úton és néhányat felrepített a magasba. Gondoltam pont itt az ideje, hogy JJ-t is íly módon eleresszem és meg sem fordulva hazaindultam.
A fényképek többsége használhatatlan volt, még JJ fotózhatta őket, általában elcsúszott, elkésett képek voltak rólam, a házról, az életünkről. Csodálkoztam, hogy nem kavar fel a dolog, eddig a legapróbb jel is JJ-vel kapcsolatban heves gyomorgörccsel járt, de az utóbbi napokban az izgalom miatt ez olyan szokásossá vált, hogy egészen hozzászoktam az érzéshez. Minden esetre jó volt a kellemes emlékeket felidézni és már egészen nosztalgikus hangulatba kerültem a nagy bögre tejeskávémtól, mikor megláttam az ablak melletti asztalnál a Pulcsis lányt. Hirtelen nem tudtam mit tegyek, odamenjek-e hozzá, vagy csak elmenjek szótlanul, odaköszönjek, vagy elkérjem a ruhám, esetleg elmondjam, hogy nálam vannak az övéi.
Végül úgy döntöttem, hogy nem nagyot kockáztatok azzal, ha köszönök neki, hisz új életemet is végeredményben neki köszönhetem.
Odaléptem mellé és mivel zenét hallgatott, nem vett észre elsőre, ezért megérintettem a vállát, mire összerezzent és felnézett.
'Szia'
'Hm. Szia?'
'Nem emlékszel rám?'
'Kellene?'
'Hát nagyjából két hete ott aludtál nálam, majd eltűntél.'
'Ú, bocsánat, megígértem, hogy hívni foglak? Sosem tartom be az ilyeneket, azt hittem, hogy venni fogod a lapot, megbántottalak? Bocsánat, de az egy éjszakás kalandokat nem nagyon tartom számon. Ne haragudj, nem akarlak megbántani, biztos felejthetetlen voltál, csak...'
'Jaj, nem, nem volt semmi köztünk, csak nálam aludtál és nem igazán szóltál hozzám, csak elmentél. És aggódtam mi lehet veled, de nem tudtam meg, mert még a kávét sem tettem fel, már is eltűntél.'
'Akkor azt hiszem fogalmam sincs miről beszélsz, mert én nem szoktam csak úgy ott aludni embereknél..'
'Már pedig nálam aludtál, a ruhád még most is ott van a polcon.'
'Na, hát ha a ruhám lekerült, nyilván történt valami, így meg érthető, hogy'
'Nem, nem történt semmi, tényleg, csak csurom víz voltál, és elaludtál én meg átöltöztettelek, és az én pulcsimban és nadrágomban mentél haza. Nem találkoztál velük, vagy hogy lehet, hogy egy teljes nap kiesett az emlékezetedből?'
'Nem az emlékekért élek. Carpe diem?'
'Hm.. Ez egy kicsit közhelyes kibúvónak hangzik.'
'Közhelyes?'
'Igen, elcsépelt frázis. Miért nem mondod, hogy nem akartál keresni, mert nem tudtál mit mondani, vagy nem akartál, vagy bármi..'
'De hisz ezzel kezdtem, hogy nem szoktam az egy éjszakások után senkit keresni..'
'De itt nem.. Hagyjuk. Tartsd meg a pulcsit, remélem szerencsét hoz. Nekem azt hoztál, kívánom ezt neked is. Szép napot!'
'Kö-köszönöm. Neked is.'
Mikor kiléptem az utcára a szél megcsapta az arcomat, és ez térített magamhoz egy kicsit az előbb történtektől. Ez meg mi volt?! Nem emlékszik rám? Nem is, hogy rám nem, de az egész estére? Vagy mi történt? Beteg szegény, vagy.. Mindegy, a lényeg, hogy jól van, él még, és tüdőgyulladást sem kapot a nagy eső után. Legalább az én részemet jól végeztem. Bár ez az egész, nagyon furcsa.
A szél felerősödött és kikapta a kezemből a fényképeket, amiket szétszórt a járdán, az úton és néhányat felrepített a magasba. Gondoltam pont itt az ideje, hogy JJ-t is íly módon eleresszem és meg sem fordulva hazaindultam.
2009. március 18., szerda
05 - terv B
Délutánra kihevertem a takarítás fáradalmait, nem hiányzott semmi, kivéve persze a nadrágomat és a pulóvert, amitől elbúcsúztam már lelkiekben, helyette kaptam egy gyűrött-ázott női inget és egy furcsa anyagú nadrágot. Gondoltam kimosom, és elrakom egy dobozba JJ mindenféle cuccai közé, ha kell majd neki adhatom.
A nap végére rájöttem, hogy egészen izgalmas volt az elmúlt egy napom, több ilyenre lenne szükségem. Elég erősnek ítéltem magam ahhoz, hogy újra munkába álljak. Ted, a főnököm úgy nyilatkozott a balesetem után, hogy bármikor, ha elég egészségesnek érzem magam, jöjjek vissza, az asztalom készen fog várni rám. Fel is hívtam egyből, és meg is kérdeztem, hogy nem tudom mit szólna hozzá, ha akár holnap munkába állnék. Ted hangja nagyon furcsa volt, és mondta, hogy a héten semmiképp nem jó neki, de a jövő héten lenne-e időm bejönni egy megbeszélésre. Megbeszélésre? Mármint interjúra gondol? Meghallgatásra? Nem vagyok bent? Mi van az asztalommal? Nem tudtam melyik kérdést szegezzem neki először, mire ő idegesebb lett és mondta, hogy amíg én otthon henyéltem, addig ott folyt a munka és most nagyon nehéz idők járnak felettük és nincs hely még egy kéznek..
'Ki vagyok rúgva?'
'Nem erről van szó.'
'Ki vagyok rúgva?'
'Te is tudod, hogy nem személyesen veled van problémám'
'Ki vagyok rúgva?'
'Sajnálom, de nem tudtunk másképp dö..'
'Köszönöm, de nem kérek a magyarázkodásodból.' - és lecsaptam a telefont.
Remegtem a dühtől, hogy miért nem tudtak értesíteni hamarabb. Ha tudok róla, legalább kereshettem volna munkát az elmúlt három hét alatt. A szerződésem sem járt le, nem is rúghatnak ki!
Elkalandoztak a gondolataim a bíróság - pereskedés körül, hátha jobban járnék, de aztán persze végiggondolva rájöttem, hogy anyagilag megsínyleném és most örülhetek, ha bárhogy kihúzom még egy jó ideig, amíg nem indul be újra a szekerem.
Felkaptam a kabátom és elindultam sétálni, ki kellett, hogy szellőztessem a fejem, tisztán kellett gondolkodnom. Nem is vettem észre , hogy már be is sötétedett. Sétálgattam, közben arra jutottam, hogy talán ez is az "új életem" terve. Az új, izgalmasabb életem, amit a pulcsis lánytól kaptam, így úgy gondoltam talán eljött az idő, hogy London kertvárosának világából kilépjek és egy egészen új életet kezdjek egy más helyen, más emberekkel. Talán még van annyi pénzem, hogy elutazzak, bár ha jobban belegondolok el is adhatnám a lakást... Persze az rengeteg papírmunkával járna...
Mire hazaértem döntésre jutottam. Kiadom a lakásom, abból biztos bevételem lesz havonta, így ha elköltöznék egy belvároshoz közeli lakásért, ahol akár egy kisebb család is elélhet, sokat fizethetnek a bérlők, amiből máshol királyként élhetek.
Ahhoz persze kicsit ki kellene pofozni, de ha lúd, legyen kövér.
A nap végére rájöttem, hogy egészen izgalmas volt az elmúlt egy napom, több ilyenre lenne szükségem. Elég erősnek ítéltem magam ahhoz, hogy újra munkába álljak. Ted, a főnököm úgy nyilatkozott a balesetem után, hogy bármikor, ha elég egészségesnek érzem magam, jöjjek vissza, az asztalom készen fog várni rám. Fel is hívtam egyből, és meg is kérdeztem, hogy nem tudom mit szólna hozzá, ha akár holnap munkába állnék. Ted hangja nagyon furcsa volt, és mondta, hogy a héten semmiképp nem jó neki, de a jövő héten lenne-e időm bejönni egy megbeszélésre. Megbeszélésre? Mármint interjúra gondol? Meghallgatásra? Nem vagyok bent? Mi van az asztalommal? Nem tudtam melyik kérdést szegezzem neki először, mire ő idegesebb lett és mondta, hogy amíg én otthon henyéltem, addig ott folyt a munka és most nagyon nehéz idők járnak felettük és nincs hely még egy kéznek..
'Ki vagyok rúgva?'
'Nem erről van szó.'
'Ki vagyok rúgva?'
'Te is tudod, hogy nem személyesen veled van problémám'
'Ki vagyok rúgva?'
'Sajnálom, de nem tudtunk másképp dö..'
'Köszönöm, de nem kérek a magyarázkodásodból.' - és lecsaptam a telefont.
Remegtem a dühtől, hogy miért nem tudtak értesíteni hamarabb. Ha tudok róla, legalább kereshettem volna munkát az elmúlt három hét alatt. A szerződésem sem járt le, nem is rúghatnak ki!
Elkalandoztak a gondolataim a bíróság - pereskedés körül, hátha jobban járnék, de aztán persze végiggondolva rájöttem, hogy anyagilag megsínyleném és most örülhetek, ha bárhogy kihúzom még egy jó ideig, amíg nem indul be újra a szekerem.
Felkaptam a kabátom és elindultam sétálni, ki kellett, hogy szellőztessem a fejem, tisztán kellett gondolkodnom. Nem is vettem észre , hogy már be is sötétedett. Sétálgattam, közben arra jutottam, hogy talán ez is az "új életem" terve. Az új, izgalmasabb életem, amit a pulcsis lánytól kaptam, így úgy gondoltam talán eljött az idő, hogy London kertvárosának világából kilépjek és egy egészen új életet kezdjek egy más helyen, más emberekkel. Talán még van annyi pénzem, hogy elutazzak, bár ha jobban belegondolok el is adhatnám a lakást... Persze az rengeteg papírmunkával járna...
Mire hazaértem döntésre jutottam. Kiadom a lakásom, abból biztos bevételem lesz havonta, így ha elköltöznék egy belvároshoz közeli lakásért, ahol akár egy kisebb család is elélhet, sokat fizethetnek a bérlők, amiből máshol királyként élhetek.
Ahhoz persze kicsit ki kellene pofozni, de ha lúd, legyen kövér.
04 - Hurrikán
Évek óta nem aludtam a kanapén és teljesen elgémberedve ébredtem. A nyakam már annyira fájt, hogy felébredtem tőle, pedig tudtam, hogy túl korán van bármihez is. Mikor már pár perce ébren voltam, neszezés zaját hallottam meg, ekkor jutott eszembe, hogy talán a vendégem is kialudta magát. Felöltöztem, amennyire a tegnapi ruhákból futotta, mert nem akartam csak úgy bevágtatni a hálószobába ruhákat kotorni.
Bekopogtam az ajtón, először hirtelen csend lett, majd kiszólt egy hang, hogy jöjjek be nyugodtan. Hát mikor beléptem nagyon meglepődtem. Akkora rendetlenséget találtam, hogy alig ismertem rá a szobára. Olyan volt, mintha egy hatalmas orkán ronhant volna végig és mindent elsöpört volna. Észrevehette döbbenetemet, így kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de rájöhetett, hogy nem nagyon tudja mivel magyarázni a dolgot így elmosolyodott, hátha kisegíti önnön magát a csávából.
Mondtam neki, hogy semmi gond, majd felajánlottam, hogy készítek reggelit, amíg elkészül. Végignézett magán és látván, hogy egy hatalmas tréning nadrágban és egy még nagyobb pulóverben van, elkezdte huzogatni magán, hátha csinosabban áll, megpróbálta betűrni, de még rosszabb lett az összhatás, így végül hagyta. Én kimentem a konyhába, hogy valami reggelifélét varázsoljak, már amennyire emlékszem egy átlagos reggeli kellékeire.Feltettem a kávéfőzőt a tűzhelyre és épp a tojással szórakoztam egy ideje, mikor ajtócsapódást hallottam.
Kimentem a nappaliba, de nem volt ott senki. Ekkor bementem a hálószobába megnézni, hogy elkészült-e már, de nem volt sehol. Ekkor kezdtem el gyanakodni, hogy valami nincs rendben és talán ő mehetett el. Kinéztem a bejárati ajtón és tényleg a saroknál még láttam a pulcsimat eltűnni...
Visszamentem a szobába, hogy megnézzem nem hagyott-e ott valamit, amiért esetleg visszajönne, vagy egy levél nem vár-e, bármi, amiből megérthetem ezt az érdekes jelenséget.
Jól sejtettem, mert egy papír várt az ágyon, de csak a nadrágzsebemből származó blokk, amit még hónapokkal ezelőtt vásárolhattam, pár zsebkendő is volt körülötte, valószínűleg csak kiürítette a zsebem, de semmi levelet nem hagyott maga után. Végignézegettem a szobát, hátha találok valamit, de a nagy kuplerájban semmire sem jutottam. Ekkor eszembe jutott, hátha nem csak szétpakolta a holmimat, hanem keresett valamit, de aztán rájöttem, hogy egyrészt nem tartok semmit itt, másrészt miért akarna bármit is elvinni, mikor megvendégeltem éjszakára?
Persze a nagy keresgélés közben csak egyet felejtettem el...
Bekopogtam az ajtón, először hirtelen csend lett, majd kiszólt egy hang, hogy jöjjek be nyugodtan. Hát mikor beléptem nagyon meglepődtem. Akkora rendetlenséget találtam, hogy alig ismertem rá a szobára. Olyan volt, mintha egy hatalmas orkán ronhant volna végig és mindent elsöpört volna. Észrevehette döbbenetemet, így kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de rájöhetett, hogy nem nagyon tudja mivel magyarázni a dolgot így elmosolyodott, hátha kisegíti önnön magát a csávából.
Mondtam neki, hogy semmi gond, majd felajánlottam, hogy készítek reggelit, amíg elkészül. Végignézett magán és látván, hogy egy hatalmas tréning nadrágban és egy még nagyobb pulóverben van, elkezdte huzogatni magán, hátha csinosabban áll, megpróbálta betűrni, de még rosszabb lett az összhatás, így végül hagyta. Én kimentem a konyhába, hogy valami reggelifélét varázsoljak, már amennyire emlékszem egy átlagos reggeli kellékeire.Feltettem a kávéfőzőt a tűzhelyre és épp a tojással szórakoztam egy ideje, mikor ajtócsapódást hallottam.
Kimentem a nappaliba, de nem volt ott senki. Ekkor bementem a hálószobába megnézni, hogy elkészült-e már, de nem volt sehol. Ekkor kezdtem el gyanakodni, hogy valami nincs rendben és talán ő mehetett el. Kinéztem a bejárati ajtón és tényleg a saroknál még láttam a pulcsimat eltűnni...
Visszamentem a szobába, hogy megnézzem nem hagyott-e ott valamit, amiért esetleg visszajönne, vagy egy levél nem vár-e, bármi, amiből megérthetem ezt az érdekes jelenséget.
Jól sejtettem, mert egy papír várt az ágyon, de csak a nadrágzsebemből származó blokk, amit még hónapokkal ezelőtt vásárolhattam, pár zsebkendő is volt körülötte, valószínűleg csak kiürítette a zsebem, de semmi levelet nem hagyott maga után. Végignézegettem a szobát, hátha találok valamit, de a nagy kuplerájban semmire sem jutottam. Ekkor eszembe jutott, hátha nem csak szétpakolta a holmimat, hanem keresett valamit, de aztán rájöttem, hogy egyrészt nem tartok semmit itt, másrészt miért akarna bármit is elvinni, mikor megvendégeltem éjszakára?
Persze a nagy keresgélés közben csak egyet felejtettem el...
2009. március 17., kedd
03 - Nagy esők jönnek
03 - Nagy esők jönnek
Sosem képzeltem el korábban ezt a szituációt: a gyógytornásznál. Az ember mindig reménykedik, hogy többek között ilyen helyekre sosem kerül. Megalázó helyzetekből még megalázóbbakba kerülni, forogni, miközben a suta lábunkkal próbáljuk teljesíteni a ránk kimért feladatokat. És mindemellett olyan hölgyek segédkeznek nekünk, akiket jobban szeretnénk más szituációban megismerni..
Az itt eltöltött heti két óra minden önbecsülésemtől megfoszt, és hazafele menet a kocsmában vígasztalom magam, ahol végre egészséges, vérrel telt arcú emberek közt megihatom a jól megérdemelt sörömet. Természetesen a kellemes ülés után a felállás még nehezebb, hisz szét nyomorgatták az egész testem, teljesen szerencsétlenül kerülök haza, ráadásul eleredt az eső (hogyne eredt volna el, hát nincs nálam sem esernyő, sem kabát…).
Hazaérve mindig megcsap az ismerős "otthon szag", ami a dohány és az égetett kávé elegye lehet, valahol pont félúton, nagyon kellemes aroma. Levetettem magam a kanapéra és azon gondolkoztam, hogy lassan szakállat kéne növesztenem. Azt mondják ebben a korban sármosabb lesz az arc tőle. Tudja a fene, de ha csak ezen múlik..
Elindultam a fürdőszobába, hogy bevetem magam egy hatalmas kád vízbe, amit korábban megengedtem, mikor természetesen csöngetnek. Azért ezen meg is lepődtem, nem számítok már egy ideje vendégekre. Először automatikusan a telefonhoz mentem, csak azon csodálkoztam, hogy ilyen hamar letette, de szerencsére csöngetett megint az ajtónál.
Először egy hajzuhatagot pillantottam csak meg, olyan volt, mintha az egész lénye csak egy nagy hajból lenne, de mint kiderült, épp csak "előrecsapta", hogy kicsavarja belőle a vizet. A szituáció elég humoros volt, mert épp hogy felegyenesedett én hajoltam volna le hozzá és sikerült lefejelnünk egymást. (Igazán nem lepődtem meg az eseten, magamra ismertem benne rögvest.) A lány (mert, hogy egy hölgyről van szó) kedvesen mosolygott rám, bár látszott, hogy a mosolya inkább ráfagyott a hidegtől az arcára, semmint, hogy valós érzelmeket közvetített volna.
Megkért, hogy engedjem be, mert még nagyjából háromnegyed órára lakik és nem is lát semmit már az esőben. Tudja, hogy ilyet nem lehet kérni, és nyugodtan küldjem el - inkább ne, - mert akkor másokhoz is be kell csöngetnie és épp elég megalázó ez a helyzet így is. Kinéztem az utcára és mintha egy függöny zárta volna el tőlem, semmit nem lehetett látni, a járda szélét sem tudtam kivenni, így én sem tudnék egy lépést sem közlekedni, beengedtem.
A lány bőrig volt ázva, mutatta a kezét, ami olyan nagymama szerűen fel volt ázva, valószínűleg nem öt perce lépett ki az esőbe. Felajánlottam neki a forró kád vizet, amit alig akart elhinni (mármint, a kedvességemet). Elment fürdeni én pedig "rohangáltam" a lakásban, hogy egyrészt egy kis rendet tehessek, másrészt valami viselhető ruhát adhassak ennek az szerencsétlen lánynak. Gondolkoztam, hátha JJ ruhái között találok valami említésre méltót, de semmi sem maradt, amit úgy gondoltam, hogy jó lehet rá, így az én ruháim közül válogattam neki össze párat és feltettem egy kávét főni, és áldottam az eget, hogy nemrég bevásároltam.
Leültem olvasni, hogy mégis komfortosabb kinézetem legyen, de ő csak fürdött-fürdött, nem szűrődött ki semmi hang, így húsz perc elteltével bekopogtam: semmi válasz. Furcsa. Vártam még egy tíz percet, de aztán nem bírtam tovább és megint kopogtattam, de újra semmi választ nem adott, így benyitottam (tudom, hogy nem kellett volna, tudom, de a kíváncsiságomon túl meg is voltam egy cseppet ijedve). Ő kedvesen aludt a fürdőkád mellett, a vizes ruhái még félig rajta voltak.
Felemeltem (nehezebb volt, mint számítottam rá, hisz el is hagyta magát, meg csurom víz is volt), és törött lábbal kimanővereztem a fürdőszobából, megcsúsztam egy leejtett törülközőn, de még pont volt annyi lélekjelenlétem, hogy elkaptam az ajtókilincset, és a lány sem ébredt fel.
Bevittem a hálószobába (ez elég gyorsan megtörtént gondoltam és mosolyogtam magamban), nem tudtam, hogy átöltöztessem-e, ami kétségtelenül nekem egy jó ötletnek ígérkezett, viszont felébredhet közben és ki tudja mire gondol, mikor épp a pólóját próbálom lehántani róla. De közben arra jutottam, hogy a ruhái biztos nem száradnak meg a paplan alatt, ellenben ő megbetegszik, így rászántam magam a feladatra. Próbáltam olyan testhelyzetet felvenni (karomra akasztottam a száraz ruhákat), hogy érthető legyen a helyzet, ha felébred. De úgy elaludt, hogy mikor a fején nagy nehezen áthúztam a pólóját, csak a másik oldalára fordult. Nem tudtam nem odanézni, de azért gyorsan feladtam rá a száraz pulcsit (gondoltam nem szórakozom a pólóval külön és a nadrágját kicseréltem még. Annyira lámpalázas voltam, hogy alig tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem mindennap alszanak el átázott lányok az ember fürdőszobájában..
A szobában kiteregettem a ruháit egy radiátorra, persze az jéghideg volt, így kicsit felcsavartam a fűtést is, majd kimentem a nappaliba. Ott természetesen megint a szokásos illat csapta meg az orromat...
Sosem képzeltem el korábban ezt a szituációt: a gyógytornásznál. Az ember mindig reménykedik, hogy többek között ilyen helyekre sosem kerül. Megalázó helyzetekből még megalázóbbakba kerülni, forogni, miközben a suta lábunkkal próbáljuk teljesíteni a ránk kimért feladatokat. És mindemellett olyan hölgyek segédkeznek nekünk, akiket jobban szeretnénk más szituációban megismerni..
Az itt eltöltött heti két óra minden önbecsülésemtől megfoszt, és hazafele menet a kocsmában vígasztalom magam, ahol végre egészséges, vérrel telt arcú emberek közt megihatom a jól megérdemelt sörömet. Természetesen a kellemes ülés után a felállás még nehezebb, hisz szét nyomorgatták az egész testem, teljesen szerencsétlenül kerülök haza, ráadásul eleredt az eső (hogyne eredt volna el, hát nincs nálam sem esernyő, sem kabát…).
Hazaérve mindig megcsap az ismerős "otthon szag", ami a dohány és az égetett kávé elegye lehet, valahol pont félúton, nagyon kellemes aroma. Levetettem magam a kanapéra és azon gondolkoztam, hogy lassan szakállat kéne növesztenem. Azt mondják ebben a korban sármosabb lesz az arc tőle. Tudja a fene, de ha csak ezen múlik..
Elindultam a fürdőszobába, hogy bevetem magam egy hatalmas kád vízbe, amit korábban megengedtem, mikor természetesen csöngetnek. Azért ezen meg is lepődtem, nem számítok már egy ideje vendégekre. Először automatikusan a telefonhoz mentem, csak azon csodálkoztam, hogy ilyen hamar letette, de szerencsére csöngetett megint az ajtónál.
Először egy hajzuhatagot pillantottam csak meg, olyan volt, mintha az egész lénye csak egy nagy hajból lenne, de mint kiderült, épp csak "előrecsapta", hogy kicsavarja belőle a vizet. A szituáció elég humoros volt, mert épp hogy felegyenesedett én hajoltam volna le hozzá és sikerült lefejelnünk egymást. (Igazán nem lepődtem meg az eseten, magamra ismertem benne rögvest.) A lány (mert, hogy egy hölgyről van szó) kedvesen mosolygott rám, bár látszott, hogy a mosolya inkább ráfagyott a hidegtől az arcára, semmint, hogy valós érzelmeket közvetített volna.
Megkért, hogy engedjem be, mert még nagyjából háromnegyed órára lakik és nem is lát semmit már az esőben. Tudja, hogy ilyet nem lehet kérni, és nyugodtan küldjem el - inkább ne, - mert akkor másokhoz is be kell csöngetnie és épp elég megalázó ez a helyzet így is. Kinéztem az utcára és mintha egy függöny zárta volna el tőlem, semmit nem lehetett látni, a járda szélét sem tudtam kivenni, így én sem tudnék egy lépést sem közlekedni, beengedtem.
A lány bőrig volt ázva, mutatta a kezét, ami olyan nagymama szerűen fel volt ázva, valószínűleg nem öt perce lépett ki az esőbe. Felajánlottam neki a forró kád vizet, amit alig akart elhinni (mármint, a kedvességemet). Elment fürdeni én pedig "rohangáltam" a lakásban, hogy egyrészt egy kis rendet tehessek, másrészt valami viselhető ruhát adhassak ennek az szerencsétlen lánynak. Gondolkoztam, hátha JJ ruhái között találok valami említésre méltót, de semmi sem maradt, amit úgy gondoltam, hogy jó lehet rá, így az én ruháim közül válogattam neki össze párat és feltettem egy kávét főni, és áldottam az eget, hogy nemrég bevásároltam.
Leültem olvasni, hogy mégis komfortosabb kinézetem legyen, de ő csak fürdött-fürdött, nem szűrődött ki semmi hang, így húsz perc elteltével bekopogtam: semmi válasz. Furcsa. Vártam még egy tíz percet, de aztán nem bírtam tovább és megint kopogtattam, de újra semmi választ nem adott, így benyitottam (tudom, hogy nem kellett volna, tudom, de a kíváncsiságomon túl meg is voltam egy cseppet ijedve). Ő kedvesen aludt a fürdőkád mellett, a vizes ruhái még félig rajta voltak.
Felemeltem (nehezebb volt, mint számítottam rá, hisz el is hagyta magát, meg csurom víz is volt), és törött lábbal kimanővereztem a fürdőszobából, megcsúsztam egy leejtett törülközőn, de még pont volt annyi lélekjelenlétem, hogy elkaptam az ajtókilincset, és a lány sem ébredt fel.
Bevittem a hálószobába (ez elég gyorsan megtörtént gondoltam és mosolyogtam magamban), nem tudtam, hogy átöltöztessem-e, ami kétségtelenül nekem egy jó ötletnek ígérkezett, viszont felébredhet közben és ki tudja mire gondol, mikor épp a pólóját próbálom lehántani róla. De közben arra jutottam, hogy a ruhái biztos nem száradnak meg a paplan alatt, ellenben ő megbetegszik, így rászántam magam a feladatra. Próbáltam olyan testhelyzetet felvenni (karomra akasztottam a száraz ruhákat), hogy érthető legyen a helyzet, ha felébred. De úgy elaludt, hogy mikor a fején nagy nehezen áthúztam a pólóját, csak a másik oldalára fordult. Nem tudtam nem odanézni, de azért gyorsan feladtam rá a száraz pulcsit (gondoltam nem szórakozom a pólóval külön és a nadrágját kicseréltem még. Annyira lámpalázas voltam, hogy alig tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem mindennap alszanak el átázott lányok az ember fürdőszobájában..
A szobában kiteregettem a ruháit egy radiátorra, persze az jéghideg volt, így kicsit felcsavartam a fűtést is, majd kimentem a nappaliba. Ott természetesen megint a szokásos illat csapta meg az orromat...
2009. március 13., péntek
02 - Városszéli pupákok
02 - Városszéli pupákok
A buszon ülve mindig rájövök, mennyivel jobb az autóból végignézni mindezt. Mennyivel jobb a piros lámpánál a buszon tömörülő-nyomoruló emberek szemébe nézni, majd kellemesen rágyújtani egy cigarettára. Az ám az élet.
De most egy felpeckelt lábú autósofőr kedvesen meghúzza magát a hátsó ülések egyikén , és mélyen beszívja a fáradt és enyhén izzadt emberek testszagát, hogy egy életre megtanulja: a jégen vigyázni, mert csúszós és a cipőn nincsenek olyan tappancsok, amik a kisgyerekek zokniján szoktak lenni.
Leszálltam a megállónál, épp időben, mert már rám készült csukódni az ajtó. Törött lábbal az ember nem szaladgál be a városba, csak, hogy felvegyen egy olyan levelet, amit önhibáján kívül otthon nem tudott. Azt sem értem ,hogy a postások miért nem jönnek ki még egyszer, próbálkozhatnának többet, vagy rendszeresen, esetleg valami telefonos elérhetőséget biztosíthatnának. És mi van, ha épp elfoglalt lennék és nem tudnék bemenni a postára - ráadásul a központiba, nem is a legközelebbi "sarki postára", természetesen a legtávolabbiba helyezik a "kézbesítetlen" leveleket. Remek találmány.
A levélben természetesen nem volt semmi, ami érdekes lett volna, JJ írta, hogy kellemesen telt az útja, de ettől nem lettem jobban. Reméltem, hogy ha már ilyen messze elutazott, legalább rossz időt kifogott, vagy valami kisebb balesetet szenvedett, netán a csomagja kallódott el a reptéren. De megérkezett, á-á, megérkezTEK épségben, mert volt az új Mr JJ, akinek a nevét annyira nem tartja fontosnak, mint bárki másét, így tizenhét év házasság után azt sem tudhatom meg ki az új Rómeó.
Ha már eljöttem a városba, illenék valamiféle boltba is benéznem, bár a betegszabadság alatt nem túl sok fizetést adnak az embernek, így szolid, de tápláló ételeket kívánok venni, amiket nem nagy bűvészmutatvány elkészíteni.
A boltban, mely a munkahelyemmel szemközt van - Jeremy&Jeremy ügyvédi iroda, egyenesen az igazgató ikerpárról elnevezve - szokásunk volt naponta lejárni közelségéből adódóan, de az utóbbi időben be sem tettem a lábam, így a legújabb hírekről is természetesen lemaradtam, mint, hogy Mary a kedves pultos kisasszony teherbe esett egy fura körszakállas pasastól, akit korábban sokszor láttak errefele kóborolni és aki felettébb nagy érdeklődést mutatott a gyermek fel nem nevelését illetően - és akinek kibenlétéről erős gyanúm támadt feltételezni, hogy a szomszéd utcabeli hentes idősebb fia, - de a téma sajnos nem volt elég érdekfeszítő, hogy még több időt eltöltsek itt. Természetesen összefutottam a már pocakos Mary-vel, így eszméltem rá, hogy gyakorlatilag mióta nem is voltam semerre.
Hazafele úgy döntöttem, hogy adok a luxusra és taxival megyek hazafele, bár a dohányzásról le kell mondanom, de legalább kedves felebarátaim társaságáról lemondhatok, aminek már a gondolata is felhőtlen örömmel töltött el. Boldogságom tovább fokozódott, mikor a sofőr vezetés közben rágyújtott, sőt mi több, meg is kínált - nagyon jó típusú - cigarettájából. Hazáig pöfékeltünk miközben ő szakadatlanul mesélte a furcsábbnál furcsább utasait, míg az én gondolataim már valahol az ismét tűzhelyen felejtett kávéfőzőnél jártak...
A buszon ülve mindig rájövök, mennyivel jobb az autóból végignézni mindezt. Mennyivel jobb a piros lámpánál a buszon tömörülő-nyomoruló emberek szemébe nézni, majd kellemesen rágyújtani egy cigarettára. Az ám az élet.
De most egy felpeckelt lábú autósofőr kedvesen meghúzza magát a hátsó ülések egyikén , és mélyen beszívja a fáradt és enyhén izzadt emberek testszagát, hogy egy életre megtanulja: a jégen vigyázni, mert csúszós és a cipőn nincsenek olyan tappancsok, amik a kisgyerekek zokniján szoktak lenni.
Leszálltam a megállónál, épp időben, mert már rám készült csukódni az ajtó. Törött lábbal az ember nem szaladgál be a városba, csak, hogy felvegyen egy olyan levelet, amit önhibáján kívül otthon nem tudott. Azt sem értem ,hogy a postások miért nem jönnek ki még egyszer, próbálkozhatnának többet, vagy rendszeresen, esetleg valami telefonos elérhetőséget biztosíthatnának. És mi van, ha épp elfoglalt lennék és nem tudnék bemenni a postára - ráadásul a központiba, nem is a legközelebbi "sarki postára", természetesen a legtávolabbiba helyezik a "kézbesítetlen" leveleket. Remek találmány.
A levélben természetesen nem volt semmi, ami érdekes lett volna, JJ írta, hogy kellemesen telt az útja, de ettől nem lettem jobban. Reméltem, hogy ha már ilyen messze elutazott, legalább rossz időt kifogott, vagy valami kisebb balesetet szenvedett, netán a csomagja kallódott el a reptéren. De megérkezett, á-á, megérkezTEK épségben, mert volt az új Mr JJ, akinek a nevét annyira nem tartja fontosnak, mint bárki másét, így tizenhét év házasság után azt sem tudhatom meg ki az új Rómeó.
Ha már eljöttem a városba, illenék valamiféle boltba is benéznem, bár a betegszabadság alatt nem túl sok fizetést adnak az embernek, így szolid, de tápláló ételeket kívánok venni, amiket nem nagy bűvészmutatvány elkészíteni.
A boltban, mely a munkahelyemmel szemközt van - Jeremy&Jeremy ügyvédi iroda, egyenesen az igazgató ikerpárról elnevezve - szokásunk volt naponta lejárni közelségéből adódóan, de az utóbbi időben be sem tettem a lábam, így a legújabb hírekről is természetesen lemaradtam, mint, hogy Mary a kedves pultos kisasszony teherbe esett egy fura körszakállas pasastól, akit korábban sokszor láttak errefele kóborolni és aki felettébb nagy érdeklődést mutatott a gyermek fel nem nevelését illetően - és akinek kibenlétéről erős gyanúm támadt feltételezni, hogy a szomszéd utcabeli hentes idősebb fia, - de a téma sajnos nem volt elég érdekfeszítő, hogy még több időt eltöltsek itt. Természetesen összefutottam a már pocakos Mary-vel, így eszméltem rá, hogy gyakorlatilag mióta nem is voltam semerre.
Hazafele úgy döntöttem, hogy adok a luxusra és taxival megyek hazafele, bár a dohányzásról le kell mondanom, de legalább kedves felebarátaim társaságáról lemondhatok, aminek már a gondolata is felhőtlen örömmel töltött el. Boldogságom tovább fokozódott, mikor a sofőr vezetés közben rágyújtott, sőt mi több, meg is kínált - nagyon jó típusú - cigarettájából. Hazáig pöfékeltünk miközben ő szakadatlanul mesélte a furcsábbnál furcsább utasait, míg az én gondolataim már valahol az ismét tűzhelyen felejtett kávéfőzőnél jártak...
01 - Kezdetek
01 - Kezdetek
"Ma délután majdnem lebuktam" - szólt a telefonban kedves Ben barátom jól ismert hangja. Ez szokásává vált frázis lett, olykor a köszönést is helyettesíti. Hasznavehetetlen figura. Sokszor van olyan érzésem, hogy a legokosabb agy, a legbutább ember bőrébe rejtve. Alkatilag lehet teljesen hülye szegény.
Mikor letettem a telefont, rájöttem, hogy a kávét megint a tűzhelyen hagyhattam, a zacc égett szaga csapta meg az orromat. Ma már a harmadik. Míg törött lábbal odaérek a tűzhelyhez a műanyag fül is leégett, de mit nekem még egy kidobott edény. Fogyóáru.
Csörög a telefon: "Isteni, rohanok be. Ha-ha" - ironikus, mély nevetés szakad fel belőlem, mikor arra gondolok, hogy új, döbbenetes sebességemmel, nagyjából 10 perc alatt "kirepülhetek" a konyhába, megtéve a kanapé és a tűzhely közti négy méteres távolságot, így most az égett műanyag füstjében állva úgy véltem: egészen biztosan felgyorsultam annyira, hogy visszaérjek amíg le nem rakja.
A hűtőben kutatok valamiféle ehető után, de rá kell jönnöm, hogy, ha Martha nem vett semmit, akkor az úgy lesz, ahogy tegnap este hagytam, teljesen üresen. De mivel Martha körülbelül öt éves koromban volt a nevelőnk, így nem számítok semmi jóra.
A napom nagy részét egy kellemes és felettébb boldogító emlékeket őrző fotelben töltöm, a lábam a dohányzó asztalon nyugtatva, pontosan látva magam mennyire visszataszítónak találnám, ha épp tudnék bármit csinálni a tespedésen kívül...
Kiolvastam minden könyvet, tegnap előtt már a Britannica lapjaival kezdtem megbarátkozni. A televízióm még a múlt nyáron eltört, egy furcsa incidens alkalmával, mikor egy nagyobb veszekedés során vagy JJ, vagy én nekizuhantunk. Arra gondoltam, ha egyszer - az egyszer természetesen egy távoli, előre nem látható jövőbeli pontra mutat - a lábam nem egy nagy gipszből készült rönk lesz, talán kifesteném a lakást, vagy akár, akár még át is alakíttatnám. De ez a gondolat természetesen hamar elillant ahogy kitettem a lábam a konyhából.
"Ma délután majdnem lebuktam" - szólt a telefonban kedves Ben barátom jól ismert hangja. Ez szokásává vált frázis lett, olykor a köszönést is helyettesíti. Hasznavehetetlen figura. Sokszor van olyan érzésem, hogy a legokosabb agy, a legbutább ember bőrébe rejtve. Alkatilag lehet teljesen hülye szegény.
Mikor letettem a telefont, rájöttem, hogy a kávét megint a tűzhelyen hagyhattam, a zacc égett szaga csapta meg az orromat. Ma már a harmadik. Míg törött lábbal odaérek a tűzhelyhez a műanyag fül is leégett, de mit nekem még egy kidobott edény. Fogyóáru.
Csörög a telefon: "Isteni, rohanok be. Ha-ha" - ironikus, mély nevetés szakad fel belőlem, mikor arra gondolok, hogy új, döbbenetes sebességemmel, nagyjából 10 perc alatt "kirepülhetek" a konyhába, megtéve a kanapé és a tűzhely közti négy méteres távolságot, így most az égett műanyag füstjében állva úgy véltem: egészen biztosan felgyorsultam annyira, hogy visszaérjek amíg le nem rakja.
A hűtőben kutatok valamiféle ehető után, de rá kell jönnöm, hogy, ha Martha nem vett semmit, akkor az úgy lesz, ahogy tegnap este hagytam, teljesen üresen. De mivel Martha körülbelül öt éves koromban volt a nevelőnk, így nem számítok semmi jóra.
A napom nagy részét egy kellemes és felettébb boldogító emlékeket őrző fotelben töltöm, a lábam a dohányzó asztalon nyugtatva, pontosan látva magam mennyire visszataszítónak találnám, ha épp tudnék bármit csinálni a tespedésen kívül...
Kiolvastam minden könyvet, tegnap előtt már a Britannica lapjaival kezdtem megbarátkozni. A televízióm még a múlt nyáron eltört, egy furcsa incidens alkalmával, mikor egy nagyobb veszekedés során vagy JJ, vagy én nekizuhantunk. Arra gondoltam, ha egyszer - az egyszer természetesen egy távoli, előre nem látható jövőbeli pontra mutat - a lábam nem egy nagy gipszből készült rönk lesz, talán kifesteném a lakást, vagy akár, akár még át is alakíttatnám. De ez a gondolat természetesen hamar elillant ahogy kitettem a lábam a konyhából.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)