10 - Biológus rend

Anne sem a balesetről, sem az egész esetet megelőző estéről nem volt hajlandó beszélni, de úgy gondoltam az ő dolga, nem furakodom bele olyan helyekre, ahová nem szeretné. Ez a pár óra viszont rádöbbentett, hogy mennyire fontos lett nekem ez alatt a pár hónap alatt és, hogy szeretném megismerni. És nem csak a délelőttöket tölteném vele, hanem szívesen elvinném olyan helyekre, ahol még nem jártam, vagy ahol ő nem járt azelőtt. Szeretnék továbbra is én lenni, akit felhívnak, ha valami baj van, csak legközelebb már tudjak többet segíteni az adatfelvételnél…

A felépülés nem volt gyors folyamat, ráadásul a tulajdonos, Mr. Hummer nem volt hajlandó betegszabadságot adni Anne-nek, így míg ő feküdt az ágyban, én olvastam neki az újsághirdetéseket, hátha találunk neki valami megfelelő állást. Azt mondta nem szeretne továbbra is felszolgáló lenni, nem ezért tanult ennyit, hogy kikössön egy Hummer-ben, ahol muffinokat árulhat kilószámra, és kávékat forrázhat le megszámlálhatatlanul.
Kiderült, hogy végzettségét tekintve biológus. Ezen egy kicsit meglepődtem, pláne, mert így tényleg érthetetlen, hogy valaki pogácsát áruljon egész nap. Így már specifikusan kerestük a hirdetéseket és nem csak Chicagoban, hanem körülnéztünk a keleti parton is. Legnagyobb döbbenetünkre Bostonban találtunk egy állást az egyetem kutatócsoportjában, ahol épp mikrobiológust kerestek. Kirohantam telefonálni a váróba, hisz a gépek közelébe nem lehetett használni a telefont.

’Halló tessék, kutatócsoport’
’Jó napot kívánok, Jason Conrad vagyok, érdeklődni szeretnék az állás iránt, amit az újságban hirdettek. Nem tudom betöltött-e már valaki a posztot?’
’Sok jelentkezőnk van már, de még nem született döntés. Amennyiben érdekli az ajánlatunk, kérem, küldje be egy fényképes életrajzot, egy motivációs levelet és értesítjük a meghallgatás időpontjáról. Mit is mondott, hogy hívják?’
’Jason Conrad, de nem én jelentkeznék, egy ismerősöm.’
’Akkor az ő nevét, ha lenne szíves.’
’Stein. Anne Carole Stein’.
’Köszönöm, várjuk a jelentkezését.’
Elköszöntünk, felírtam a címet és mentem is vissza Anne-hez, aki izgatottan várta a híreket. Miután beszámoltam neki a telefonbeszélgetésről, megkért, hogy adjam oda a táskáját, amiből kiemelte a kulcsát. Megkért, hogy menjek el a lakására, és az asztalán – a dolgozószobában – megtalálok egy borítékot benne a kért dokumentumokkal. Nagyon hálás lenne, ha feladnám neki, és akkor minél előbb megérkezik.

Elmentem a lakására, eleinte még nem gondoltam bele, de természetesen elfogott az izgalom, hogy mégis csak az ő lakására megyek fel. A lakása a Michigan Avenue-tól körülbelül 10 perces sétára volt, a Cullerton street-en, a presbiteriánus templomtól nem messze. Könnyen megtaláltam a lakást, második emelet 4-es szám, zöld ajtó. Benyitottam, és bár hatalmas rendetlenségre számítottam, patyolat tisztaság várt. Döbbenetes volt a különbség Anne természete és a lakása között. Hamar ráleltem a dolgozószobára, az asztalon a borítékra és az előkészített iratokra, amik tökéletesen kitöltve várták, hogy valaki feladja őket. Az egész borítékot felkaptam, nem tudtam, hogy miként lesznek nagyobb biztonságban, ha a táskámban randalíroznak, vagy a borítékban lesznek továbbra is.
Körülnéztem a házban, nagyon barátságos volt. Az ablakban virágok mindenhol, gondosan ápoltak, megnéztem ,hogy nem száraz-e a földjük, de meglepetésemre teljesen frissen locsoltak voltak, így kezdtem gyanakodni, hogy az a kedves ember, aki locsolja Anne növényeit, talán ő lehet a felelős a nagy rendért is. Ezen elmosolyodtam. Ha nem lett volna biztos benne, hogy rend vár engem, nem is biztos, hogy felengedett volna a lakására.
A konyhába lépve megláttam a hűtőn a saját arcomat. Egy közös képünk volt a hűtőn, amit még az első napok egyikén készített rólunk egy turistacsoport vezetője, aki elbűvölő jelzővel látott el minket, majd az automata fényképezőgépével gyorsan lekapott minket. Emlékszem jó pár másodpercig eltartott mire újra láttam a vaku fényétől, már szinte el is felejtettem ezt a képet. Pedig egészen jól sikerült.