07 - A legeurópaibb amerika

A metrón ülve jutott eszembe, hogy otthon hagytam a telefonkönyvem, amiben az összes régi címemet tároltam. Ez valami jel lehet – gondoltam, hisz így végleg teljesen elvágódtam a régi életemtől.

Új életem első állomása Chicago volt, a szelek városa, amelyet a „legeurópaibb” amerikai városként tartanak számon, gondoltam így könnyebb lesz akklimatizálódni az új környezethez. Már egy hete itt voltam, de az időeltolódástól még mindig néha egészen furcsán éreztem magam. Eleinte egy olcsó motelben szálltam meg, egy afféle diákszállón, de onnan hamar odébb álltam, mert találtam egy kitűnő lakást a belvárosban, kitűnő kilátással és barátságos szomszédokkal. Jobbra álmomban sem álmodhattam volna, bár a főbérlőm nem fogadta jó néven, hogy bizonytalan időre maradok és az angol akcentusom hallatán sem ájult el…

Úgy döntöttem, nagyjából két hónapig maradok, az elegendő idő, hogy egy kicsit beleláthassak az itteni életbe, ahogy működnek a dolgok, aztán továbbállok délnek, vagy keletnek, amerre visz az utam.

Az első két nap csak a városban kódorogtam, próbáltam egy picit tájékozódni egy hatalmas és elég régi térkép volt csak nálam, így beszereztem egy friss példányt, hogy az aktualitásokkal is el legyek látva. Elég hamar megismertem a belvárost és a harmadik napon, mikor egy német turista megkérdezte, hogy merre találja a Természettudományi Múzeumot, könnyedén kisegítettem.

A negyedik, ötödik napon körbejártam a legnagyobb látványosságot, így az Adler Planetáriumot. Fantasztikus élmény volt, mert nagyon fejlett technikával mutatták be nem csak az univerzumot, a csillagokkal, bolygókkal, hanem a történelem során az ember felfogását és tudását ezekről a dolgokról. Voltak apró bemutatási tárgyak, mint a mi naprendszerünk, illetve nagyobbak, mint a Tejútrendszer, fantasztikus képekbe öntve. Később ellátogattam a Lincoln állatkertbe, ahol először a pingvineket tekinthettem meg és, ha azt gondolnánk, hogy a pingvinek unalmasak, vagy legalábbis nem olyan izgalmasak, mint pl. a nagymacskák, el kell mondanom, hogy itt háromféle pingvint láthattam, többek között egy olyan fajtát, amilyet otthon soha, amely valahol a pingvin és a tukán között helyezkedhetett el az állatok sorában. Nem részletezem a túrám összes állomását, mert magam sem emlékszem az összesre, ezek voltak, amik az utcán és a gyönyörű, régi építésű házakon, épületek kívül megmaradtak az emlékezetemben.

Estefelé, mikor végeztem a túrával, úgy döntöttem beülök egy kávéházba, hogy a térképen kihúzogathassam azokat a helyeket, melyeket már megnéztem, amely utcákon már megfordultam.
Még az első napok egyikén vettem egy hatalmas, gyönyörű füzetet, amibe az újonnan elkészült fényképeket akartam ragasztani, végül úgy döntöttem, hogy veszek még egy térképet, és annak kivágott darabjaival ragasztom be a képeket is. Mindegyikhez mellékeltem leírást, hogy később is emlékezhessek rá, pontosan hol is voltam, ne maradjon ki egy apró részlet sem.

Ahogy ott ültem a kávézóban, egészen ismerős illat csapta meg az orrom, mikor felnéztem, a pult mögött egy égő vörös arcú lányt láttam meg, akinek minden bizonnyal ez lehetett itt az első napja, és az, hogy kifuttatta a kávét valószínűleg nem az első ballépése volt aznap. A felettese, egy nem túl kedves hölgy hátracibálta a függöny mögé – és gondolván, hogy ezáltal nem lesz hallható – tíz percig üvöltözött vele.
A dorgálás végeztével a lány a könnyeit törölgetve arcáról kilépett a függöny mögül és nekiállt feltakarítani az odaégett kávémaradékot. Odamentem a pulthoz, hogy kérjek tőle valamit, amire utána magas borravalót adhatok neki, illetve egy mosollyal bíztathatom, hogy lesz ennél jobb is. Ahogy a pulthoz értem, láttam egy táblát, ahol épp felszolgálót keresnek határozatlan időre. Így még indokom is volt megszólítani.
’Szia, kerestek még felszolgálót, vagy már betöltötték az állást?’
’Hello, igen, el is felejtettem leszedni, én töltöttem be, sajnálom. Bár ahogy elnézem, lehet, hogy fent is hagyhatom.’
’Jaj ne aggódj, belejössz hamar! Az első pár nap a legrosszabb, annál már csak jobb lehet.’
Kedves mosoly jelent meg az arcán, majd megkérdezte kérek-e valamit.
’Nem, köszönöm, azt hiszem ideje mennem.’
’Ha megüresedne egy állás itt, felhívjalak?’
’Mármint engem? Telefonon?’
’Hát nem gondoltam, hogy az anyukádat kívánom felhívni…’
’Ja, persze, itt a számom’ – fel is írtam az új számom egy papírra, bár bizonytalan voltam még a sorrendekben, ez feltűnhetett neki is.
’Most valami kamu telefonszámot fogsz megadni? Mert ha igen, akkor inkább ne fáradj, csak sétálj ki.’
’Dehogy is! Csak most költöztem ide és teljesen új a telefonom, még nem tudom fejből’
Rámosolyogtam, majd megköszöntem előre is a hívását és kisétáltam a kávézóból.
Csak hazafele a metrón jutott eszembe, hogy én nem kértem el a számát, és, hogy ez valószínűleg több volt, mint egy munkaajánlat – telefonszám elkérés, de már túl késő volt visszamenni.