01 - Kezdetek

01 - Kezdetek

"Ma délután majdnem lebuktam" - szólt a telefonban kedves Ben barátom jól ismert hangja. Ez szokásává vált frázis lett, olykor a köszönést is helyettesíti. Hasznavehetetlen figura. Sokszor van olyan érzésem, hogy a legokosabb agy, a legbutább ember bőrébe rejtve. Alkatilag lehet teljesen hülye szegény.
Mikor letettem a telefont, rájöttem, hogy a kávét megint a tűzhelyen hagyhattam, a zacc égett szaga csapta meg az orromat. Ma már a harmadik. Míg törött lábbal odaérek a tűzhelyhez a műanyag fül is leégett, de mit nekem még egy kidobott edény. Fogyóáru.
Csörög a telefon: "Isteni, rohanok be. Ha-ha" - ironikus, mély nevetés szakad fel belőlem, mikor arra gondolok, hogy új, döbbenetes sebességemmel, nagyjából 10 perc alatt "kirepülhetek" a konyhába, megtéve a kanapé és a tűzhely közti négy méteres távolságot, így most az égett műanyag füstjében állva úgy véltem: egészen biztosan felgyorsultam annyira, hogy visszaérjek amíg le nem rakja.
A hűtőben kutatok valamiféle ehető után, de rá kell jönnöm, hogy, ha Martha nem vett semmit, akkor az úgy lesz, ahogy tegnap este hagytam, teljesen üresen. De mivel Martha körülbelül öt éves koromban volt a nevelőnk, így nem számítok semmi jóra.
A napom nagy részét egy kellemes és felettébb boldogító emlékeket őrző fotelben töltöm, a lábam a dohányzó asztalon nyugtatva, pontosan látva magam mennyire visszataszítónak találnám, ha épp tudnék bármit csinálni a tespedésen kívül...
Kiolvastam minden könyvet, tegnap előtt már a Britannica lapjaival kezdtem megbarátkozni. A televízióm még a múlt nyáron eltört, egy furcsa incidens alkalmával, mikor egy nagyobb veszekedés során vagy JJ, vagy én nekizuhantunk. Arra gondoltam, ha egyszer - az egyszer természetesen egy távoli, előre nem látható jövőbeli pontra mutat - a lábam nem egy nagy gipszből készült rönk lesz, talán kifesteném a lakást, vagy akár, akár még át is alakíttatnám. De ez a gondolat természetesen hamar elillant ahogy kitettem a lábam a konyhából.