08 - Hummer világa

Már másfél hónapja tartózkodom Chicago-ban, de nem tudom megunni. Nem tudom hogy fogok valaha eljutni a többi városba, ha egyszerűen beleszerettem az első adandóba. Úgy érzem egyszerűen ide születtem. Mikor végigmegyek a városon, olyan, mintha ismerném, mintha korábban jártam volna itt.
Minden reggelemet a Hummer & Bros-ban kezdem, a legjobb kávézó messze földön, a saját csodálatos tejeskávéjukkal. Minden nap reggel kilenckor megérkezem, elfogyasztom a kávémat, elolvasom a legfrissebb híreket, jegyzetelek, gondolatokat tömörítek mondatokká és zsugorítok bejegyzésekké.
Állást kaptam a Chicago Tribune-nél, amit az egyik legnívósabb lapnak nyilvánítottak az északi részen. Nem is gondoltam volna, hogy felvesznek, de szerencsére volt annyi eszem, hogy a Daily-től még kértem ajánlást, ha már voltak kedvesek kipenderíteni, és úgy tűnik elég neves újságnak hihetik az itteniek, hogy azonnal felvettek, sőt, még önálló rovatot is ajánlottak. Az eddigi cikkeim alapján örültem, hogy nem kell előről kezdenem és a legfrissebb hírek után kajtatnom egész nap, így egy önálló rovat tökéletesnek tűnt nekem. Előre szóltam nekik, hogy nem tudom meddig maradhatok, őket nem zavarta, csak annyit kértek, hogy amennyiben távoznom kell, adjam le a rovatom anyagát három hónapra előre is, hogy amíg nem találnak új embert a rovatot le lehessen zárni, vagy onnan folytatni, ahonnan én abbahagytam.
Így minden álló reggel a Hummer-ben kezdtem a napot, hogy a rovathoz a legfrissebb ötleteket gyűjtsem ki a kávé aromából. Többnyire két órát töltöttem el ott, amikor bementem az irodába, leadni az ötleteket, bejelentkezni, de itt sem töltöttem el sok időt, nagyjából egy órát. Utána sétáltam, az utcákat jártam, a téren a gyermekeket figyeltem a szüleikkel, és azon gondolkodtam, amin csak akartam. A rovat szépen alakult, a címe: “Idegen lábbal belföldön”. Egész találó volt rám, aki bár tökéletesen beszélem az amerikaiak nyelvét, mégis a kultúrájuktól annyira elszeparáltan éltem eddig, hogy szinte vadidegenként tekinthetek az egész világukra. Újra meg kell ismernem az általam már oly régen megtapasztalt és megismert szavakat, jelentéseket, hisz itt minden új értelmet nyer. Apró változások, de ezek teszik olyan különlegessé az egészet.
A ma reggelem is pont úgy kezdődött, mint az eddigiek, ugyan a Hummer-ben a szokásosnál nagyobb tömeg lepett meg – valószínűleg egy előre nem várt fánk leárazás következtében – így csak nagy sokára jutottam helyhez. Ekkor futott be Anne, akinek szétszórtsága ezalatt a másfél hónap alatt egy cseppett sem változott. Megörültem neki, hangosan át is köszöntem az embertömeg felett, ő csak meglengette kezét, ami épp, hogy kilógott a fejek áradata fölött, majd eltűnt a pult mögött. Pár perc múlva feltűnt köténnyel a nyakában, és a legbájosabb mosolyával ajándékozott meg minket.
A délelőtt hátralévő részében beszélgettünk, a nagy roham után nem voltak sokan, segített a gondolataimat elrendezni, és mint mindennap átolvasta és kijavította amit írtam. Tizenegy után húsz perccel léptem ki az ajtón, még visszanéztem, hogy elköszönjek és aranyos arca feltűnt még a kávéspult mögül, ahogy integetett nekem.