09 - Mercy

Kétségbeesetten rohantam a kórház felé. Hajnali kettőt mutatott az órám, mikor csörgött a telefon, és egy érdes női hang kérdezte, hogy ismerek-e egy bizonyos Anne Stein-t?
’Persze, hogy ismerem.’
’Súlyos autóbalesetet szenvedett és csak az Ön telefonszámát találtuk meg a tárcájában’
’Azonnal ott vagyok.’
Elmondta, hogy a Mercy-ben fekszik, a sürgősségi osztályon és az állapota válságos. Nem tudni hogy történt a baleset, mert cserbenhagyásos gázolás történt.
Én bepánikolva rohantam a kórház felé, fogtam egy taxit, hátha gyorsabb leszek. Még épp időben értem oda, mielőtt bevitték a műtőbe. Nem volt magánál. Megfogtam a kezét, amely jéghideg volt és az egész teste vérben fürdött. Megszorítottam a kezét és odahajoltam hozzá, közel, hogy biztosan hallhassa:
’Itt leszek, megvárlak, míg kijössz. Minden rendben lesz, ne félj.’
Csak remélni tudtam, hogy hallja, amit mondok.
Betolták a műtőbe, majd odajött hozzám egy nővér és az adatairól kérdezősködött.
’Elnézést, de ennyire nem ismerem.’
’Nem rokon?’
’Nem. Jó barátom.’
’Nem ismeri semelyik hozzátartozóját? Nagyon fontos lenne, hogy felvehessük a kórtörténetét.’
’Sajnálom, de semmit nem tudok a családjáról.’

Ekkor gondoltam végig először, hogy már több mint négy hónapja töltöm a délelőttjeim egy vadidegen nővel, akiről a nevén kívül semmit sem tudok. A nővér még várt egy percet, hátha tudok valami használható információval szolgálni, majd miután látta, hogy reménytelen a helyzet, átvezetett a váróterembe és megkért, hogy maradjak itt, szólnak, ha bármit tudnak.
Gondolataimba merülve ültem órákon át. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el így, hogy kik voltak körülöttem, csak azt figyeltem, hogy ha kijött egy-egy orvos, vagy nővér, milyen reakciókat váltottak ki az emberekből.

Ha csak a nővér jött ki az ajtón, még volt remény, talán csak elhúzódott a műtét. Ha orvos is jött a nővérrel együtt, többnyire azt jelentette, minden rendben. Ha az orvos egyedül jött, akkor a legrosszabbra számíthatott az ember. Tehát a nővér jelenléte mindig jót jelent.
A várakozás olyan hosszúra nyúlt, hogy elaludtam. Hallottam már máskor is ilyenről, hogy stressz helyzetben az ember elalszik (Katonákon mutatták ki a második világháború során, hogy az ütközet előtti este olyan magas lett az adrenalin szintjük, hogy ahelyett, hogy aktívabbak lettek volna, elaludtak).

’Ébredjen, Mr. Conrad, kérem, ébredjen fel!’
A nővér megrázta a karom, és kedvesen mosolyogva szólított, hogy most megnézhetem Anne-t, ha szeretném, bár még nem tért teljesen magához az altatásból.
’Sikerült?’
’Életben van és reméljük ez így is marad.’

Beléptem Anne szobájába, ahol három másik beteg is feküdt, mind aludtak. Az összes fekvő ember szájából, orrából, karjából csövek lógtak ki, egészen félelmetes látvány volt, de aztán megláttam a szőke hajat, és a hozzátartozó kedves arcot. Odaültem az ágya mellé, ő aludt én meg vártam, hogy felébredjen. Megfogtam a kezét, még mindig hűvös volt, de korántsem olyan hideg, mint az előbb. Nem tudtam mit mondani. Csak ültem és fogtam a kezét.