Az utca teljes némaságba burkolózott. Teljes sötétség volt, egy csillag sem volt az égen. Az elmúlt szörnyűség képei még dübörögtek a fejemben, a szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy minél messzebb kell, hogy kerüljek a háztól és ettől a várostól is, ki kell, hogy szabaduljak. Meg kell tudnom ki vagyok.
Ahogy továbbhaladtam, lassítottam a lépteimen és már csak sétálva folytattam utam. Egyszerre a házak egyre ritkásabbak lettek, több volt a növényzet, majd megjelent egy út. Nem tűnt kifejezetten forgalmasnak és csak óriási távolságonként emlékeztetett egy apró narancssárga folt az elhelyezett lámpák fényére. Az elágazásnál balra fordultam és az út jobb oldalán haladva indultam az újabb kaland felé. Nem tudtam mi vár rám, csak reménykedni tudtam, hogy egyszer kikerülök ebből az őrületből, amit tudatlanságnak nevezünk.
Amint haladtam az éjszakával szép lassan megszoktam a gyaloglást. Eleinte hullámokban elfáradtam, azt hittem, hogy nem bírom tovább, menten összeesem. A kómás ébredésem még mindig hatással volt a testemre, ami a hirtelen mozgástól elszokva össze-összecsuklással fenyegetett. Ahogy a hajnal beköszöntött már nem voltam fáradt, teljesen éberré váltam, kiélesedett a hallásom és a látásom és azt éreztem a lépteim is egyre ruganyosabbak, alig hallhatóvá válnak. A láthatáron feltűnt egy városka körvonala és mire a nap a delelőjén járt, el is értem. Őrült sebességben haladtam, pedig úgy éreztem, mintha csak lépkednék. A fák elsuhantak mellettem, egy autó sem járt erre, én voltam a leggyorsabb, amíg a szem ellátott. Szokatlan volt minden. Olyan régi volt a város is, amit percek alatt hagytam magam mögött. Az emberek arca egy számomra ismeretlen világ arcai voltak, de nem csak a távolság, mintha dimenziók választottak volna el minket egymástól.
Napnyugtára elértem egy hatalmas erdőt, amin olyan csendesen vágtam át, hogy a legapróbb ág sem reccsent léptem alatt, én hallottam az őzek zizegését, ahogy ráléptek egy-egy falevélkupacra. Eleinte összerezzentem minden apró zajra, majd megszoktam mindent, ismerőssé vált. Egy óra sem telhetett bele – bár az idő érzékelésével akkorra már bajban voltam, - és kint voltam egy tisztáson, ami mellett két út is vezetett. Én úgy döntöttem, folytatom az utam előre, így a jobb oldalt választottam és így haladtam előre. Négy napig mentem megállás nélkül, fáradtságot nem ismerve, vagy inkább elfelejtve. Mikor az ötödik nap reggelén megérkeztem egy nagy városba – amely méreteit tekintve jóval felülmúlta az addig látottakat, - és úgy döntöttem, megszállok ott egy pár éjszakára, úgysincs hová menjek, remélhetőleg lesz ki befogadjon.
Ahogy átléptem a hatalmas fából faragott kaput, mely virágdíszeivel émelyítően gyönyörű volt, éreztem, hogy a hajamat felborzolja a szél, amely épp nem is fújt. Kirázott a hideg és hirtelen a lépteim újra hangot vertek a földön. Ólmos fáradtság zuhant rám, alig bírtam továbbmenni. Minden lépés maga volt a kín, de elhatároztam, hogy legalább az első házig el kell jutnom, onnan valahogy megkérek valakit, hogy szállásoljon el. Már négykézláb húztam magam a földön, pedig csak méterek hiányoztak csak. Még két húzás, még egy, és… Bekopogtam. Innentől minden sötétségbe borult, mert a kezem lendítése elvette minden energiámat és halálos álomba zuhantam.
/Ajánlom a drága Németországban csücsülő Áginak :)/
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése