A teljes felépülés több, mint hat hónapig tartott. Mire járni tudtam teljes biztonsággal már teljesen kiismertem a kórház összes zegét és zugát. Tudtam mindenkiről, aki belépett vagy elhagyta a kórházat, épp csak arról semmit, ami azon kívül történik. Egy kis mexikói városban voltam és fogalmam sem volt hogy kerülhettem oda. Próbáltam emlékezni, de mintha kitörlődött volna minden. Legutóbb még London utcáit tapostam, most meg egy idegen ország kórházában tanultam meg beszélni.
Mikor elengedtek adtak pár címet, ahol az angol követséget találom, illetve olyan segítőkész emberekét, akik bármikor segítségemre lennének a városban. Ahogy kiléptem az ajtón egy meleg áramlat csapott meg, a légkondicionált épület után sokkolóan meleg volt a mexikói nyár. Elindultam az utcán, a követség fele, csak az forgott az agyamban, hogy valamiképpen haza kell jutnom.
Az út kanyargós volt és egy jóval szegényebb negyeden vezetett át, mint amit én valaha láttam. Hatalmas szemű gyerekek játszottak pár golyóval az úttest közepén, ahol valószínűleg nagy ritkaságszámba megy, ha autó elhalad. Ruhák száradtak mindenütt, a levegő zsongott az emberek beszédétől.
A kórháztól nagyjából fél óra járásnyit kellett megtennem, nekem mégis sokkal tovább tartott. Hamarabb kifáradtam, mint gondoltam, de nem a gyaloglástól. A látvány fárasztott le teljesen, az emberi nyomor látványa. Szédülni kezdtem, majd eszméletem vesztettem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése