Nem tudom mire riadtam fel, de az utcán feküdtem és két gyerek guggolt mellettem. Nem telhetett el sok idő, mert még nem vett észre rajtuk kívül senki sem. Felültem, ők meg csak néztek engem, nem szóltak egy szót sem.
- ¿Está enfermo usted?
Nem értettem mit kérdeznek, de nem mertek közelebb jönni. Elég rosszul nézhettem ki, ha két kisgyereket hanyatt esve is meg tudok ijeszteni. Körülnéztem és egyszerűen nem tudtam hol vagyok, vagy egyáltalán azt, hogy merről jöhettem. Próbáltam beazonosítani a házakat, de minden ködös volt. Az utca hasonló – vagy teljesen ugyanolyan – volt, mint a többi, a színek, a szagok, az emberek, egybemosódott minden. Lábra álltam és elindultam az egyik sarok felé, a két fiú lemaradva jött utánam. Az utca utolsó házát elérve a fiúk megálltak, én kitekintettem, hátha valami ismerőset látok, de nem utalt rá semmi, hogy erre jártam volna korábban.
Futásnak eredtem a másik irányba, hátha elérek legalább valahova, egy főútra, egy nagyobb utcába, ahol emberek vannak. De újabb kis utcák, sikátorok következtek, én futottam, ahogy a lábam bírta, talán életemben először futottam, a tüdőm majd’ kiszakadt a helyéről, azt éreztem az összes izmomra szükségem van, hogy futva kibírjam. A levegő mintha sokkal hígabb lett volna, mintha nem lenne elég semmire sem. A tüdőmbe áramolva még a helyet sem foglalta, egyből kislisszolt és én ott maradtam nélküle. Lerohantam több utcát, sarkot, kis teret, sikátorokat és zsákutcákat, majd megálltam, mert egyszerűen képtelen voltam tovább futni és igazából nem is tudtam merre vagy egyáltalán minek futok. Talán a nyomor lehetett az oka, talán a tudatlanságtól való félelem, de egyszerűen megvakított és nem tudtam gondolkodni. Leültem egy lépcsőre, hogy legalább levegőhöz jussak, a szemem előtt apró fehér pöttyök, csillagok ugráltak, én meg szorítottam a fejem, nehogy szétessen.
Mikor végre újra magamhoz tértem, körbenéztem: egy ház bejáratánál ültem. Apró ház, a többi között megbújik, zöld ajtóval és fehér meszelt falával. Bár a falból nem látszik sok, mert az egészet benőtte a növényzet. Nem igazán ismertem fel miféle, leginkább valami borostyánfélének mondanám, körülölelte az ablakokat, rácsimpaszkodott az ereszre, hogy felkússzon egészen a kéményig. Az ajtófélfát egészen benőtte, az ajtó repedéseibe is beitta magát, gyönyörű volt, mégis valahol szorítóan félelmetes. A külső ablakpárkányon hamutartó volt, benne három elnyomott cigaretta csikk, mind csak félig elszívva. Halvány vörös rúzsfolt mindegyiken, főzés közben szívhatták őket.
Vízre volt szükségem, így bekopogtam. Néhány másodpercig néma csend, majd halk csoszogás hangja és az ajtó kitárult.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése