33 - Rádióadó

Az érzések, melyek kavarognak bennünk, feltörnek olykor, hol felszínesen, hol pedig egész valónkat megkérdőjelezve. Mikor az utóbbira kerül sor, minden íz, illat, gondolat értelmét veszti és hazugságnak tűnhet. Olyankor újra tapasztalhatunk először dolgokat, olyan, mintha tiszta lappal kezdhetnénk. De ez az érzés rövid ideig tart. Bármi visszaránthat minket a korábbi tudatállapotunkba oly módon, hogy később akár sose jusson eszünkbe az ekkor átélt élmény. Nem tudom megítélni, hogy amin átmegyek, vagy átmentem az pozitív, vagy negatív. Igaz-e, vagy hazugság, hisz annyira relatív, hogy mit tartok annak, vagy akár mit tartanak rólam annak, hogy a megítélésre teljesen képtelen vagyok.
Ahogy az sötét úton haladtam, a rendszertelen időközönként felvillanó reflektoroktól még kicsit kábultan úgy éreztem, hogy számomra kell, hogy jelentése legyen ennek az élménynek. Nem kell ítélkeznem felette, vagy bármi más felett, egész egyszerűen csak át kell gondolnom önmagam. A tény, hogy nem érzem magam boldognak, nem új keletű felfedezés, a spanyol viaszos feltaláláshoz nem kötném... De az is ugyanilyen tényként rögzíthető, hogy számomra fontosak a hozzám kötődő emberek, akiket az egyszerűség kedvéért most a családomnak nevezek. Miért fontosak ők egyáltalán? Kik ők nekem? Mi lenne, ha nem lennének? Mit tennék én most, ha lenne rá módom, hogy kitöröljem az elmúlt közel tíz évet és ott folytassam, ahol Chicago-ban abbahagytam? A kérdések záporoztak a fejemben, ahogy lefordultam a főútról, a városból kikanyarodó többsávos útra.
Csörgött a telefonom. Turkálni kezdtem a táskámban, láttam a szemem sarkából a fényt, de a kezem nem talált rá a készülékre. Kicsit lassítottam és belenéztem a táskába, hátha megtalálom, de mire odanéztem már abbamaradt a hívás és a fény elaludt. Mérgesen vágtam arrébb a táskát és visszanéztem az útra. Talán jobb lett volna, ha egy reflektor fényétől elvakítva nézek fel és már csak az az egy másodperc áll rendelkezésemre, ami a becsapódás előtt lenne. Akkor nem én hoznék döntéseket, nem kellene a defektes érzelmeimmel törődnöm és mindez értéktelenné válhatna.
Kétségtelenül az lenne az egyszerűbb megoldás. Talán a jobb is. Mindenkinek.

De nem úszom meg ilyen egyszerűen. Több feladat vár még rám. Vagy rájuk, amiben nekem is szerepem van így, vagy úgy. Bekapcsoltam a rádiót.
"[...]tól számítjuk az új időt. Képtelen vagyok hozzászokni az óraátállításokhoz, olyankor napokig nem tudok mit kezdeni önmagammal, pedig csak egy óráról van szó, mégis olyan nehéz, hogy[...]"
Úgy éreztem ebből a csatornából pont elég volt ennyi is. Csavargattam a rádióállomások hangolóját, hátha valami kellemes adót befogok, ahol elterelem a gondolataimat magamról. Rátaláltam egy kellemes komolyzenei adóra, ahol épp egy Mozart szonáta közepén tartottunk. Egész pontosan tudtam melyikről van szó, mert ez volt az a széria, amit Sarah oly sokszor hallgatott még a kapcsolatunk elején, így az első pár hónapokban jóformán a napjaim e hangok között teltek.

Eddig még nem gondolkodtam azon, hogy mit teszek akkor, mikor megérkezem az erdőbe az éjszaka közepén. Ott fogok állni egy zsákkal a kezemben, amiben a legfontosabb felszereléseim vannak, de egyébként azt sem tudom igazából merre induljak el. Szükségem volt egy-két támpontra mielőtt elindulok a rengeteg belseje felé, hogy megtaláljam azt a sziklát, ahol állítólag ők lehetnek. És akkor még nem számoltam azzal az eshetőséggel, hogy nem is lesznek ott egyáltalán. Abba nem akartam belegondolni mi lesz akkor, ha hazatérvén egy levelet, fotót, hangüzenetet találok, amiben bármilyen módon eltérünk a játéktól emiatt a "kirohanásom" miatt. Mégis ezt tartottam az egyetlen útnak, ami szóba jöhetett, még akkor is, ha tudom róla, hogy nem a legátgondoltabb.