31 - Lépéselőny

Tudtam, hogy nem kelthetek feltűnést, hisz kamerával minden lépésemet követi. A szívem a torkomban dobogott, de az arcomon egy izom sem rándult. Nem látszott meg rajtam semmi, változatlanul sápadt voltam és fáradt, és szerencsémre az izgalomtól sem vörösödtem el, csak a kezem remegett meg, amikor rátámaszkodtam a kanapé karfájára, hogy felálljak.
A könyvet magammal vittem és visszaraktam oda, ahonnan kivettem majd egyből leemeltem a mellette lévőt a polcról. Kicsit lapozgattam benne, unottan visszaraktam, majd újra elvettem pár könyvet és bementem a konyhába. Letettem őket az asztalra, feltettem egy kávét főni, majd leültem a könyvek fölé. Szétraktam őket, mintha valami rendszer szerint dolgoznék, papírt kerestem és tollat és a tartalomjegyzékek különböző oldalszámait írtam le. Majd a leírt számoknál felcsaptam a könyveket, mindet, egyesével és olvasást színleltem.
Még arra is figyeltem, hogy ne látsszon meg rajtam, hogy az agyam egészen máshol jár, ezért a szememet olvasótempóban mozgattam, miközben azon morfondírozhattam hogy juthatnék el bárhogy is a Shawnee erdőbe.
Lapoztam egy oldalt és tovább tettettem az olvasást. Tudtam, hogy nincs más választásom, mint, hogy elmegyek oda, a családom élete a tét és ez tűnik a leghatásosabb döntésnek, ha nem is feltétlenül a leghatékonyabbnak. Az egyetlen hang mely a kételyemet támasztotta alá arról suttogott, hogy talán meg kellene várnom a többi megoldást is, de valahogy belül úgy éreztem, hogy nincs értelme kivárnom, hogy később változtasson a szabályain. Nem mondta, hogy nem kereshetem meg, ez nem szerepelt a szabályokban. Nem bűn, ha kirándulok egyet. Mégsem akartam nyíltan kutakodni, hátha megunja és "izgalmat" csempész az életembe.
Kell egy autó, az enyém még mindig az örsön van bizonyítékként, a kölcsön autót nem használhatom, rendőrautóval mégsem mehetek az erdőbe.
Térkép kell, pontos leírás és mindenekelőtt valamilyen fegyver. Mindezt beszerezni teljesen titokban nagyon nehéz feladat, mégis egyszerűbbnek tűnt, mint a megoldások között bolyongani.
Felvettem a telefont és tárcsáztam az első számot, ami eszembe jutott, Annabellét.

“Hallo tessék”
“Hello Annabell, itt Jason”
“Oh, már nem tudtam merre vagy. Nem hallottam felőled napok óta. Ki vagy kapcsolva? Nem tudtalak elérni.”
“Gondolkodnom kellett, időre volt szükségem.”
“Semmi hír?”
“Még semmi. Annabell, csak azért kereslek, hogy kölcsön tudnád – e adni az autódat, az enyém ugyanis a rendőrségen van még.”
“Természetesen, elviszem. Siessek?”
“Ráér, csak este lenne szükségem rá.”
“Utazol?”
“Nem, csak el kell intéznem pár dolgot.”

Mikor leraktuk természetesen megláttam, hogy a kávé kifutott, gyorsan lecsavartam a gázt és a forró kávéfőzőt a mosogatóba dobtam. Természetesen ezt a hőmérsékletet a kezem másként fogadta mint amire az agyam számított és kellemes égési sérülésekkel tarkítottam a kezeim.
A hideg víz alatt áztatva a még mindig sajgó ujjaim, elgondolkoztam milyen esélyeim vannak, hogy nem bukom le. Nagyon aprónak tűnt a szám, ami felrémlett előttem, így inkább nem keserítettem el jobban magam. Először voltam tettre kész a “feladat” kezdete óta és most újra felrémlett egy reménysugár, amit valahol két héttel ezelőtt veszítettem el. Ez az idő végtelennek tűnt. Olyan volt, mintha sosem lettek volna, mintha csak kitaláltam volna azt az életet, ami után most futok és valójában sosem létezett Julie sem Sarah.
Elzártam a csapot és megtöröltem a kezem. Körbenéztem az üres lakáson, amely most még tompán kongott, rámzuhant hirtelen a hiányuk és amit eddig oly nagy erőkkel próbáltam visszatartani most megállíthatatlanul előtört belőlem. Térderogytam és zokogtam. Az agyam mintha elhagyta volna a testem, kivülről néztem ezt a gyenge emberi testet, ami a súly alatt görnyedve zuhan a földre. Vettem egy mély lélegzetet, megkapaszkodtam a mellettem álló székben és feltápászkodtam.
A szobámban egy táskába pakoltam minden fontos kelléket, ami kellhet az elkövetkezendő órákban, napokban. Nem tudtam mennyi időre kell elmennem, mindent magammal akartam vinni, és tudtam, hogy állandó megfigyelés alatt, a kameráktól, mindenféle áruló szemektől követve nem tudok gondolkozni sem tovább lépni.
Magamhoz vettem ruhákat, térképeket, fontosabb könyveket a városról, a környékről, történelem és egyéb atlaszokat. A könyveket bedobtam egy dobozba, amit a kezembe tartva folyamatosan telítettem meg hasznosabbnál hasznosabbnak tűnő papír- és jegyzetfoszlányokkal, tollakkal és számológéppel. Elővettem a kamrából annyi ételt, amennyit találtam, bepakoltam a táskámba és az egész felszerelésem leraktam a bejárati ajtóhoz. Megkerestem a szekrény mélyén megbúvó régi hálózsákunkat. Az arcomhoz emeltem, önkéntelenül is megszagoltam és kellemes természet illata volt. Az utolsó közös kirándulásunkat juttatta eszembe, nagyjából négy évvel ezelőtt, mikor Julie még nagyon kicsi volt. Éreztem, hogy a térdemből megint száll el az erő, így a hónom alá csaptam a takarónak valót és leraktam a táska és a doboz mellé.
Leültem a konyhában, lehajtottam a fejem az ölembe és vártam. Nagyjából fél óra telhetett el így, legfeljebb háromnegyed, mikor felnéztem már egészen más színben ragyogott a konyha, a lemenő nap fénye bearanyozta a bútorokat, végigsiklott a falakon és vörös színre festette a házat. Ekkor ajtócsapódást hallottam, lépteket, majd csöngettek.