32 - Kétely

Felemeltem a fejem, majd dermedve vártam, hogy ide jött-e. Lépteket hallottam, kopogtattak, de nem álltam fel. Neszezést hallottam az ajtó felől, majd újból lépteket, elment. Felálltam az asztaltól és odamentem az ajtóhoz, alatta beszúsztattak egy borítékot. Felemeltem és megnéztem. A ragasztó épp hogy megfogta a papírt, könnyű volt felbontanom, szinte magától kinyílt. Egy egészen kis méretű papír volt benne. Ügyeltem rá, hogy óvatosan vegyem ki, bár pontosan tudtam, hogy nem lenne jelentősége annak sem, ha feltéptem volna a papirost.
Az üzenet rövid volt és lényegretörő.

"Ne csinálj semmi hülyeséget."

Rögtön körbenéztem a lakásban. Ez volt az első reakcióm, nem is gondolkodtam, úgy cselekedtem.
- Milyen hülyeséget? Mi lenne nagyobb hülyeségnél, mint, hogy itt ülök? Miért én? Adj válaszokat, feleletet. Játszol velem, de én nem akarok veled. Sosem akartam, érted? Soha nem akartam beszállni! - üvöltöttem, magamon kívül voltam, fogalmam sem volt mitévő legyek. Megcsörrent a telefon, belerezzentem olyan hirtelen szólalt meg.

"Hallo?"
"Válaszokat akarsz?"
"Dalibor?"
"Ha tudni akarod az igazat, nem szállhatsz ki. Nem érdekel a családod, ahogy téged sem igazán. Nem a lányod aggaszt, vagy a kedves és teszem hozzá formás feleséged. Téged rég nem az úgy nevezett életed érdekel. Te játszani akarsz. Sosem érezted magad éberebbnek, szabadabbnak, mint most. Ha eljutsz a célig, rájössz a válaszokra is."
Akartam mondani valamit, üvölteni, sírni, de egy halk nyögés hagyta el a számat, a döbbenettől talán és a vonal másik vége már süket volt.
Kezemben tartottam még a kagylót, magam sem tudtam miért. Leültem a kanapéra, közben kiesett a kezemből a telefon. Nem törődtem vele.

Megváltozott a játék, ahogy a másodperc tört része alatt én magam is. Nem volt szükségem társakra, rendőrökre, titkos kódokra, vagy az azokat megfejtő könyvekre.
Térképek kellettek, én kellettem. Nem mertem arra gondolni, amit mondott, de a szavai befurakodtak a gondolataim közé, eljutottak a tudatom legrejtettebb bugyraiba és nem hagytak nyugtot. "Sosem érezted magad éberebbnek, szabadabbnak."
Önző vagyok? Nem foglalkozom a családommal? Nem szeretem őket? Ki vagyok én? Miféle szörnyeteg az, aki ilyet mer gondolni a lányáról, az egyetlen gyermekéről?
Képek özönlöttek a szemem elé, a boldogság percei, de én valahol mégis egy ködfátyol mögött láttam magam, egy paszív, élettelen és leginkább érzelemtelen senkinek. Az érzés megfordult bennem. Eddig aszt hittem azért küzdöm értük, mert fontosabbak, mint a saját életem. De ez nem igaz. Azért kell folytatnom, mert nem olyan fontosak. Mert, ha eddig és ezután sem fogok tudni szeretetet adni nekik, meg kell tennem mindent, hogy ők boldogok lehessenek.

Majd egy pillanat múlva ezek a gondolatok újra értelmetlennek tűntek. Belenéztem a tükörbe és láttam magam, láttam Juliet, a szemét és tudtam, hogy csak manipulálni akar. Szeretem a lányom. Julie a mindenem. Sarah fantasztikus és eszméletlenül szerencsés vagyok, hogy ő van nekem. Bevágódtam a rendőrautóba, magammal vittem az előrekészített cuccaimat és beletapostam a gázba.
Hatalmas út állt előttem és nem csak olyan, ami mérföldekben mérhető.