Volt egy pillanat, nem tudom pontosan mikor már, amikor egy gyufásdobozt találtam az agyam egy rejtett rekeszében. Mikor ráleltem nem jelentett semmit. Eltemettem a bűvös tudatlanság sivatagában. Aztán mikor tompaságom végképp eluralkodott rajtam, egyszercsak újra előkerült. A nagy és forró sivatagi szelek egyike fújhatta a felszínre a dűnék között - ahová a némaság és a semmi kergetett - és én végre rátaláltam.
A kezembe vettem és nézegettem, mint egy rég nem látott barátot, akinek az arca valahogy beleégett a lelkünk egy részébe, még, ha az emlékeinkben a vonások már teljesen megváltoztak. Miközben forgattam a tapintása a régi volt, a kezem változhatott csak valamelyest. Kitoltam a kis dobozt, kihúztam egy szálat. A vörösesbarna fej a kis faszál végén talán még örült is nekem. Nekem nem voltak felé különösebb érzelmeim.
Végigtapogattam a foszforos csíkot a doboz oldalán, majd egy tőlem szokatlan, határozott mozdulattal végighúztam rajta a szálat. A fény egy pillanatra elvakított. Csak akkor döbbentem rá mennyire sötét is volt eddig körülöttem. Levegőért kapkodtam és végre feltörtem a felszínre.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése