36 - Tálcán kínált nyugalom

"Jason,
A játékom szabályai érthetőek voltak. Te megszegted őket, hát vállald a következményeket... D. "

A kezem reszketett a dühtől, nem tudtam mi tévő lehetnék... Újra az ajtóhoz fordultam, hátha változott valamelyest a kép, de ugyanaz a kihalt folyosó fogadott, mint percekkel ezelőtt. Az agyam úgy próbált valami használható ötlettel előállni, hogy szinte hallottam a fogaskerekek zakatolását.

Nem tudom percek teltek-e így el, vagy talán órák, de nagy sokára léptek döngését véltem hallani, valahonnan egészen távolról. Ahogy a hang erősödött, a szívem is úgy kezdett egyre gyorsabban verni, majd' kiugrott a helyéről.
Még inkább ki akartam agyalni valamit, mit kellene kérdeznem az embertől, mit tehetnék, hogy az ajtón túl lehessek. A léptek zaja hamarosan halkulni kezdett, majd teljesen elcsendesedett. Én ettől méginkább bepánikoltam..
A következő pillanatban több esemény zajlott egyszerre. Az ajtó előtt egy ember arca jelent meg, én megmozdultam a székről, mire a fények kialudtak és arccal a földre zuhantam.

Csend volt, mély csend és szürke fények. Én a földön feküdtem, sajgó fejjel és lüktető nyakkal. Teljesen elgémberedtem az alvásban. Feltápászkodtam és körülnéztem. Az asztalon egy tálca feküdt, rajta pár kerek tárgy és egy papír. Először a levélért nyúltam, de a mozdulat közben a sarokban megmozdult valami. Az egér is ébredezett. Valószínűleg az altatógáz rá is hatással volt, csakúgy mint énrám. A tálcán lévő kenyér felé nyúltam, letörtem belőle egy darabot, az almával ugyanígy tettem, majd a riadt állat elé raktam, had töltődjön ő is. Az egér közel sem volt olyan félénk, mint ahogy én képzeltem, egyből rávetette magát az eleségre. Én meglepve tapasztaltam, hogy mosolygok. Rég nem tehettem, ha az arcizmaim is elszoktak tőle. Közelebb léptem az asztalhoz, megfogtam a nekem címzett borítékot és leültem a székre. Az csendesen megnyikordult, de nem adta más jelét annak, hogy össze akarna dőlni alattam, így nyugodtan kibontottam a levelet. Kicsit csalódtam, ahogy azt az egy rövid sort elolvastam:

"Enned kell, hogy dolgozhass."


Reméltem, hogy valami magyarázatot kapok, útmutatót. Bár lassan kezdett az agyamban tudatosulni, hogy innen nem fogok egyhamar kikerülni.
Megfogtam hát a maradék kenyeret és komótos evésbe kezdtem. Évek óta nem ettem ilyen nyugodtan. Nem kellett sehova sem sietnem. Nem tudtam tenni az idő múlása ellen, nem is akartam igazán. Valahol mélyen egy apró, talán épp cincogás erejű hang azt súgta, még hálás is vagyok ezért a néma időtlenségért.