Az idő csordogált a saját megszokott medrében. Erre következtettem a szakállam növekedéséből, illetve a körmeim formájának alakulásából. Eleinte próbálkoztam az étkezésekkel és az azok közti időközökkel felmérni az idő múlását, de nem tudtam mit vehetnék egységnek, így egy idő után erről is lemondtam.
Ahogy a beszédről is. Már nem próbáltam meg az ételhordóhoz futni és megpróbálni kicsikarni egy-egy szót belőle. Már nem kellett altatógáz, hogy étkeztessenek. Már nem kellett igazából semmi sem. Az ételadagjaim egy részét mindig átutaltam Frankie-nek - miután nagy nehézségek árán kiderítettem, hogy nem Fanny, - aki egészen hozzámszokott. Együtt aludtunk az ágyamban, ő a párnának egy gondosan kiválasztott szegletében kuporodott össze és reggel - vagy este, esetleg délután, ki tudja már - felkeltett az orrom bökdösésével.
Eljutottam arra fázisra, amikor felejteni kezd az ember. Már nem tudtam miért vagyok itt. Mi történt velem, mielőtt ide jöttem? Ki vagyok egyáltalán? Leveleket sem kaptam az elmúlt időben. Az elején még megpróbáltam bevetni a jó öreg éhségsztrájk próbálkozást - erre is csak halvány derengésként emlékszem.. Mintha nem is velem történt volna meg, - de jött az altatógáz és mire felébredtem már csak a tű nyomát láttam, ahová minden bizonnyal az infúziót szúrták.
A mosdásom is egészen egyszerű volt. Bizonyos időközönként - nem tudtam felmérni egy teljes nap-e, esetleg több.. - a falon egy gomb - melyet csak az első üzembe lépésekor vettem észre, - felvillan, majd, ha azt időben lenyomom, kinyílik egy ajtó épp mellette, ahol egy zuhanyzókabint találok. Mindig reménykedtem benne, hogy esetleg lesz valami, de az idő múlásával erről a szokásomról is letettem.
A felejtés és tudatlanság mámoros állapotába kerültem, ahol már nem kellettek szavak, érzések, nem volt szükség izgalomra, félelemre. A nyugodt egyhangúság volt az életem, mely itt semmi negatív felhangot nem tartalmazott.
Életmeben először nem féltem, nem akartam, nem szorongtam, nem voltam dühös. Egyszerűen léteztem. Próbáltam minden percét kiélvezni e tudatlanságnak, hisz valahol a lényem egy elrejtett szegmensében - bár ennek akkor még nem voltam tudatában - már készülődött valami.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése