35 - Feketeség

A hotel önmagában sem volt kifejezetten bíztató, de a körülötte lévő környezet végképp ellenszenvessé tette. Fáradtságom azonban hamarabb urrá lett rajtam, mint, hogy meggondoljam magam és tehetetlenül az ágyra zuhantam.

Álmomban újra visszatért az a furcsa kép, a nő a dombon, szomorú dallam, én sírok, képszakadás. Hosszú, tompa sötétség, mintha én állnék a semmi közepén és egyre töpörödnék, apró pöttyként szemlélve a feketeséget magam körül. Felborultam, és zuhantam lefele a sötétségbe, az egész testem tépte a szél, darabkák estek ki belőle egy sötét felismerhetetlen anyagba. Később vízszerűvé vált, ahogy az arcom hozzáért és én úszni kezdtem kifelé, a part felé, ami egyre szilárdabbá vált, ahogy közeledtem hozzá, végül kiértem a hófehér sziklékra. Teljesen üres volt minden. Egy árva ember sem járt erre. Majd feltűnt a móló, rajta egy ember. Felkapaszkodtam a mólóra, hogy közelebbről szemléljem, megláttam, hogy egy apró kislány, úgy négy - öt éves forma. Az arca, a lépése egyre közelebb volt hozzám, tudtam, hogy ismernem kéne valahonnan, de nem jutottam el az agyam olyan szegletébe, ahol ő lakott. El kellett telnie egy kis időnek, mire rádöbbentem, hogy Julie áll előttem. A döbbenettől meg sem tudtam szólalni, csak fájó szemmel néztem, hápogtam, alig kaptam levegőt és a karommal próbáltam magamhoz húzni.
A következő pillanatban megszakadt az álom.

Szürkült az ég körülöttem, hajnal lehetett és a fejem lüktetett. Megpróbáltam felülni,d e minden mozdulatom fájdalmat okozott. Eleinte nem vettem észre a változást, de később, ahogy kezdtem összeszedni magam, kezdett kirajzolódni a hely, ahová kerültem.

Nem a hotel szoba volt, nem az ágy, hanem egy teljesen ismeretlen szobában ébredtem, a cuccaim sehol, a ruháim a földön szanaszét.
Felálltam a földről, megroppant a hátam, ahogy megmozdultam. Még teljesen kába voltam, szédültem is és rettenetesen szomjas voltam. Tökéletes másnaposság tünetek, mégsem emlékeztem, hogy ittam volna az előző nap. Állva már éreztem, hogy fölösleges felöltöznöm nagyon, mert kibírhatatlanul meleg van, így inkább csak a farmerom kaptam csak magamra, az ingem a kezemben tartottam továbbra is. Ahogy a rosszullétem csillapodott valamelyest, felmértem a derengő félhomályban a terepet. Láttam egy asztalt a szoba másik végében és egy széket. Egyébként teljesen üres volt minden. Odamentem az ajtóhoz, ahonnan a fény beszivárgott, reméltem, hogy a rajta lévő kis ablakon keresztül talán megláthatok valamit, ami segíthet jelen helyzetemben. Csalódnom kellett, nem volt semmi, csak egy hosszú, üres folyosú, amit egy neon lámpa fénye világított meg. Nem tudtam mitévő lehetnék, így elindultam az asztal felé, hogy leüljek a székre és várjak. Aki idehozottt nyilván szánt szándékkal tette, nem merő véletlenségből raboltak el éjnek idején. Ahogy a székre leültem mocorgást hallottam. Felpattantam, a hang abbamaradt. Megérintettem a széket, semmi. Az asztal lapjára ütöttem gyengén, mire újból motoszkálá hallatszott, benéztem alá, egy fiókot láttam, amit lassan, nagyon óvatosan kihúztam. Egy kis egeret találtam ott, aki a hirtelen fénytől becsukta a szemét, majd szaladgálni kezdett, végül addig tornázott, amig ki tudott szökni a dobozból, és a földre pottyant. Ott eszeveszett rohanásba kezdett, és csak nagy sokára hagyta abba, ahogy rájött, hogy nincs semmi eleség, amire lecsaphatna. Sajnáltam a kis állatot, ki tudja mióta lehet már itt bezárva, étlen-szomjan a dohos levegőjű fiókan, Apropó, visszatérve a fiókra. A nagy egérszabadítás közben egészen elfeledtkeztem egy apró ám egyáltalán nem elhanyagolható részletről, a levélről a fiók alján. Egy boríték volt, rajta cirádás betűkkel a címzés: Jason