Nem tudom mire riadtam fel, de az utcán feküdtem és két gyerek guggolt mellettem. Nem telhetett el sok idő, mert még nem vett észre rajtuk kívül senki sem. Felültem, ők meg csak néztek engem, nem szóltak egy szót sem.
- ¿Está enfermo usted?
Nem értettem mit kérdeznek, de nem mertek közelebb jönni. Elég rosszul nézhettem ki, ha két kisgyereket hanyatt esve is meg tudok ijeszteni. Körülnéztem és egyszerűen nem tudtam hol vagyok, vagy egyáltalán azt, hogy merről jöhettem. Próbáltam beazonosítani a házakat, de minden ködös volt. Az utca hasonló – vagy teljesen ugyanolyan – volt, mint a többi, a színek, a szagok, az emberek, egybemosódott minden. Lábra álltam és elindultam az egyik sarok felé, a két fiú lemaradva jött utánam. Az utca utolsó házát elérve a fiúk megálltak, én kitekintettem, hátha valami ismerőset látok, de nem utalt rá semmi, hogy erre jártam volna korábban.
Futásnak eredtem a másik irányba, hátha elérek legalább valahova, egy főútra, egy nagyobb utcába, ahol emberek vannak. De újabb kis utcák, sikátorok következtek, én futottam, ahogy a lábam bírta, talán életemben először futottam, a tüdőm majd’ kiszakadt a helyéről, azt éreztem az összes izmomra szükségem van, hogy futva kibírjam. A levegő mintha sokkal hígabb lett volna, mintha nem lenne elég semmire sem. A tüdőmbe áramolva még a helyet sem foglalta, egyből kislisszolt és én ott maradtam nélküle. Lerohantam több utcát, sarkot, kis teret, sikátorokat és zsákutcákat, majd megálltam, mert egyszerűen képtelen voltam tovább futni és igazából nem is tudtam merre vagy egyáltalán minek futok. Talán a nyomor lehetett az oka, talán a tudatlanságtól való félelem, de egyszerűen megvakított és nem tudtam gondolkodni. Leültem egy lépcsőre, hogy legalább levegőhöz jussak, a szemem előtt apró fehér pöttyök, csillagok ugráltak, én meg szorítottam a fejem, nehogy szétessen.
Mikor végre újra magamhoz tértem, körbenéztem: egy ház bejáratánál ültem. Apró ház, a többi között megbújik, zöld ajtóval és fehér meszelt falával. Bár a falból nem látszik sok, mert az egészet benőtte a növényzet. Nem igazán ismertem fel miféle, leginkább valami borostyánfélének mondanám, körülölelte az ablakokat, rácsimpaszkodott az ereszre, hogy felkússzon egészen a kéményig. Az ajtófélfát egészen benőtte, az ajtó repedéseibe is beitta magát, gyönyörű volt, mégis valahol szorítóan félelmetes. A külső ablakpárkányon hamutartó volt, benne három elnyomott cigaretta csikk, mind csak félig elszívva. Halvány vörös rúzsfolt mindegyiken, főzés közben szívhatták őket.
Vízre volt szükségem, így bekopogtam. Néhány másodpercig néma csend, majd halk csoszogás hangja és az ajtó kitárult.
2010. február 1., hétfő
41 - Az utca
A teljes felépülés több, mint hat hónapig tartott. Mire járni tudtam teljes biztonsággal már teljesen kiismertem a kórház összes zegét és zugát. Tudtam mindenkiről, aki belépett vagy elhagyta a kórházat, épp csak arról semmit, ami azon kívül történik. Egy kis mexikói városban voltam és fogalmam sem volt hogy kerülhettem oda. Próbáltam emlékezni, de mintha kitörlődött volna minden. Legutóbb még London utcáit tapostam, most meg egy idegen ország kórházában tanultam meg beszélni.
Mikor elengedtek adtak pár címet, ahol az angol követséget találom, illetve olyan segítőkész emberekét, akik bármikor segítségemre lennének a városban. Ahogy kiléptem az ajtón egy meleg áramlat csapott meg, a légkondicionált épület után sokkolóan meleg volt a mexikói nyár. Elindultam az utcán, a követség fele, csak az forgott az agyamban, hogy valamiképpen haza kell jutnom.
Az út kanyargós volt és egy jóval szegényebb negyeden vezetett át, mint amit én valaha láttam. Hatalmas szemű gyerekek játszottak pár golyóval az úttest közepén, ahol valószínűleg nagy ritkaságszámba megy, ha autó elhalad. Ruhák száradtak mindenütt, a levegő zsongott az emberek beszédétől.
A kórháztól nagyjából fél óra járásnyit kellett megtennem, nekem mégis sokkal tovább tartott. Hamarabb kifáradtam, mint gondoltam, de nem a gyaloglástól. A látvány fárasztott le teljesen, az emberi nyomor látványa. Szédülni kezdtem, majd eszméletem vesztettem.
Mikor elengedtek adtak pár címet, ahol az angol követséget találom, illetve olyan segítőkész emberekét, akik bármikor segítségemre lennének a városban. Ahogy kiléptem az ajtón egy meleg áramlat csapott meg, a légkondicionált épület után sokkolóan meleg volt a mexikói nyár. Elindultam az utcán, a követség fele, csak az forgott az agyamban, hogy valamiképpen haza kell jutnom.
Az út kanyargós volt és egy jóval szegényebb negyeden vezetett át, mint amit én valaha láttam. Hatalmas szemű gyerekek játszottak pár golyóval az úttest közepén, ahol valószínűleg nagy ritkaságszámba megy, ha autó elhalad. Ruhák száradtak mindenütt, a levegő zsongott az emberek beszédétől.
A kórháztól nagyjából fél óra járásnyit kellett megtennem, nekem mégis sokkal tovább tartott. Hamarabb kifáradtam, mint gondoltam, de nem a gyaloglástól. A látvány fárasztott le teljesen, az emberi nyomor látványa. Szédülni kezdtem, majd eszméletem vesztettem.
40 - Ébrenlét
Fehér falak vettek körül, mint az álomban, de most volt valami más. Szagok voltak. Az ismerős korház szaga csapott meg, a gyógyszerek, betegség és az őrületé. Rövid időn belül egy világos ruhába öltözött nő lépett be a szobába, a lépései sokkal hangosabbnak hallatszottak a normálisnál. Felém hajolt, majd a gépekre nézett, amiket eddig én észre sem vettem. Némán villództak mellettem az életemről téve tanúbizonyságot.
- Mi a neve uram? – Kérdezte a nő kedves hangon.
Próbáltam válaszolni, de nem sikerült.
- Ne izguljon, ez teljesen normális. El kell végeznünk pár vizsgálatot, hogy az agyműködése rendben van-e. Ilyen hosszú kómánál már annak is örülhetünk, hogy egyáltalán felébredt.
- Kérem kövesse az ujjam a tekintetével.
Így tettem. Ő megköszönte és azt mondta eddig rendben van.
Kiment a szobából és hamarosan egy orvossal tért vissza. Úgy beszéltek hozzám, mintha gyermek lennék, mintha nem érteném a szavakat.
Az orvos hosszú tűt vett elő és végig bökdöste a kezeimet, lábaimat, amíg elegendőnek nem érezte a teszteket. Én torkig voltam már a vizsgálgatással, de ezt nem tudtam számukra is érthetővé tenni.
- Örülünk, hogy újra köztünk van, holnaptól elkezdjük a rehabilitációt, úgy néz ki minden rendben van, az agyi funkciók tökéletesen működnek [erre tudnék mit mondani, gondoltam…], az izmai a sok fekvéstől elsorvadtak, most újra üzembe kell helyezni őket. – Hangosan felhorkanva nevetett.
A nővér kattintgatott párat a műszereken, majd kicserélte a infúziós zacskót. Nem kér egy kis vizet?
Újból beszédre nyitottam a szám, de csak meleg levegőt tudtam kipréselni magamból, így felhagytam a próbálkozással. Bólintottam, mert ekkor jöttem rá, hogy őrülten szomjas vagyok. Ekkor megfordult és kiment az ajtón. Pár perc múlva jött vissza egy tálcával, rajta egy kancsó víz, egy pohár, benne szívószál.
Töltött a friss vízből a pohárba. A hideg víztől egészen bepárásodott a pohár széle; majd a számhoz emelte és a szívószálat a számba tette. Ahogy az első cseppek lecsurogtak a torkomon, éreztem, mintha, késsel karcolnák fel újra és újra. De ahogy egyre csak ittam a vizet, feloldódott a fájdalom és éreztem, hogy végigszalad a testemben a víz, eljut minden apró résbe, mélyedésbe, lyukba, erekbe, feltölt mindent frissességgel, erővel. Egy pohártól már teljesen megújulva éreztem magam.
- K-köszönöm. - Mondtam rekedtes és alig hallható hangon.
- Na látja, már megy is. Nem kellett aggódni. Kér még?
- Igen, köszönöm, de azt hiszem elboldogulok magam is. - Válaszoltam, mert kicsit kínosan érintett, hogy itatnak.
- Hát sajnos azt nem hiszem, de egy kis idö múlva arra is sort kerítünk.
- Mi a neve uram? – Kérdezte a nő kedves hangon.
Próbáltam válaszolni, de nem sikerült.
- Ne izguljon, ez teljesen normális. El kell végeznünk pár vizsgálatot, hogy az agyműködése rendben van-e. Ilyen hosszú kómánál már annak is örülhetünk, hogy egyáltalán felébredt.
- Kérem kövesse az ujjam a tekintetével.
Így tettem. Ő megköszönte és azt mondta eddig rendben van.
Kiment a szobából és hamarosan egy orvossal tért vissza. Úgy beszéltek hozzám, mintha gyermek lennék, mintha nem érteném a szavakat.
Az orvos hosszú tűt vett elő és végig bökdöste a kezeimet, lábaimat, amíg elegendőnek nem érezte a teszteket. Én torkig voltam már a vizsgálgatással, de ezt nem tudtam számukra is érthetővé tenni.
- Örülünk, hogy újra köztünk van, holnaptól elkezdjük a rehabilitációt, úgy néz ki minden rendben van, az agyi funkciók tökéletesen működnek [erre tudnék mit mondani, gondoltam…], az izmai a sok fekvéstől elsorvadtak, most újra üzembe kell helyezni őket. – Hangosan felhorkanva nevetett.
A nővér kattintgatott párat a műszereken, majd kicserélte a infúziós zacskót. Nem kér egy kis vizet?
Újból beszédre nyitottam a szám, de csak meleg levegőt tudtam kipréselni magamból, így felhagytam a próbálkozással. Bólintottam, mert ekkor jöttem rá, hogy őrülten szomjas vagyok. Ekkor megfordult és kiment az ajtón. Pár perc múlva jött vissza egy tálcával, rajta egy kancsó víz, egy pohár, benne szívószál.
Töltött a friss vízből a pohárba. A hideg víztől egészen bepárásodott a pohár széle; majd a számhoz emelte és a szívószálat a számba tette. Ahogy az első cseppek lecsurogtak a torkomon, éreztem, mintha, késsel karcolnák fel újra és újra. De ahogy egyre csak ittam a vizet, feloldódott a fájdalom és éreztem, hogy végigszalad a testemben a víz, eljut minden apró résbe, mélyedésbe, lyukba, erekbe, feltölt mindent frissességgel, erővel. Egy pohártól már teljesen megújulva éreztem magam.
- K-köszönöm. - Mondtam rekedtes és alig hallható hangon.
- Na látja, már megy is. Nem kellett aggódni. Kér még?
- Igen, köszönöm, de azt hiszem elboldogulok magam is. - Válaszoltam, mert kicsit kínosan érintett, hogy itatnak.
- Hát sajnos azt nem hiszem, de egy kis idö múlva arra is sort kerítünk.
2009. november 9., hétfő
39 - Állapot
Hosszú idő telt el, amióta nem jártam itt. Napok múltak el anélkül, hogy bárki is észrevette volna távozásukat. Így voltam ezzel én is.
Nem tudom mennyi idő telt el, talán csak egy hét. Valahol mégis azt éreztem a testem éveket öregedett, a lelkem pedig mintha teljesen kifakult volna.
Meg akartam szólalni, de nem sikerült. Csak rekedtes hang hagyta el a számat megformálatlanul. Mozgattam a karom, a lábam, de nem történt semmi. Nem éreztem a testem. Az agyam mintha eddig egy zselatinos párnán feküdt volna, tompítva a koponyámtól való távolságot, de most mintha teljes súlyával rázuhant volna, belenyilalt a fejembe a fájdalom. Próbáltam odakapni, de a kezem nem engedelmeskedett.
A torkomat valami idegen érzés szorongatta. Kezdtem kétségbeesni. Arra gondoltam, hogy milyen rég gondoltam már bármire is, hogy milyen rég éreztem bármit is. És ebben a percben, amikor semmi mást nem tudtam tenni, elsírtam magam örömömben, hogy fáj.
Nem tudom mennyi idő telt el, talán csak egy hét. Valahol mégis azt éreztem a testem éveket öregedett, a lelkem pedig mintha teljesen kifakult volna.
Meg akartam szólalni, de nem sikerült. Csak rekedtes hang hagyta el a számat megformálatlanul. Mozgattam a karom, a lábam, de nem történt semmi. Nem éreztem a testem. Az agyam mintha eddig egy zselatinos párnán feküdt volna, tompítva a koponyámtól való távolságot, de most mintha teljes súlyával rázuhant volna, belenyilalt a fejembe a fájdalom. Próbáltam odakapni, de a kezem nem engedelmeskedett.
A torkomat valami idegen érzés szorongatta. Kezdtem kétségbeesni. Arra gondoltam, hogy milyen rég gondoltam már bármire is, hogy milyen rég éreztem bármit is. És ebben a percben, amikor semmi mást nem tudtam tenni, elsírtam magam örömömben, hogy fáj.
2009. szeptember 8., kedd
38 - Új élet
Volt egy pillanat, nem tudom pontosan mikor már, amikor egy gyufásdobozt találtam az agyam egy rejtett rekeszében. Mikor ráleltem nem jelentett semmit. Eltemettem a bűvös tudatlanság sivatagában. Aztán mikor tompaságom végképp eluralkodott rajtam, egyszercsak újra előkerült. A nagy és forró sivatagi szelek egyike fújhatta a felszínre a dűnék között - ahová a némaság és a semmi kergetett - és én végre rátaláltam.
A kezembe vettem és nézegettem, mint egy rég nem látott barátot, akinek az arca valahogy beleégett a lelkünk egy részébe, még, ha az emlékeinkben a vonások már teljesen megváltoztak. Miközben forgattam a tapintása a régi volt, a kezem változhatott csak valamelyest. Kitoltam a kis dobozt, kihúztam egy szálat. A vörösesbarna fej a kis faszál végén talán még örült is nekem. Nekem nem voltak felé különösebb érzelmeim.
Végigtapogattam a foszforos csíkot a doboz oldalán, majd egy tőlem szokatlan, határozott mozdulattal végighúztam rajta a szálat. A fény egy pillanatra elvakított. Csak akkor döbbentem rá mennyire sötét is volt eddig körülöttem. Levegőért kapkodtam és végre feltörtem a felszínre.
A kezembe vettem és nézegettem, mint egy rég nem látott barátot, akinek az arca valahogy beleégett a lelkünk egy részébe, még, ha az emlékeinkben a vonások már teljesen megváltoztak. Miközben forgattam a tapintása a régi volt, a kezem változhatott csak valamelyest. Kitoltam a kis dobozt, kihúztam egy szálat. A vörösesbarna fej a kis faszál végén talán még örült is nekem. Nekem nem voltak felé különösebb érzelmeim.
Végigtapogattam a foszforos csíkot a doboz oldalán, majd egy tőlem szokatlan, határozott mozdulattal végighúztam rajta a szálat. A fény egy pillanatra elvakított. Csak akkor döbbentem rá mennyire sötét is volt eddig körülöttem. Levegőért kapkodtam és végre feltörtem a felszínre.
2009. szeptember 2., szerda
37 - Csendes homály
Az idő csordogált a saját megszokott medrében. Erre következtettem a szakállam növekedéséből, illetve a körmeim formájának alakulásából. Eleinte próbálkoztam az étkezésekkel és az azok közti időközökkel felmérni az idő múlását, de nem tudtam mit vehetnék egységnek, így egy idő után erről is lemondtam.
Ahogy a beszédről is. Már nem próbáltam meg az ételhordóhoz futni és megpróbálni kicsikarni egy-egy szót belőle. Már nem kellett altatógáz, hogy étkeztessenek. Már nem kellett igazából semmi sem. Az ételadagjaim egy részét mindig átutaltam Frankie-nek - miután nagy nehézségek árán kiderítettem, hogy nem Fanny, - aki egészen hozzámszokott. Együtt aludtunk az ágyamban, ő a párnának egy gondosan kiválasztott szegletében kuporodott össze és reggel - vagy este, esetleg délután, ki tudja már - felkeltett az orrom bökdösésével.
Eljutottam arra fázisra, amikor felejteni kezd az ember. Már nem tudtam miért vagyok itt. Mi történt velem, mielőtt ide jöttem? Ki vagyok egyáltalán? Leveleket sem kaptam az elmúlt időben. Az elején még megpróbáltam bevetni a jó öreg éhségsztrájk próbálkozást - erre is csak halvány derengésként emlékszem.. Mintha nem is velem történt volna meg, - de jött az altatógáz és mire felébredtem már csak a tű nyomát láttam, ahová minden bizonnyal az infúziót szúrták.
A mosdásom is egészen egyszerű volt. Bizonyos időközönként - nem tudtam felmérni egy teljes nap-e, esetleg több.. - a falon egy gomb - melyet csak az első üzembe lépésekor vettem észre, - felvillan, majd, ha azt időben lenyomom, kinyílik egy ajtó épp mellette, ahol egy zuhanyzókabint találok. Mindig reménykedtem benne, hogy esetleg lesz valami, de az idő múlásával erről a szokásomról is letettem.
A felejtés és tudatlanság mámoros állapotába kerültem, ahol már nem kellettek szavak, érzések, nem volt szükség izgalomra, félelemre. A nyugodt egyhangúság volt az életem, mely itt semmi negatív felhangot nem tartalmazott.
Életmeben először nem féltem, nem akartam, nem szorongtam, nem voltam dühös. Egyszerűen léteztem. Próbáltam minden percét kiélvezni e tudatlanságnak, hisz valahol a lényem egy elrejtett szegmensében - bár ennek akkor még nem voltam tudatában - már készülődött valami.
Ahogy a beszédről is. Már nem próbáltam meg az ételhordóhoz futni és megpróbálni kicsikarni egy-egy szót belőle. Már nem kellett altatógáz, hogy étkeztessenek. Már nem kellett igazából semmi sem. Az ételadagjaim egy részét mindig átutaltam Frankie-nek - miután nagy nehézségek árán kiderítettem, hogy nem Fanny, - aki egészen hozzámszokott. Együtt aludtunk az ágyamban, ő a párnának egy gondosan kiválasztott szegletében kuporodott össze és reggel - vagy este, esetleg délután, ki tudja már - felkeltett az orrom bökdösésével.
Eljutottam arra fázisra, amikor felejteni kezd az ember. Már nem tudtam miért vagyok itt. Mi történt velem, mielőtt ide jöttem? Ki vagyok egyáltalán? Leveleket sem kaptam az elmúlt időben. Az elején még megpróbáltam bevetni a jó öreg éhségsztrájk próbálkozást - erre is csak halvány derengésként emlékszem.. Mintha nem is velem történt volna meg, - de jött az altatógáz és mire felébredtem már csak a tű nyomát láttam, ahová minden bizonnyal az infúziót szúrták.
A mosdásom is egészen egyszerű volt. Bizonyos időközönként - nem tudtam felmérni egy teljes nap-e, esetleg több.. - a falon egy gomb - melyet csak az első üzembe lépésekor vettem észre, - felvillan, majd, ha azt időben lenyomom, kinyílik egy ajtó épp mellette, ahol egy zuhanyzókabint találok. Mindig reménykedtem benne, hogy esetleg lesz valami, de az idő múlásával erről a szokásomról is letettem.
A felejtés és tudatlanság mámoros állapotába kerültem, ahol már nem kellettek szavak, érzések, nem volt szükség izgalomra, félelemre. A nyugodt egyhangúság volt az életem, mely itt semmi negatív felhangot nem tartalmazott.
Életmeben először nem féltem, nem akartam, nem szorongtam, nem voltam dühös. Egyszerűen léteztem. Próbáltam minden percét kiélvezni e tudatlanságnak, hisz valahol a lényem egy elrejtett szegmensében - bár ennek akkor még nem voltam tudatában - már készülődött valami.
36 - Tálcán kínált nyugalom
"Jason,
A játékom szabályai érthetőek voltak. Te megszegted őket, hát vállald a következményeket... D. "
A kezem reszketett a dühtől, nem tudtam mi tévő lehetnék... Újra az ajtóhoz fordultam, hátha változott valamelyest a kép, de ugyanaz a kihalt folyosó fogadott, mint percekkel ezelőtt. Az agyam úgy próbált valami használható ötlettel előállni, hogy szinte hallottam a fogaskerekek zakatolását.
Nem tudom percek teltek-e így el, vagy talán órák, de nagy sokára léptek döngését véltem hallani, valahonnan egészen távolról. Ahogy a hang erősödött, a szívem is úgy kezdett egyre gyorsabban verni, majd' kiugrott a helyéről.
Még inkább ki akartam agyalni valamit, mit kellene kérdeznem az embertől, mit tehetnék, hogy az ajtón túl lehessek. A léptek zaja hamarosan halkulni kezdett, majd teljesen elcsendesedett. Én ettől méginkább bepánikoltam..
A következő pillanatban több esemény zajlott egyszerre. Az ajtó előtt egy ember arca jelent meg, én megmozdultam a székről, mire a fények kialudtak és arccal a földre zuhantam.
Csend volt, mély csend és szürke fények. Én a földön feküdtem, sajgó fejjel és lüktető nyakkal. Teljesen elgémberedtem az alvásban. Feltápászkodtam és körülnéztem. Az asztalon egy tálca feküdt, rajta pár kerek tárgy és egy papír. Először a levélért nyúltam, de a mozdulat közben a sarokban megmozdult valami. Az egér is ébredezett. Valószínűleg az altatógáz rá is hatással volt, csakúgy mint énrám. A tálcán lévő kenyér felé nyúltam, letörtem belőle egy darabot, az almával ugyanígy tettem, majd a riadt állat elé raktam, had töltődjön ő is. Az egér közel sem volt olyan félénk, mint ahogy én képzeltem, egyből rávetette magát az eleségre. Én meglepve tapasztaltam, hogy mosolygok. Rég nem tehettem, ha az arcizmaim is elszoktak tőle. Közelebb léptem az asztalhoz, megfogtam a nekem címzett borítékot és leültem a székre. Az csendesen megnyikordult, de nem adta más jelét annak, hogy össze akarna dőlni alattam, így nyugodtan kibontottam a levelet. Kicsit csalódtam, ahogy azt az egy rövid sort elolvastam:
"Enned kell, hogy dolgozhass."
Reméltem, hogy valami magyarázatot kapok, útmutatót. Bár lassan kezdett az agyamban tudatosulni, hogy innen nem fogok egyhamar kikerülni.
Megfogtam hát a maradék kenyeret és komótos evésbe kezdtem. Évek óta nem ettem ilyen nyugodtan. Nem kellett sehova sem sietnem. Nem tudtam tenni az idő múlása ellen, nem is akartam igazán. Valahol mélyen egy apró, talán épp cincogás erejű hang azt súgta, még hálás is vagyok ezért a néma időtlenségért.
A játékom szabályai érthetőek voltak. Te megszegted őket, hát vállald a következményeket... D. "
A kezem reszketett a dühtől, nem tudtam mi tévő lehetnék... Újra az ajtóhoz fordultam, hátha változott valamelyest a kép, de ugyanaz a kihalt folyosó fogadott, mint percekkel ezelőtt. Az agyam úgy próbált valami használható ötlettel előállni, hogy szinte hallottam a fogaskerekek zakatolását.
Nem tudom percek teltek-e így el, vagy talán órák, de nagy sokára léptek döngését véltem hallani, valahonnan egészen távolról. Ahogy a hang erősödött, a szívem is úgy kezdett egyre gyorsabban verni, majd' kiugrott a helyéről.
Még inkább ki akartam agyalni valamit, mit kellene kérdeznem az embertől, mit tehetnék, hogy az ajtón túl lehessek. A léptek zaja hamarosan halkulni kezdett, majd teljesen elcsendesedett. Én ettől méginkább bepánikoltam..
A következő pillanatban több esemény zajlott egyszerre. Az ajtó előtt egy ember arca jelent meg, én megmozdultam a székről, mire a fények kialudtak és arccal a földre zuhantam.
Csend volt, mély csend és szürke fények. Én a földön feküdtem, sajgó fejjel és lüktető nyakkal. Teljesen elgémberedtem az alvásban. Feltápászkodtam és körülnéztem. Az asztalon egy tálca feküdt, rajta pár kerek tárgy és egy papír. Először a levélért nyúltam, de a mozdulat közben a sarokban megmozdult valami. Az egér is ébredezett. Valószínűleg az altatógáz rá is hatással volt, csakúgy mint énrám. A tálcán lévő kenyér felé nyúltam, letörtem belőle egy darabot, az almával ugyanígy tettem, majd a riadt állat elé raktam, had töltődjön ő is. Az egér közel sem volt olyan félénk, mint ahogy én képzeltem, egyből rávetette magát az eleségre. Én meglepve tapasztaltam, hogy mosolygok. Rég nem tehettem, ha az arcizmaim is elszoktak tőle. Közelebb léptem az asztalhoz, megfogtam a nekem címzett borítékot és leültem a székre. Az csendesen megnyikordult, de nem adta más jelét annak, hogy össze akarna dőlni alattam, így nyugodtan kibontottam a levelet. Kicsit csalódtam, ahogy azt az egy rövid sort elolvastam:
"Enned kell, hogy dolgozhass."
Reméltem, hogy valami magyarázatot kapok, útmutatót. Bár lassan kezdett az agyamban tudatosulni, hogy innen nem fogok egyhamar kikerülni.
Megfogtam hát a maradék kenyeret és komótos evésbe kezdtem. Évek óta nem ettem ilyen nyugodtan. Nem kellett sehova sem sietnem. Nem tudtam tenni az idő múlása ellen, nem is akartam igazán. Valahol mélyen egy apró, talán épp cincogás erejű hang azt súgta, még hálás is vagyok ezért a néma időtlenségért.
2009. június 21., vasárnap
35 - Feketeség
A hotel önmagában sem volt kifejezetten bíztató, de a körülötte lévő környezet végképp ellenszenvessé tette. Fáradtságom azonban hamarabb urrá lett rajtam, mint, hogy meggondoljam magam és tehetetlenül az ágyra zuhantam.
Álmomban újra visszatért az a furcsa kép, a nő a dombon, szomorú dallam, én sírok, képszakadás. Hosszú, tompa sötétség, mintha én állnék a semmi közepén és egyre töpörödnék, apró pöttyként szemlélve a feketeséget magam körül. Felborultam, és zuhantam lefele a sötétségbe, az egész testem tépte a szél, darabkák estek ki belőle egy sötét felismerhetetlen anyagba. Később vízszerűvé vált, ahogy az arcom hozzáért és én úszni kezdtem kifelé, a part felé, ami egyre szilárdabbá vált, ahogy közeledtem hozzá, végül kiértem a hófehér sziklékra. Teljesen üres volt minden. Egy árva ember sem járt erre. Majd feltűnt a móló, rajta egy ember. Felkapaszkodtam a mólóra, hogy közelebbről szemléljem, megláttam, hogy egy apró kislány, úgy négy - öt éves forma. Az arca, a lépése egyre közelebb volt hozzám, tudtam, hogy ismernem kéne valahonnan, de nem jutottam el az agyam olyan szegletébe, ahol ő lakott. El kellett telnie egy kis időnek, mire rádöbbentem, hogy Julie áll előttem. A döbbenettől meg sem tudtam szólalni, csak fájó szemmel néztem, hápogtam, alig kaptam levegőt és a karommal próbáltam magamhoz húzni.
A következő pillanatban megszakadt az álom.
Szürkült az ég körülöttem, hajnal lehetett és a fejem lüktetett. Megpróbáltam felülni,d e minden mozdulatom fájdalmat okozott. Eleinte nem vettem észre a változást, de később, ahogy kezdtem összeszedni magam, kezdett kirajzolódni a hely, ahová kerültem.
Nem a hotel szoba volt, nem az ágy, hanem egy teljesen ismeretlen szobában ébredtem, a cuccaim sehol, a ruháim a földön szanaszét.
Felálltam a földről, megroppant a hátam, ahogy megmozdultam. Még teljesen kába voltam, szédültem is és rettenetesen szomjas voltam. Tökéletes másnaposság tünetek, mégsem emlékeztem, hogy ittam volna az előző nap. Állva már éreztem, hogy fölösleges felöltöznöm nagyon, mert kibírhatatlanul meleg van, így inkább csak a farmerom kaptam csak magamra, az ingem a kezemben tartottam továbbra is. Ahogy a rosszullétem csillapodott valamelyest, felmértem a derengő félhomályban a terepet. Láttam egy asztalt a szoba másik végében és egy széket. Egyébként teljesen üres volt minden. Odamentem az ajtóhoz, ahonnan a fény beszivárgott, reméltem, hogy a rajta lévő kis ablakon keresztül talán megláthatok valamit, ami segíthet jelen helyzetemben. Csalódnom kellett, nem volt semmi, csak egy hosszú, üres folyosú, amit egy neon lámpa fénye világított meg. Nem tudtam mitévő lehetnék, így elindultam az asztal felé, hogy leüljek a székre és várjak. Aki idehozottt nyilván szánt szándékkal tette, nem merő véletlenségből raboltak el éjnek idején. Ahogy a székre leültem mocorgást hallottam. Felpattantam, a hang abbamaradt. Megérintettem a széket, semmi. Az asztal lapjára ütöttem gyengén, mire újból motoszkálá hallatszott, benéztem alá, egy fiókot láttam, amit lassan, nagyon óvatosan kihúztam. Egy kis egeret találtam ott, aki a hirtelen fénytől becsukta a szemét, majd szaladgálni kezdett, végül addig tornázott, amig ki tudott szökni a dobozból, és a földre pottyant. Ott eszeveszett rohanásba kezdett, és csak nagy sokára hagyta abba, ahogy rájött, hogy nincs semmi eleség, amire lecsaphatna. Sajnáltam a kis állatot, ki tudja mióta lehet már itt bezárva, étlen-szomjan a dohos levegőjű fiókan, Apropó, visszatérve a fiókra. A nagy egérszabadítás közben egészen elfeledtkeztem egy apró ám egyáltalán nem elhanyagolható részletről, a levélről a fiók alján. Egy boríték volt, rajta cirádás betűkkel a címzés: Jason
Álmomban újra visszatért az a furcsa kép, a nő a dombon, szomorú dallam, én sírok, képszakadás. Hosszú, tompa sötétség, mintha én állnék a semmi közepén és egyre töpörödnék, apró pöttyként szemlélve a feketeséget magam körül. Felborultam, és zuhantam lefele a sötétségbe, az egész testem tépte a szél, darabkák estek ki belőle egy sötét felismerhetetlen anyagba. Később vízszerűvé vált, ahogy az arcom hozzáért és én úszni kezdtem kifelé, a part felé, ami egyre szilárdabbá vált, ahogy közeledtem hozzá, végül kiértem a hófehér sziklékra. Teljesen üres volt minden. Egy árva ember sem járt erre. Majd feltűnt a móló, rajta egy ember. Felkapaszkodtam a mólóra, hogy közelebbről szemléljem, megláttam, hogy egy apró kislány, úgy négy - öt éves forma. Az arca, a lépése egyre közelebb volt hozzám, tudtam, hogy ismernem kéne valahonnan, de nem jutottam el az agyam olyan szegletébe, ahol ő lakott. El kellett telnie egy kis időnek, mire rádöbbentem, hogy Julie áll előttem. A döbbenettől meg sem tudtam szólalni, csak fájó szemmel néztem, hápogtam, alig kaptam levegőt és a karommal próbáltam magamhoz húzni.
A következő pillanatban megszakadt az álom.
Szürkült az ég körülöttem, hajnal lehetett és a fejem lüktetett. Megpróbáltam felülni,d e minden mozdulatom fájdalmat okozott. Eleinte nem vettem észre a változást, de később, ahogy kezdtem összeszedni magam, kezdett kirajzolódni a hely, ahová kerültem.
Nem a hotel szoba volt, nem az ágy, hanem egy teljesen ismeretlen szobában ébredtem, a cuccaim sehol, a ruháim a földön szanaszét.
Felálltam a földről, megroppant a hátam, ahogy megmozdultam. Még teljesen kába voltam, szédültem is és rettenetesen szomjas voltam. Tökéletes másnaposság tünetek, mégsem emlékeztem, hogy ittam volna az előző nap. Állva már éreztem, hogy fölösleges felöltöznöm nagyon, mert kibírhatatlanul meleg van, így inkább csak a farmerom kaptam csak magamra, az ingem a kezemben tartottam továbbra is. Ahogy a rosszullétem csillapodott valamelyest, felmértem a derengő félhomályban a terepet. Láttam egy asztalt a szoba másik végében és egy széket. Egyébként teljesen üres volt minden. Odamentem az ajtóhoz, ahonnan a fény beszivárgott, reméltem, hogy a rajta lévő kis ablakon keresztül talán megláthatok valamit, ami segíthet jelen helyzetemben. Csalódnom kellett, nem volt semmi, csak egy hosszú, üres folyosú, amit egy neon lámpa fénye világított meg. Nem tudtam mitévő lehetnék, így elindultam az asztal felé, hogy leüljek a székre és várjak. Aki idehozottt nyilván szánt szándékkal tette, nem merő véletlenségből raboltak el éjnek idején. Ahogy a székre leültem mocorgást hallottam. Felpattantam, a hang abbamaradt. Megérintettem a széket, semmi. Az asztal lapjára ütöttem gyengén, mire újból motoszkálá hallatszott, benéztem alá, egy fiókot láttam, amit lassan, nagyon óvatosan kihúztam. Egy kis egeret találtam ott, aki a hirtelen fénytől becsukta a szemét, majd szaladgálni kezdett, végül addig tornázott, amig ki tudott szökni a dobozból, és a földre pottyant. Ott eszeveszett rohanásba kezdett, és csak nagy sokára hagyta abba, ahogy rájött, hogy nincs semmi eleség, amire lecsaphatna. Sajnáltam a kis állatot, ki tudja mióta lehet már itt bezárva, étlen-szomjan a dohos levegőjű fiókan, Apropó, visszatérve a fiókra. A nagy egérszabadítás közben egészen elfeledtkeztem egy apró ám egyáltalán nem elhanyagolható részletről, a levélről a fiók alján. Egy boríték volt, rajta cirádás betűkkel a címzés: Jason
2009. június 3., szerda
34 - Motel 6
Természetesen rossz irányt választottam a nagy gondolkodásom közepette és az 57es utat távolról sem közelítettem meg, sokkal inkább Bloomington felé vettem az utam a 39esen. Így az út jóval hosszabbnak bizonyult és a kezdeti lelkes elképzelésem, hogy röpke három óra alatt már a nemzeti park területére érek, hamar lelohadt. St. Louis fele tartottam, ami még, ha beletaposok is a gázba több órára van tőlem.
Az útszéli lámpák, amelyek megvilágítottak, egyfajta burkot képeztek az út és minden más köré. Mindig ezt érzem, ha éjszaka vezetek, mintha egy egészen más világba lépnénk ilyenkor. Nem látni be az úton túli világba, csak az előttem és mögöttem létezik. Pláne, ha kicsit lakatlanabb utakon járok, ahol még autók sem fordulnak meg gyakran, nyugaton, a sivatag környékén szokott igazán eluralkodni rajtam ez az érzés.
Csigalassúsággal teltek az órák, úgy éreztem nem dob fel, hogy zenét hallgatok és várok. Nagy sokára elértem Springfieldet, úgy döntöttem, hogy elég késő van ahhoz, hogy ne menjek tovább, megszálljak ezen a vidéken. Tartottam tőle, hogy ezzel sok időt vesztegetek el, de nem tartottam túl jó ötletnek, ha tovább vezetek, mert így is hulla fáradt voltam, alig tudtam koncentrálni az útra, mely a buroktól és a hullámzó autóktól egészen egyhangúvá vált.
Korábban már megfordultam ebben a városban, most mégis egészen különös volt behajtani. "Üdvözlünk Springfieldben, Illinois államban". Most túristaként kocsikáztam, mert azok a halvány emlékeim, amik az utcákról megvoltak éjszaka semmissé váltak, így követtem az út sodrását, amitől azt reméltem valahogy a belvárosba jutok. A motel 6-ban szálltam meg, amiről tudtam, hogy nem kerül sokba, így legalább arra nem kell annyit költenem.
A rendőrautó láttán ugyan a portás kissé beljebb húzódott a székében, s mégis ez egy kis biztonságérzetet adott nekem, hisz itt legalább nagy bajom nem eshet, ahhoz eléggé tartanak tőlem.
A szobámról nem mondanám, hogy szép volt. Azt sem, hogy kényelmes. De még az sem jutna eszembe, hogy illatos. Összességében egy roncs volt, egy porfészek, de legalább volt hol aludjak. Ez is jobb volt, mint egy mohával bevont sziklaszirt valahol a vadonban..
Az útszéli lámpák, amelyek megvilágítottak, egyfajta burkot képeztek az út és minden más köré. Mindig ezt érzem, ha éjszaka vezetek, mintha egy egészen más világba lépnénk ilyenkor. Nem látni be az úton túli világba, csak az előttem és mögöttem létezik. Pláne, ha kicsit lakatlanabb utakon járok, ahol még autók sem fordulnak meg gyakran, nyugaton, a sivatag környékén szokott igazán eluralkodni rajtam ez az érzés.
Csigalassúsággal teltek az órák, úgy éreztem nem dob fel, hogy zenét hallgatok és várok. Nagy sokára elértem Springfieldet, úgy döntöttem, hogy elég késő van ahhoz, hogy ne menjek tovább, megszálljak ezen a vidéken. Tartottam tőle, hogy ezzel sok időt vesztegetek el, de nem tartottam túl jó ötletnek, ha tovább vezetek, mert így is hulla fáradt voltam, alig tudtam koncentrálni az útra, mely a buroktól és a hullámzó autóktól egészen egyhangúvá vált.
Korábban már megfordultam ebben a városban, most mégis egészen különös volt behajtani. "Üdvözlünk Springfieldben, Illinois államban". Most túristaként kocsikáztam, mert azok a halvány emlékeim, amik az utcákról megvoltak éjszaka semmissé váltak, így követtem az út sodrását, amitől azt reméltem valahogy a belvárosba jutok. A motel 6-ban szálltam meg, amiről tudtam, hogy nem kerül sokba, így legalább arra nem kell annyit költenem.
A rendőrautó láttán ugyan a portás kissé beljebb húzódott a székében, s mégis ez egy kis biztonságérzetet adott nekem, hisz itt legalább nagy bajom nem eshet, ahhoz eléggé tartanak tőlem.
A szobámról nem mondanám, hogy szép volt. Azt sem, hogy kényelmes. De még az sem jutna eszembe, hogy illatos. Összességében egy roncs volt, egy porfészek, de legalább volt hol aludjak. Ez is jobb volt, mint egy mohával bevont sziklaszirt valahol a vadonban..
2009. május 31., vasárnap
33 - Rádióadó
Az érzések, melyek kavarognak bennünk, feltörnek olykor, hol felszínesen, hol pedig egész valónkat megkérdőjelezve. Mikor az utóbbira kerül sor, minden íz, illat, gondolat értelmét veszti és hazugságnak tűnhet. Olyankor újra tapasztalhatunk először dolgokat, olyan, mintha tiszta lappal kezdhetnénk. De ez az érzés rövid ideig tart. Bármi visszaránthat minket a korábbi tudatállapotunkba oly módon, hogy később akár sose jusson eszünkbe az ekkor átélt élmény. Nem tudom megítélni, hogy amin átmegyek, vagy átmentem az pozitív, vagy negatív. Igaz-e, vagy hazugság, hisz annyira relatív, hogy mit tartok annak, vagy akár mit tartanak rólam annak, hogy a megítélésre teljesen képtelen vagyok.
Ahogy az sötét úton haladtam, a rendszertelen időközönként felvillanó reflektoroktól még kicsit kábultan úgy éreztem, hogy számomra kell, hogy jelentése legyen ennek az élménynek. Nem kell ítélkeznem felette, vagy bármi más felett, egész egyszerűen csak át kell gondolnom önmagam. A tény, hogy nem érzem magam boldognak, nem új keletű felfedezés, a spanyol viaszos feltaláláshoz nem kötném... De az is ugyanilyen tényként rögzíthető, hogy számomra fontosak a hozzám kötődő emberek, akiket az egyszerűség kedvéért most a családomnak nevezek. Miért fontosak ők egyáltalán? Kik ők nekem? Mi lenne, ha nem lennének? Mit tennék én most, ha lenne rá módom, hogy kitöröljem az elmúlt közel tíz évet és ott folytassam, ahol Chicago-ban abbahagytam? A kérdések záporoztak a fejemben, ahogy lefordultam a főútról, a városból kikanyarodó többsávos útra.
Csörgött a telefonom. Turkálni kezdtem a táskámban, láttam a szemem sarkából a fényt, de a kezem nem talált rá a készülékre. Kicsit lassítottam és belenéztem a táskába, hátha megtalálom, de mire odanéztem már abbamaradt a hívás és a fény elaludt. Mérgesen vágtam arrébb a táskát és visszanéztem az útra. Talán jobb lett volna, ha egy reflektor fényétől elvakítva nézek fel és már csak az az egy másodperc áll rendelkezésemre, ami a becsapódás előtt lenne. Akkor nem én hoznék döntéseket, nem kellene a defektes érzelmeimmel törődnöm és mindez értéktelenné válhatna.
Kétségtelenül az lenne az egyszerűbb megoldás. Talán a jobb is. Mindenkinek.
De nem úszom meg ilyen egyszerűen. Több feladat vár még rám. Vagy rájuk, amiben nekem is szerepem van így, vagy úgy. Bekapcsoltam a rádiót.
"[...]tól számítjuk az új időt. Képtelen vagyok hozzászokni az óraátállításokhoz, olyankor napokig nem tudok mit kezdeni önmagammal, pedig csak egy óráról van szó, mégis olyan nehéz, hogy[...]"
Úgy éreztem ebből a csatornából pont elég volt ennyi is. Csavargattam a rádióállomások hangolóját, hátha valami kellemes adót befogok, ahol elterelem a gondolataimat magamról. Rátaláltam egy kellemes komolyzenei adóra, ahol épp egy Mozart szonáta közepén tartottunk. Egész pontosan tudtam melyikről van szó, mert ez volt az a széria, amit Sarah oly sokszor hallgatott még a kapcsolatunk elején, így az első pár hónapokban jóformán a napjaim e hangok között teltek.
Eddig még nem gondolkodtam azon, hogy mit teszek akkor, mikor megérkezem az erdőbe az éjszaka közepén. Ott fogok állni egy zsákkal a kezemben, amiben a legfontosabb felszereléseim vannak, de egyébként azt sem tudom igazából merre induljak el. Szükségem volt egy-két támpontra mielőtt elindulok a rengeteg belseje felé, hogy megtaláljam azt a sziklát, ahol állítólag ők lehetnek. És akkor még nem számoltam azzal az eshetőséggel, hogy nem is lesznek ott egyáltalán. Abba nem akartam belegondolni mi lesz akkor, ha hazatérvén egy levelet, fotót, hangüzenetet találok, amiben bármilyen módon eltérünk a játéktól emiatt a "kirohanásom" miatt. Mégis ezt tartottam az egyetlen útnak, ami szóba jöhetett, még akkor is, ha tudom róla, hogy nem a legátgondoltabb.
Ahogy az sötét úton haladtam, a rendszertelen időközönként felvillanó reflektoroktól még kicsit kábultan úgy éreztem, hogy számomra kell, hogy jelentése legyen ennek az élménynek. Nem kell ítélkeznem felette, vagy bármi más felett, egész egyszerűen csak át kell gondolnom önmagam. A tény, hogy nem érzem magam boldognak, nem új keletű felfedezés, a spanyol viaszos feltaláláshoz nem kötném... De az is ugyanilyen tényként rögzíthető, hogy számomra fontosak a hozzám kötődő emberek, akiket az egyszerűség kedvéért most a családomnak nevezek. Miért fontosak ők egyáltalán? Kik ők nekem? Mi lenne, ha nem lennének? Mit tennék én most, ha lenne rá módom, hogy kitöröljem az elmúlt közel tíz évet és ott folytassam, ahol Chicago-ban abbahagytam? A kérdések záporoztak a fejemben, ahogy lefordultam a főútról, a városból kikanyarodó többsávos útra.
Csörgött a telefonom. Turkálni kezdtem a táskámban, láttam a szemem sarkából a fényt, de a kezem nem talált rá a készülékre. Kicsit lassítottam és belenéztem a táskába, hátha megtalálom, de mire odanéztem már abbamaradt a hívás és a fény elaludt. Mérgesen vágtam arrébb a táskát és visszanéztem az útra. Talán jobb lett volna, ha egy reflektor fényétől elvakítva nézek fel és már csak az az egy másodperc áll rendelkezésemre, ami a becsapódás előtt lenne. Akkor nem én hoznék döntéseket, nem kellene a defektes érzelmeimmel törődnöm és mindez értéktelenné válhatna.
Kétségtelenül az lenne az egyszerűbb megoldás. Talán a jobb is. Mindenkinek.
De nem úszom meg ilyen egyszerűen. Több feladat vár még rám. Vagy rájuk, amiben nekem is szerepem van így, vagy úgy. Bekapcsoltam a rádiót.
"[...]tól számítjuk az új időt. Képtelen vagyok hozzászokni az óraátállításokhoz, olyankor napokig nem tudok mit kezdeni önmagammal, pedig csak egy óráról van szó, mégis olyan nehéz, hogy[...]"
Úgy éreztem ebből a csatornából pont elég volt ennyi is. Csavargattam a rádióállomások hangolóját, hátha valami kellemes adót befogok, ahol elterelem a gondolataimat magamról. Rátaláltam egy kellemes komolyzenei adóra, ahol épp egy Mozart szonáta közepén tartottunk. Egész pontosan tudtam melyikről van szó, mert ez volt az a széria, amit Sarah oly sokszor hallgatott még a kapcsolatunk elején, így az első pár hónapokban jóformán a napjaim e hangok között teltek.
Eddig még nem gondolkodtam azon, hogy mit teszek akkor, mikor megérkezem az erdőbe az éjszaka közepén. Ott fogok állni egy zsákkal a kezemben, amiben a legfontosabb felszereléseim vannak, de egyébként azt sem tudom igazából merre induljak el. Szükségem volt egy-két támpontra mielőtt elindulok a rengeteg belseje felé, hogy megtaláljam azt a sziklát, ahol állítólag ők lehetnek. És akkor még nem számoltam azzal az eshetőséggel, hogy nem is lesznek ott egyáltalán. Abba nem akartam belegondolni mi lesz akkor, ha hazatérvén egy levelet, fotót, hangüzenetet találok, amiben bármilyen módon eltérünk a játéktól emiatt a "kirohanásom" miatt. Mégis ezt tartottam az egyetlen útnak, ami szóba jöhetett, még akkor is, ha tudom róla, hogy nem a legátgondoltabb.
2009. május 21., csütörtök
32 - Kétely
Felemeltem a fejem, majd dermedve vártam, hogy ide jött-e. Lépteket hallottam, kopogtattak, de nem álltam fel. Neszezést hallottam az ajtó felől, majd újból lépteket, elment. Felálltam az asztaltól és odamentem az ajtóhoz, alatta beszúsztattak egy borítékot. Felemeltem és megnéztem. A ragasztó épp hogy megfogta a papírt, könnyű volt felbontanom, szinte magától kinyílt. Egy egészen kis méretű papír volt benne. Ügyeltem rá, hogy óvatosan vegyem ki, bár pontosan tudtam, hogy nem lenne jelentősége annak sem, ha feltéptem volna a papirost.
Az üzenet rövid volt és lényegretörő.
"Ne csinálj semmi hülyeséget."
Rögtön körbenéztem a lakásban. Ez volt az első reakcióm, nem is gondolkodtam, úgy cselekedtem.
- Milyen hülyeséget? Mi lenne nagyobb hülyeségnél, mint, hogy itt ülök? Miért én? Adj válaszokat, feleletet. Játszol velem, de én nem akarok veled. Sosem akartam, érted? Soha nem akartam beszállni! - üvöltöttem, magamon kívül voltam, fogalmam sem volt mitévő legyek. Megcsörrent a telefon, belerezzentem olyan hirtelen szólalt meg.
"Hallo?"
"Válaszokat akarsz?"
"Dalibor?"
"Ha tudni akarod az igazat, nem szállhatsz ki. Nem érdekel a családod, ahogy téged sem igazán. Nem a lányod aggaszt, vagy a kedves és teszem hozzá formás feleséged. Téged rég nem az úgy nevezett életed érdekel. Te játszani akarsz. Sosem érezted magad éberebbnek, szabadabbnak, mint most. Ha eljutsz a célig, rájössz a válaszokra is."
Akartam mondani valamit, üvölteni, sírni, de egy halk nyögés hagyta el a számat, a döbbenettől talán és a vonal másik vége már süket volt.
Kezemben tartottam még a kagylót, magam sem tudtam miért. Leültem a kanapéra, közben kiesett a kezemből a telefon. Nem törődtem vele.
Megváltozott a játék, ahogy a másodperc tört része alatt én magam is. Nem volt szükségem társakra, rendőrökre, titkos kódokra, vagy az azokat megfejtő könyvekre.
Térképek kellettek, én kellettem. Nem mertem arra gondolni, amit mondott, de a szavai befurakodtak a gondolataim közé, eljutottak a tudatom legrejtettebb bugyraiba és nem hagytak nyugtot. "Sosem érezted magad éberebbnek, szabadabbnak."
Önző vagyok? Nem foglalkozom a családommal? Nem szeretem őket? Ki vagyok én? Miféle szörnyeteg az, aki ilyet mer gondolni a lányáról, az egyetlen gyermekéről?
Képek özönlöttek a szemem elé, a boldogság percei, de én valahol mégis egy ködfátyol mögött láttam magam, egy paszív, élettelen és leginkább érzelemtelen senkinek. Az érzés megfordult bennem. Eddig aszt hittem azért küzdöm értük, mert fontosabbak, mint a saját életem. De ez nem igaz. Azért kell folytatnom, mert nem olyan fontosak. Mert, ha eddig és ezután sem fogok tudni szeretetet adni nekik, meg kell tennem mindent, hogy ők boldogok lehessenek.
Majd egy pillanat múlva ezek a gondolatok újra értelmetlennek tűntek. Belenéztem a tükörbe és láttam magam, láttam Juliet, a szemét és tudtam, hogy csak manipulálni akar. Szeretem a lányom. Julie a mindenem. Sarah fantasztikus és eszméletlenül szerencsés vagyok, hogy ő van nekem. Bevágódtam a rendőrautóba, magammal vittem az előrekészített cuccaimat és beletapostam a gázba.
Hatalmas út állt előttem és nem csak olyan, ami mérföldekben mérhető.
Az üzenet rövid volt és lényegretörő.
"Ne csinálj semmi hülyeséget."
Rögtön körbenéztem a lakásban. Ez volt az első reakcióm, nem is gondolkodtam, úgy cselekedtem.
- Milyen hülyeséget? Mi lenne nagyobb hülyeségnél, mint, hogy itt ülök? Miért én? Adj válaszokat, feleletet. Játszol velem, de én nem akarok veled. Sosem akartam, érted? Soha nem akartam beszállni! - üvöltöttem, magamon kívül voltam, fogalmam sem volt mitévő legyek. Megcsörrent a telefon, belerezzentem olyan hirtelen szólalt meg.
"Hallo?"
"Válaszokat akarsz?"
"Dalibor?"
"Ha tudni akarod az igazat, nem szállhatsz ki. Nem érdekel a családod, ahogy téged sem igazán. Nem a lányod aggaszt, vagy a kedves és teszem hozzá formás feleséged. Téged rég nem az úgy nevezett életed érdekel. Te játszani akarsz. Sosem érezted magad éberebbnek, szabadabbnak, mint most. Ha eljutsz a célig, rájössz a válaszokra is."
Akartam mondani valamit, üvölteni, sírni, de egy halk nyögés hagyta el a számat, a döbbenettől talán és a vonal másik vége már süket volt.
Kezemben tartottam még a kagylót, magam sem tudtam miért. Leültem a kanapéra, közben kiesett a kezemből a telefon. Nem törődtem vele.
Megváltozott a játék, ahogy a másodperc tört része alatt én magam is. Nem volt szükségem társakra, rendőrökre, titkos kódokra, vagy az azokat megfejtő könyvekre.
Térképek kellettek, én kellettem. Nem mertem arra gondolni, amit mondott, de a szavai befurakodtak a gondolataim közé, eljutottak a tudatom legrejtettebb bugyraiba és nem hagytak nyugtot. "Sosem érezted magad éberebbnek, szabadabbnak."
Önző vagyok? Nem foglalkozom a családommal? Nem szeretem őket? Ki vagyok én? Miféle szörnyeteg az, aki ilyet mer gondolni a lányáról, az egyetlen gyermekéről?
Képek özönlöttek a szemem elé, a boldogság percei, de én valahol mégis egy ködfátyol mögött láttam magam, egy paszív, élettelen és leginkább érzelemtelen senkinek. Az érzés megfordult bennem. Eddig aszt hittem azért küzdöm értük, mert fontosabbak, mint a saját életem. De ez nem igaz. Azért kell folytatnom, mert nem olyan fontosak. Mert, ha eddig és ezután sem fogok tudni szeretetet adni nekik, meg kell tennem mindent, hogy ők boldogok lehessenek.
Majd egy pillanat múlva ezek a gondolatok újra értelmetlennek tűntek. Belenéztem a tükörbe és láttam magam, láttam Juliet, a szemét és tudtam, hogy csak manipulálni akar. Szeretem a lányom. Julie a mindenem. Sarah fantasztikus és eszméletlenül szerencsés vagyok, hogy ő van nekem. Bevágódtam a rendőrautóba, magammal vittem az előrekészített cuccaimat és beletapostam a gázba.
Hatalmas út állt előttem és nem csak olyan, ami mérföldekben mérhető.
2009. május 8., péntek
31 - Lépéselőny
Tudtam, hogy nem kelthetek feltűnést, hisz kamerával minden lépésemet követi. A szívem a torkomban dobogott, de az arcomon egy izom sem rándult. Nem látszott meg rajtam semmi, változatlanul sápadt voltam és fáradt, és szerencsémre az izgalomtól sem vörösödtem el, csak a kezem remegett meg, amikor rátámaszkodtam a kanapé karfájára, hogy felálljak.
A könyvet magammal vittem és visszaraktam oda, ahonnan kivettem majd egyből leemeltem a mellette lévőt a polcról. Kicsit lapozgattam benne, unottan visszaraktam, majd újra elvettem pár könyvet és bementem a konyhába. Letettem őket az asztalra, feltettem egy kávét főni, majd leültem a könyvek fölé. Szétraktam őket, mintha valami rendszer szerint dolgoznék, papírt kerestem és tollat és a tartalomjegyzékek különböző oldalszámait írtam le. Majd a leírt számoknál felcsaptam a könyveket, mindet, egyesével és olvasást színleltem.
Még arra is figyeltem, hogy ne látsszon meg rajtam, hogy az agyam egészen máshol jár, ezért a szememet olvasótempóban mozgattam, miközben azon morfondírozhattam hogy juthatnék el bárhogy is a Shawnee erdőbe.
Lapoztam egy oldalt és tovább tettettem az olvasást. Tudtam, hogy nincs más választásom, mint, hogy elmegyek oda, a családom élete a tét és ez tűnik a leghatásosabb döntésnek, ha nem is feltétlenül a leghatékonyabbnak. Az egyetlen hang mely a kételyemet támasztotta alá arról suttogott, hogy talán meg kellene várnom a többi megoldást is, de valahogy belül úgy éreztem, hogy nincs értelme kivárnom, hogy később változtasson a szabályain. Nem mondta, hogy nem kereshetem meg, ez nem szerepelt a szabályokban. Nem bűn, ha kirándulok egyet. Mégsem akartam nyíltan kutakodni, hátha megunja és "izgalmat" csempész az életembe.
Kell egy autó, az enyém még mindig az örsön van bizonyítékként, a kölcsön autót nem használhatom, rendőrautóval mégsem mehetek az erdőbe.
Térkép kell, pontos leírás és mindenekelőtt valamilyen fegyver. Mindezt beszerezni teljesen titokban nagyon nehéz feladat, mégis egyszerűbbnek tűnt, mint a megoldások között bolyongani.
Felvettem a telefont és tárcsáztam az első számot, ami eszembe jutott, Annabellét.
“Hallo tessék”
“Hello Annabell, itt Jason”
“Oh, már nem tudtam merre vagy. Nem hallottam felőled napok óta. Ki vagy kapcsolva? Nem tudtalak elérni.”
“Gondolkodnom kellett, időre volt szükségem.”
“Semmi hír?”
“Még semmi. Annabell, csak azért kereslek, hogy kölcsön tudnád – e adni az autódat, az enyém ugyanis a rendőrségen van még.”
“Természetesen, elviszem. Siessek?”
“Ráér, csak este lenne szükségem rá.”
“Utazol?”
“Nem, csak el kell intéznem pár dolgot.”
Mikor leraktuk természetesen megláttam, hogy a kávé kifutott, gyorsan lecsavartam a gázt és a forró kávéfőzőt a mosogatóba dobtam. Természetesen ezt a hőmérsékletet a kezem másként fogadta mint amire az agyam számított és kellemes égési sérülésekkel tarkítottam a kezeim.
A hideg víz alatt áztatva a még mindig sajgó ujjaim, elgondolkoztam milyen esélyeim vannak, hogy nem bukom le. Nagyon aprónak tűnt a szám, ami felrémlett előttem, így inkább nem keserítettem el jobban magam. Először voltam tettre kész a “feladat” kezdete óta és most újra felrémlett egy reménysugár, amit valahol két héttel ezelőtt veszítettem el. Ez az idő végtelennek tűnt. Olyan volt, mintha sosem lettek volna, mintha csak kitaláltam volna azt az életet, ami után most futok és valójában sosem létezett Julie sem Sarah.
Elzártam a csapot és megtöröltem a kezem. Körbenéztem az üres lakáson, amely most még tompán kongott, rámzuhant hirtelen a hiányuk és amit eddig oly nagy erőkkel próbáltam visszatartani most megállíthatatlanul előtört belőlem. Térderogytam és zokogtam. Az agyam mintha elhagyta volna a testem, kivülről néztem ezt a gyenge emberi testet, ami a súly alatt görnyedve zuhan a földre. Vettem egy mély lélegzetet, megkapaszkodtam a mellettem álló székben és feltápászkodtam.
A szobámban egy táskába pakoltam minden fontos kelléket, ami kellhet az elkövetkezendő órákban, napokban. Nem tudtam mennyi időre kell elmennem, mindent magammal akartam vinni, és tudtam, hogy állandó megfigyelés alatt, a kameráktól, mindenféle áruló szemektől követve nem tudok gondolkozni sem tovább lépni.
Magamhoz vettem ruhákat, térképeket, fontosabb könyveket a városról, a környékről, történelem és egyéb atlaszokat. A könyveket bedobtam egy dobozba, amit a kezembe tartva folyamatosan telítettem meg hasznosabbnál hasznosabbnak tűnő papír- és jegyzetfoszlányokkal, tollakkal és számológéppel. Elővettem a kamrából annyi ételt, amennyit találtam, bepakoltam a táskámba és az egész felszerelésem leraktam a bejárati ajtóhoz. Megkerestem a szekrény mélyén megbúvó régi hálózsákunkat. Az arcomhoz emeltem, önkéntelenül is megszagoltam és kellemes természet illata volt. Az utolsó közös kirándulásunkat juttatta eszembe, nagyjából négy évvel ezelőtt, mikor Julie még nagyon kicsi volt. Éreztem, hogy a térdemből megint száll el az erő, így a hónom alá csaptam a takarónak valót és leraktam a táska és a doboz mellé.
Leültem a konyhában, lehajtottam a fejem az ölembe és vártam. Nagyjából fél óra telhetett el így, legfeljebb háromnegyed, mikor felnéztem már egészen más színben ragyogott a konyha, a lemenő nap fénye bearanyozta a bútorokat, végigsiklott a falakon és vörös színre festette a házat. Ekkor ajtócsapódást hallottam, lépteket, majd csöngettek.
A könyvet magammal vittem és visszaraktam oda, ahonnan kivettem majd egyből leemeltem a mellette lévőt a polcról. Kicsit lapozgattam benne, unottan visszaraktam, majd újra elvettem pár könyvet és bementem a konyhába. Letettem őket az asztalra, feltettem egy kávét főni, majd leültem a könyvek fölé. Szétraktam őket, mintha valami rendszer szerint dolgoznék, papírt kerestem és tollat és a tartalomjegyzékek különböző oldalszámait írtam le. Majd a leírt számoknál felcsaptam a könyveket, mindet, egyesével és olvasást színleltem.
Még arra is figyeltem, hogy ne látsszon meg rajtam, hogy az agyam egészen máshol jár, ezért a szememet olvasótempóban mozgattam, miközben azon morfondírozhattam hogy juthatnék el bárhogy is a Shawnee erdőbe.
Lapoztam egy oldalt és tovább tettettem az olvasást. Tudtam, hogy nincs más választásom, mint, hogy elmegyek oda, a családom élete a tét és ez tűnik a leghatásosabb döntésnek, ha nem is feltétlenül a leghatékonyabbnak. Az egyetlen hang mely a kételyemet támasztotta alá arról suttogott, hogy talán meg kellene várnom a többi megoldást is, de valahogy belül úgy éreztem, hogy nincs értelme kivárnom, hogy később változtasson a szabályain. Nem mondta, hogy nem kereshetem meg, ez nem szerepelt a szabályokban. Nem bűn, ha kirándulok egyet. Mégsem akartam nyíltan kutakodni, hátha megunja és "izgalmat" csempész az életembe.
Kell egy autó, az enyém még mindig az örsön van bizonyítékként, a kölcsön autót nem használhatom, rendőrautóval mégsem mehetek az erdőbe.
Térkép kell, pontos leírás és mindenekelőtt valamilyen fegyver. Mindezt beszerezni teljesen titokban nagyon nehéz feladat, mégis egyszerűbbnek tűnt, mint a megoldások között bolyongani.
Felvettem a telefont és tárcsáztam az első számot, ami eszembe jutott, Annabellét.
“Hallo tessék”
“Hello Annabell, itt Jason”
“Oh, már nem tudtam merre vagy. Nem hallottam felőled napok óta. Ki vagy kapcsolva? Nem tudtalak elérni.”
“Gondolkodnom kellett, időre volt szükségem.”
“Semmi hír?”
“Még semmi. Annabell, csak azért kereslek, hogy kölcsön tudnád – e adni az autódat, az enyém ugyanis a rendőrségen van még.”
“Természetesen, elviszem. Siessek?”
“Ráér, csak este lenne szükségem rá.”
“Utazol?”
“Nem, csak el kell intéznem pár dolgot.”
Mikor leraktuk természetesen megláttam, hogy a kávé kifutott, gyorsan lecsavartam a gázt és a forró kávéfőzőt a mosogatóba dobtam. Természetesen ezt a hőmérsékletet a kezem másként fogadta mint amire az agyam számított és kellemes égési sérülésekkel tarkítottam a kezeim.
A hideg víz alatt áztatva a még mindig sajgó ujjaim, elgondolkoztam milyen esélyeim vannak, hogy nem bukom le. Nagyon aprónak tűnt a szám, ami felrémlett előttem, így inkább nem keserítettem el jobban magam. Először voltam tettre kész a “feladat” kezdete óta és most újra felrémlett egy reménysugár, amit valahol két héttel ezelőtt veszítettem el. Ez az idő végtelennek tűnt. Olyan volt, mintha sosem lettek volna, mintha csak kitaláltam volna azt az életet, ami után most futok és valójában sosem létezett Julie sem Sarah.
Elzártam a csapot és megtöröltem a kezem. Körbenéztem az üres lakáson, amely most még tompán kongott, rámzuhant hirtelen a hiányuk és amit eddig oly nagy erőkkel próbáltam visszatartani most megállíthatatlanul előtört belőlem. Térderogytam és zokogtam. Az agyam mintha elhagyta volna a testem, kivülről néztem ezt a gyenge emberi testet, ami a súly alatt görnyedve zuhan a földre. Vettem egy mély lélegzetet, megkapaszkodtam a mellettem álló székben és feltápászkodtam.
A szobámban egy táskába pakoltam minden fontos kelléket, ami kellhet az elkövetkezendő órákban, napokban. Nem tudtam mennyi időre kell elmennem, mindent magammal akartam vinni, és tudtam, hogy állandó megfigyelés alatt, a kameráktól, mindenféle áruló szemektől követve nem tudok gondolkozni sem tovább lépni.
Magamhoz vettem ruhákat, térképeket, fontosabb könyveket a városról, a környékről, történelem és egyéb atlaszokat. A könyveket bedobtam egy dobozba, amit a kezembe tartva folyamatosan telítettem meg hasznosabbnál hasznosabbnak tűnő papír- és jegyzetfoszlányokkal, tollakkal és számológéppel. Elővettem a kamrából annyi ételt, amennyit találtam, bepakoltam a táskámba és az egész felszerelésem leraktam a bejárati ajtóhoz. Megkerestem a szekrény mélyén megbúvó régi hálózsákunkat. Az arcomhoz emeltem, önkéntelenül is megszagoltam és kellemes természet illata volt. Az utolsó közös kirándulásunkat juttatta eszembe, nagyjából négy évvel ezelőtt, mikor Julie még nagyon kicsi volt. Éreztem, hogy a térdemből megint száll el az erő, így a hónom alá csaptam a takarónak valót és leraktam a táska és a doboz mellé.
Leültem a konyhában, lehajtottam a fejem az ölembe és vártam. Nagyjából fél óra telhetett el így, legfeljebb háromnegyed, mikor felnéztem már egészen más színben ragyogott a konyha, a lemenő nap fénye bearanyozta a bútorokat, végigsiklott a falakon és vörös színre festette a házat. Ekkor ajtócsapódást hallottam, lépteket, majd csöngettek.
30 - Az első válasz
Eltelt nagyjából három nap és hét óra, mióta legutóbb leültem dolgozni. Azóta csak elvétve aludtam, enni és inni végképp elfelejtettem. A lakás papírok halmaza volt, ceruzák, tollak, különböző mérőegységek tolltartója én magam meg a kupac tetején az elveszett Robinson. Egy ideje megszűnt az a világ, melyről eddig tudtam, átadta a helyét a térképeknek, különböző számítógépes alkalmazásoknak a helyét, hogy méltó szolgálatot tehessenek az ügyemben. Egyébiránt az ügy is eltűnt a látóhatárról, már nem jelent meg percenként Julie arca, egyszerűen hidegvérrel dolgoztam, valami felsőbb célért, ami olyan távoli volt, hogy nem kellett félnem és aggódnom érte, hogy elérhetem-e.
Egyszer egy indián mesélt nekem egy mesét
Itt lelte meg a rejtélyt, melyet ,elveszni vélt.
Öreg Franklin adta meg a nevét a helynek,
Hogy valóban eltalálsz-e kedved ne szegje.
Az első vers megfejtésén túl voltam, két napba tellett, mire rájöttem minden apróságra, de ha az ember egyet megfejt, a többi követi rohanvást.
Próbáltam összekötni az indiánt, Franklinnel, és minél jobban koncentráltam a mi öreg Benjamin Franklinünkre, annál inkább éreztem, hogy a megoldás eltávolodik tőlem.
Belenéztem történelemkönyvekbe, ahogy az interneten is, más Franklineket keresve, akiknek köze lehet a vershez. Ekkor láttam meg Franklin D. Roosevelt nevét. Eleinte nem is ugrott be, nem értettem semmit, de ahogy kutattam kerestem szavak után találtam egy elveszettnek hitt könyv ismeretlen oldalán egy apró tollal írt bejegyzést. Először nem is tudtam kivenni pontosan mi áll rajta, de végül ez a bizonyos Franklin szerepelt rajta. Ettől is lett érdekes a bekezdés, amihez fűzték. Shawnee nemzeti erdészet, 1939 Szeptemberében, a második világháború kezdetén vásárolta az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Az erdő, mely a különböző állat és növénykülönlegességeken kívül a híres indiánszikláról lett nevezetes.
A szívem majdnem megállt, alig kaptam levegőt. Megvan, minden klappol. A térképet fellapozva meg is találtam Illinois államban, tőlünk nem is messze az erdőt, az utolsó sor is igazzá vált.
Ezek után elfogadhatom, hogy a többi sort sem kell az államhatáron kívül keresgélnem.
Egyet furcsálltam csak mind közül. Ez a könyv Sarah-é volt, én életemben bele sem lapoztam, Amerika históriája címmel állt a polcon, csak a gerincét figyeltem nap, mint nap, ahogy a többi könyvét. Vajon Sarah írta volna be apró betűkkel az elnök nevét pont ehhez a bejegyzéshez, amire nekem szükségem van? Vagy Dalibor ennyire pontosan tudja, hogy mi után jön a következő lépésem.
Most egy volt a kérdés. Elmenjek-e körülszaglászni a területen, kockáztatva, hogy lebukom és az egész tervet fújhatom, vagy keressem tovább, amíg rá nem jövök a rejtélyre. De, ha elhalogatom és mindeközben már tudtam, hogy merre vannak, és napokkal, hetekkel húzom a hazaérkezésüket, ki tudja mikorra fejtem meg az összeset. Döntés elé kényszerültem, de hamar rájöttem mi a helyes út..
Egyszer egy indián mesélt nekem egy mesét
Itt lelte meg a rejtélyt, melyet ,elveszni vélt.
Öreg Franklin adta meg a nevét a helynek,
Hogy valóban eltalálsz-e kedved ne szegje.
Az első vers megfejtésén túl voltam, két napba tellett, mire rájöttem minden apróságra, de ha az ember egyet megfejt, a többi követi rohanvást.
Próbáltam összekötni az indiánt, Franklinnel, és minél jobban koncentráltam a mi öreg Benjamin Franklinünkre, annál inkább éreztem, hogy a megoldás eltávolodik tőlem.
Belenéztem történelemkönyvekbe, ahogy az interneten is, más Franklineket keresve, akiknek köze lehet a vershez. Ekkor láttam meg Franklin D. Roosevelt nevét. Eleinte nem is ugrott be, nem értettem semmit, de ahogy kutattam kerestem szavak után találtam egy elveszettnek hitt könyv ismeretlen oldalán egy apró tollal írt bejegyzést. Először nem is tudtam kivenni pontosan mi áll rajta, de végül ez a bizonyos Franklin szerepelt rajta. Ettől is lett érdekes a bekezdés, amihez fűzték. Shawnee nemzeti erdészet, 1939 Szeptemberében, a második világháború kezdetén vásárolta az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Az erdő, mely a különböző állat és növénykülönlegességeken kívül a híres indiánszikláról lett nevezetes.
A szívem majdnem megállt, alig kaptam levegőt. Megvan, minden klappol. A térképet fellapozva meg is találtam Illinois államban, tőlünk nem is messze az erdőt, az utolsó sor is igazzá vált.
Ezek után elfogadhatom, hogy a többi sort sem kell az államhatáron kívül keresgélnem.
Egyet furcsálltam csak mind közül. Ez a könyv Sarah-é volt, én életemben bele sem lapoztam, Amerika históriája címmel állt a polcon, csak a gerincét figyeltem nap, mint nap, ahogy a többi könyvét. Vajon Sarah írta volna be apró betűkkel az elnök nevét pont ehhez a bejegyzéshez, amire nekem szükségem van? Vagy Dalibor ennyire pontosan tudja, hogy mi után jön a következő lépésem.
Most egy volt a kérdés. Elmenjek-e körülszaglászni a területen, kockáztatva, hogy lebukom és az egész tervet fújhatom, vagy keressem tovább, amíg rá nem jövök a rejtélyre. De, ha elhalogatom és mindeközben már tudtam, hogy merre vannak, és napokkal, hetekkel húzom a hazaérkezésüket, ki tudja mikorra fejtem meg az összeset. Döntés elé kényszerültem, de hamar rájöttem mi a helyes út..
2009. április 27., hétfő
29 - Kemény meló
Nem hittem a szememnek. Egy rejtvény, aminek semmi értelme. A sorok közt rím sem volt, értelmét pedig nem találtam. Mire végigolvastam természetesen a kávé, amit feltettem főni kifutott, ami még jobban felidegesített. Gyorsan lezártam a gázt, a kávéfőzőt felkaptam, természetesen megégettem a kezem, így az egészet belevágtam a mosogatóba.
Elolvastam a levelet megszámolhatatlanul sokszor, de nem jutottam semmire.
Lemásoltam, hogy ne az eredetire firkáljak, majd elővettem egy jegyzetfüzetet meg egy régi térképet és nekiültem dolgozni. Kicsit úrrá lett rajtam az a fajta lelkesedés, mikor az ember egy érdekes és izgalmas keresztrejtvényt kap, nem akartam arra gondolni, hogy a családom élete a tét ebben a játékban és próbáltam élvezni, hisz ez volt az egyetlen esélyem, hogy megfejtsem.
Aláhúztam a másolatban a számomra elsőre fontosnak tűnő szavakat.
indián, mese, rejtély, Franklin
diákok okulnak, tudás gyümölcse, beecher stowe, atlantic club
olcsó, megszáll, sok diák, távolból jönnek, Michigan tó partján.
Először az első versre koncentráltam.
Indián mese, rejtély, Franklin. Mi lehet a kapocs?
Nyilván nem messze Chicago-tól, hisz ha ilyen kapcsolatot tart, és az nem is lenne számára érdekes, ha valahol mérföldekre innen lenne. Közel akar tudni magához, így ebben kell gondolkodnom.
Először is a tényeket kell figyelnem, Franklin. De vajon melyik? Benjamin Franklin? Többnyire rá utalhatnának, ha Franklinről beszélnek. Pláne, öreg Franklin. Mi az, aminek ő adta nevét? Van-e olyan indián rezervátum, intézmény, erdő, terület, helyszín, mese. A térkép nem fog semmiben segíteni, így próbáltam az internetet használni segítségemül.
Beírtam a kereső Benjamin Franklin nevét, és vártam mit dob ki a nevére. Több ezer találat közül fogalmam sem volt hol kezdhetném. Próbálkoztam az indián és a nevét, de még így is töménytelen sok volt a találat. Ebből az időből nem volt meglepő indián legendákat találni, hisz az egyike alkotmány alapítójainak.
Egyre kétségbeesettebb lettem, hisz rengeteg választanivaló közül nem tudtam hova forduljak. Nekiálltam egyesével átnézni őket, az összes dokumentumot, levelet, papírt, bármit, amihez köze lehetett valaha. Legalább nyolc órán át megállás nélkül olvastam, akkor felálltam kávét főzni, és lezuhanyoztam, hogy tovább tudjak dolgozni. Úgy éreztem az agyam lassan megtelik a sok információval, amit olvasok, de lassan már szűrni tudtam a látottakat.
Visszaültem a számítógéphez és folytattam a munkát. Végtelenül reménytelennek tűnt, de épp ez lelkesített. Csak remélni tudtam, hogy egyszer a végére érek, mégsem kételkedtem egy percig sem önmagamban. Évek óta először éreztem magam lelkesnek, sőt tehetségesnek. Rengeteg munka állt előttem, és a cél olyan távoli volt, hogy csak apró fényként jelent meg előttem. De nem bántam, egyáltalán nem. Tudtam, hogy sikerülni fog, hisz mindent meg fogok tenni érte. Pontosabban értük.
Elolvastam a levelet megszámolhatatlanul sokszor, de nem jutottam semmire.
Lemásoltam, hogy ne az eredetire firkáljak, majd elővettem egy jegyzetfüzetet meg egy régi térképet és nekiültem dolgozni. Kicsit úrrá lett rajtam az a fajta lelkesedés, mikor az ember egy érdekes és izgalmas keresztrejtvényt kap, nem akartam arra gondolni, hogy a családom élete a tét ebben a játékban és próbáltam élvezni, hisz ez volt az egyetlen esélyem, hogy megfejtsem.
Aláhúztam a másolatban a számomra elsőre fontosnak tűnő szavakat.
indián, mese, rejtély, Franklin
diákok okulnak, tudás gyümölcse, beecher stowe, atlantic club
olcsó, megszáll, sok diák, távolból jönnek, Michigan tó partján.
Először az első versre koncentráltam.
Indián mese, rejtély, Franklin. Mi lehet a kapocs?
Nyilván nem messze Chicago-tól, hisz ha ilyen kapcsolatot tart, és az nem is lenne számára érdekes, ha valahol mérföldekre innen lenne. Közel akar tudni magához, így ebben kell gondolkodnom.
Először is a tényeket kell figyelnem, Franklin. De vajon melyik? Benjamin Franklin? Többnyire rá utalhatnának, ha Franklinről beszélnek. Pláne, öreg Franklin. Mi az, aminek ő adta nevét? Van-e olyan indián rezervátum, intézmény, erdő, terület, helyszín, mese. A térkép nem fog semmiben segíteni, így próbáltam az internetet használni segítségemül.
Beírtam a kereső Benjamin Franklin nevét, és vártam mit dob ki a nevére. Több ezer találat közül fogalmam sem volt hol kezdhetném. Próbálkoztam az indián és a nevét, de még így is töménytelen sok volt a találat. Ebből az időből nem volt meglepő indián legendákat találni, hisz az egyike alkotmány alapítójainak.
Egyre kétségbeesettebb lettem, hisz rengeteg választanivaló közül nem tudtam hova forduljak. Nekiálltam egyesével átnézni őket, az összes dokumentumot, levelet, papírt, bármit, amihez köze lehetett valaha. Legalább nyolc órán át megállás nélkül olvastam, akkor felálltam kávét főzni, és lezuhanyoztam, hogy tovább tudjak dolgozni. Úgy éreztem az agyam lassan megtelik a sok információval, amit olvasok, de lassan már szűrni tudtam a látottakat.
Visszaültem a számítógéphez és folytattam a munkát. Végtelenül reménytelennek tűnt, de épp ez lelkesített. Csak remélni tudtam, hogy egyszer a végére érek, mégsem kételkedtem egy percig sem önmagamban. Évek óta először éreztem magam lelkesnek, sőt tehetségesnek. Rengeteg munka állt előttem, és a cél olyan távoli volt, hogy csak apró fényként jelent meg előttem. De nem bántam, egyáltalán nem. Tudtam, hogy sikerülni fog, hisz mindent meg fogok tenni érte. Pontosabban értük.
2009. április 26., vasárnap
28 - Első nap
Reggel egy levelet találtam a bejárati ajtónál. Egy pillantig átfutott az agyamon, hogy gumikesztyűvel kéne megfogni a lehetséges ujjlenyomatok miatt, de aztán rájöttem, hogy most el kell felejtenem a rendőrgondolkodást és felemeltem a levelet. Nevettem magamban, hogy ha ezt Lewis, vagy a többiek látnák milyen felelőtlennek tarthatnának, de elhesegettem a gondolatot.
Bent a konyhában nyitottam ki, egy egyszerű kést használva, hogy minél egyenesebb legyen. Kiemeltem a papírt. Rögtön, szinte automatikusan megfigyeltem a papír minőségét, hátha találok valami jellegzetességet rajta, de természetesen csak egy egyszerű fehér lapról volt szó. Döbbenetes volt kívülről látni magam és a tevékenységem, mennyire kiszámítható, sablonos.
A papíron ez állt:
"Kedves Jason,
Üdvözöllek a játékban. Hamarabb belementél, mint gondoltam volna, örülök, hogy tudsz meglepetést okozni. Remélem nem lesz szabályszegéssel problémád, mert nem szeretném, ha elrontanád a játékot.
Az első feladatod az lesz, hogy kitaláld milyen módon találhatnál meg. Bármilyen eszközt felhasználhatsz - természetesen, ami nem ütközik a három alapelvvel - én adok egy kis segítséget. Ha minden igaz, három lehetséges megoldást fogsz kapni, ezek valamelyikén vagyunk most kis családoddal. Ha rosszul sakkozol, több megoldás születik, ami pedig rossz válasz, és csak megnehezíted a dolgod, hogy utána szűrd le a három valódi helyszínre.
A rejtvény itt van tehát:
Egyszer egy indián mesélt nekem egy mesét
Itt lelte meg a rejtélyt, melyet ,elveszni vélt.
Öreg Franklin adta meg a nevét a helynek,
Hogy valóban eltalálsz-e kedved ne szegje.
Okulnak itt még a diákok rendre,
Nem szorul beléjük a tudás gyümölcse,
Beecher Stowe a híres elfogadta végre, hogy
Az Atlantic Club tagjai üdvözöljék élve.
Nem vagyok én drága, megszállhatsz nálam
Csak ne számíts másra, mint sok sok diákra,
Sokan jönnek távolból értem és másért,
Pontosan a Michigan tó partján egy fáért.
Dalibor"
Bent a konyhában nyitottam ki, egy egyszerű kést használva, hogy minél egyenesebb legyen. Kiemeltem a papírt. Rögtön, szinte automatikusan megfigyeltem a papír minőségét, hátha találok valami jellegzetességet rajta, de természetesen csak egy egyszerű fehér lapról volt szó. Döbbenetes volt kívülről látni magam és a tevékenységem, mennyire kiszámítható, sablonos.
A papíron ez állt:
"Kedves Jason,
Üdvözöllek a játékban. Hamarabb belementél, mint gondoltam volna, örülök, hogy tudsz meglepetést okozni. Remélem nem lesz szabályszegéssel problémád, mert nem szeretném, ha elrontanád a játékot.
Az első feladatod az lesz, hogy kitaláld milyen módon találhatnál meg. Bármilyen eszközt felhasználhatsz - természetesen, ami nem ütközik a három alapelvvel - én adok egy kis segítséget. Ha minden igaz, három lehetséges megoldást fogsz kapni, ezek valamelyikén vagyunk most kis családoddal. Ha rosszul sakkozol, több megoldás születik, ami pedig rossz válasz, és csak megnehezíted a dolgod, hogy utána szűrd le a három valódi helyszínre.
A rejtvény itt van tehát:
Egyszer egy indián mesélt nekem egy mesét
Itt lelte meg a rejtélyt, melyet ,elveszni vélt.
Öreg Franklin adta meg a nevét a helynek,
Hogy valóban eltalálsz-e kedved ne szegje.
Okulnak itt még a diákok rendre,
Nem szorul beléjük a tudás gyümölcse,
Beecher Stowe a híres elfogadta végre, hogy
Az Atlantic Club tagjai üdvözöljék élve.
Nem vagyok én drága, megszállhatsz nálam
Csak ne számíts másra, mint sok sok diákra,
Sokan jönnek távolból értem és másért,
Pontosan a Michigan tó partján egy fáért.
Dalibor"
2009. április 25., szombat
27 - Megegyezés
Nagyjából öt óra telhetett el úgy, hogy tehetetlenül, kezemben a telefonnal ültem a kanapén és csak vártam. Vártam a lehetetlenre, a semmire, mindenre, igazából bármire.
Az is elég lett volna, ha megráz valaki, vagy csak a vállamra teszi a kezem, akkor lett volna erőm felállni és tovább küzdeni. Az agyamban végigpörögtek az események.
Hol rontottam el? Mi az, ami sablonos, hogy lehet mindig egy lépéssel előttem?
'Este nyolc óra, elmegyek Lewishoz. Vár a levél. Pontosan kiszámolta, hogy én elmegyek otthonról, tehát mennyi ideje lesz, amíg én haza nem érek. Ahogy Anne-nél is, pontosan tudta, hogy mennyi ideig sétálhatok, hisz indulnunk kell tizenegykor tovább. Figyel minket. Nem csak, hogy figyel, kutat, folyamatosan jelen van az életünkben, akár ismerjük is.'
A gondolatmenetem ezen részénél a kezem önkéntelenül is megszorította a telefont, olyannyira, hogy az ujjaim belefehéredtek.
'A közös pont én vagyok, vagy valaki más? Mi a közös Anne-ben és Sarah-ékban? Nők. Fontosak nekem. Sarah nem hasonlít igazából Anne-re, így ezzel nem hozható kapcsolatba. Nem tudok másra gondolni, mint, hogy hozzám van köze. Valószínűleg bosszú vezérli, most arra kéne rájönnöm miért. Ki ellen vétettem akkoriban olyan súlyosat, hogy megölje a barátomat? Mi van, ha.. mi van, ha ő is Anne-ért volt oda? És úgy vette észre én hamarabb "lecsaptam rá". Ezért megölte volna őt? Miért nem engem távolított volna el az útból? Ha nem lehet az övé, ne legyen másé sem? És miután bántotta őt, rájött, hogy magának ártott a legtöbbet és bosszút forralt, hogy nekem is fájdalmat okoz és a családomat veszi el. Vagy pontosan tudja, hogy Anne elvesztése nekem is súlyos trauma volt, de az ő élete már nem teljes, elveszi az enyémet is? Miért várt volna ennyit? Julie már négy éves, miért adott volna ennyi időt?'
Ez a gondolatmenet nem állt meg a lábán. Túl sok, mi van, ha, túl sok talán. Az érvelésemnek kristálytisztának kell lennie, átláthatónak, nem talánokból építkezőnek.
Összeszedtem magam és felálltam a fotelból, egyenesen a dolgozószobám felé vettem az irányt, ahol a táskám volt, meg az összes akta, fénykép. Érkezett egy fax is, amit nem vettem észre eddig, Annabell vallomása és a fantomkép.
Levittem mindent a nappaliba. Eltoltam az asztalt meg a kanapét, hogy az egész szőnyeg szabad legyen és kiraktam minden papírt, minden képet, dokumentumot. Kikotortam Julie asztaláról sok színes filcet és nekiálltam a munkának. Először is sorrendbe raktam mindent. Majd úgy gondoltam visszafele haladok, jobban is fogok emlékezni úgy a részletekre. Elővettem a diktafonom, bekapcsoltam és hangosan elemezni kezdtem a látottakat.
’A legutolsó pont a levél. Ez jelenti azt, hogy valami nem stimmel majd a kihozott eredményemmel, így majd egy újabb fordulattal gazdagíthatom a nyomozást. Ezen kívül senki vagyok, és a rendőrség munkája úgy általában is, de ennél az ügynél különösen hiábavaló. Még mindig azt a látszatot kelti, hogy tökéletes. Magabiztos és bátor is, hisz odament Annabell lakására. A fiúk alig találtak nyomokat, csak pár részleges ujjlenyomatot, amit összevetettek az adatbázisban szereplőkkel, de természetesen nem volt találat. A pohárról származó dns minta szintén nem hozott sikert, de legalább valamink van róla.
A fantomképet elnézve rájöttem, hogy valójában a tegnapi huzavona teljesen fölösleges volt, hisz a kép egy átlagos embert ábrázol, aki bárki lehetne az utcáról, a nyomok meg semmit nem adtak. Az egyetlen amiből valóban el lehet indulni a telefonhívás és a levelek.
Elővettem a két levelet, amit nekem címeztek és az írást kezdtem el figyelni. Ugyanazok a vonások, a D és az L betű azonos mindkét lapon, így első látásra sok betű hasonlóan képzett. A megszólítás különbözik. Az elsőnél köszönt, itt már csak üzen. Hiányzik a búcsú, elköszönés. Azt akarja, hogy elkapjam, hisz azt is ő vezérli. Akkor kapom el, ha közel enged magához, de az végeredményben nem az én sikerem, hanem az övé lesz, hogy rá tudott venni a játékaira. Bele kell mennem mindenbe, amit akar.’
Megcsörrent a telefon. Felpattantam, kezemben az egyik levéllel meg a diktafonnal.
’Hallo, tessék?’
’Szervusz Jason, azt hiszem itt az ideje, hogy elbeszélgessünk.’
A szívem egy pillanatra megállt, a levegő bennakadt a tüdőmben. Köhögnöm kellett, de tudtam, hogy nem szórakozhatok az idejével.
’Hát beszélgessünk.’
’Örülök, hogy új irányt vettél és végre feladtad a gyerekes rendőrösdit, aminek semmi értelme nem volt az elejétől kezdve.’
’Meg kellett próbálnom mindent, hát azzal kezdtem, ami a kezemben volt.’ – próbáltam húzni az időt, amíg leteszem a kezemben lévő tárgyakat és felveszem a beszélgetést rögzítőre.
’Jason, meg se próbáld, amire készülsz most!’
’Mi? Miről beszélsz?’
’Amíg nem játszol tisztességesen, nem léphetünk tovább.’ – és lecsapta a telefont.
Honnan tudta, hogy fel akarom venni? Miből gondolhatta? Vagy a közelben kell lennie, vagy… be van a ház kamerázva. De hát az lehetetlen. Körülnéztem a falakon, a sarkok felé, a falon függő tévére esett a pillantásom és a tévé melletti polcon lévő kedves és szokatlanul új virágra. ’Sarah sosem tenné a virágot a tévé mellé. Félne, hogy locsoláskor összevizezi.’ Felemeltem a virágot, és láss csodát az egyik fejre egy apró de tökéletes kamera volt felszerelve. Belenéztem a kamerába.
’Nem is tudom melyikőnk az, aki nem játszik tisztességesen.’
Újra megcsördült a telefon.
’Rendben, én is ludas vagyok, ezt belátom.’
’Hol a családom?’
’Mit gondolsz, válaszolok a kérdésedre?’
’De miért őket? Miért nem engem? Anne után miért vártál tíz teljes évet? Fontos volt ez a szám? Jelent valamit?’
’Jason hagyd abba az analizálást. Túl sok kérdést teszel fel, pedig az egyetlen, aki tehet fel kérdéseket, az én vagyok. Na meg a családod, hogy vajon eddig apuci miért nem találta meg a családját, ha rendőr. A kis Julie egész nap csak pityereg. De Sarah… ő egész más. Komoly nő, Jason, mindig beválasztasz a nőkből. Jó ízléssel, de tényleg.’
’Mondd, mit kell tennem?’
’Tehát benne vagy a játékban?’
’Lenne más választásom?’
’Ó, rengeteg. Folytathatnád például a rendőrjátékot, vagy mehetnél a bolond anyósod szavai után, aki még egy kultúrált beszámolót sem tud előadni rólam. Rengeteg opció közül válogathatsz.’
’Maradjunk a te beteg játékodnál. Mik a feltételek?’
’Á, értesz te hozzá, hogy kell a közepébe vágni a dolgoknak.’
’A feltételeim: nincsenek zsaruk. Velük sosem vicces a játék. Mindent olyan komolyan vesznek. A második: nem lehetnek fegyverek nálad. Semmilyen fegyver sem, gázspray, vipera, apró stukker, semmi. Harmadik: pontosan követned kell az utasításaimat. Ha a három közül bármelyiket megszeged, nyilvánvalóan megtudom, hisz a virág-kamera nem az egyetlen a lakásodban és a környezetedben, ezen kívül kedves ismerősök bőven ellátnak információval. Tehát, ha bármelyiket megszeged a lányoddal kezdem meg a helyes kis hajával. Először leborotválom a fejét, hogy ne legyenek meg a kedves kis fürtjei, aztán az ujjait veszem kezelésbe.’ – ennél a résznél már olyannyira ideges voltam, hogy a gyomrom remegett, én magam alig bírtam a lábamon megmaradni, de tudtam, bármit mondok, csak felgyorsíthatja ez a folyamatot.
’Rendben van így?’ – fejezte be végül.
’Rendben.’
’A játék holnap reggeltől veszi kezdetét.’ – és lecsapta a telefont.
Én percekig csak álltam, majd könnyek dőltek ki a szememből, és nem tudtam mást tenni, csak sírni. Rázott a félelem, a düh, tudtam, hogy tehetetlen vagyok, csak abban bízhatok, hogy minden követelését helyesen teljesítem egy elmebetegnek. Összeszedtem a papírlapokat, felvittem a szobába, ahol rendszerezve visszapakoltam őket a helyükre. A gépemhez ültem és megnéztem a bejövő leveleimet. Találtam párat, de egyik sem kötötte le az érdeklődésemet. Lementem újra a nappaliba, visszatoltam a bútorokat és bekapcsoltam a tévét. Nagyjából az első perc után álomba zuhantam olyan fáradtsággal, amit még sosem éreztem előtte.
Az is elég lett volna, ha megráz valaki, vagy csak a vállamra teszi a kezem, akkor lett volna erőm felállni és tovább küzdeni. Az agyamban végigpörögtek az események.
Hol rontottam el? Mi az, ami sablonos, hogy lehet mindig egy lépéssel előttem?
'Este nyolc óra, elmegyek Lewishoz. Vár a levél. Pontosan kiszámolta, hogy én elmegyek otthonról, tehát mennyi ideje lesz, amíg én haza nem érek. Ahogy Anne-nél is, pontosan tudta, hogy mennyi ideig sétálhatok, hisz indulnunk kell tizenegykor tovább. Figyel minket. Nem csak, hogy figyel, kutat, folyamatosan jelen van az életünkben, akár ismerjük is.'
A gondolatmenetem ezen részénél a kezem önkéntelenül is megszorította a telefont, olyannyira, hogy az ujjaim belefehéredtek.
'A közös pont én vagyok, vagy valaki más? Mi a közös Anne-ben és Sarah-ékban? Nők. Fontosak nekem. Sarah nem hasonlít igazából Anne-re, így ezzel nem hozható kapcsolatba. Nem tudok másra gondolni, mint, hogy hozzám van köze. Valószínűleg bosszú vezérli, most arra kéne rájönnöm miért. Ki ellen vétettem akkoriban olyan súlyosat, hogy megölje a barátomat? Mi van, ha.. mi van, ha ő is Anne-ért volt oda? És úgy vette észre én hamarabb "lecsaptam rá". Ezért megölte volna őt? Miért nem engem távolított volna el az útból? Ha nem lehet az övé, ne legyen másé sem? És miután bántotta őt, rájött, hogy magának ártott a legtöbbet és bosszút forralt, hogy nekem is fájdalmat okoz és a családomat veszi el. Vagy pontosan tudja, hogy Anne elvesztése nekem is súlyos trauma volt, de az ő élete már nem teljes, elveszi az enyémet is? Miért várt volna ennyit? Julie már négy éves, miért adott volna ennyi időt?'
Ez a gondolatmenet nem állt meg a lábán. Túl sok, mi van, ha, túl sok talán. Az érvelésemnek kristálytisztának kell lennie, átláthatónak, nem talánokból építkezőnek.
Összeszedtem magam és felálltam a fotelból, egyenesen a dolgozószobám felé vettem az irányt, ahol a táskám volt, meg az összes akta, fénykép. Érkezett egy fax is, amit nem vettem észre eddig, Annabell vallomása és a fantomkép.
Levittem mindent a nappaliba. Eltoltam az asztalt meg a kanapét, hogy az egész szőnyeg szabad legyen és kiraktam minden papírt, minden képet, dokumentumot. Kikotortam Julie asztaláról sok színes filcet és nekiálltam a munkának. Először is sorrendbe raktam mindent. Majd úgy gondoltam visszafele haladok, jobban is fogok emlékezni úgy a részletekre. Elővettem a diktafonom, bekapcsoltam és hangosan elemezni kezdtem a látottakat.
’A legutolsó pont a levél. Ez jelenti azt, hogy valami nem stimmel majd a kihozott eredményemmel, így majd egy újabb fordulattal gazdagíthatom a nyomozást. Ezen kívül senki vagyok, és a rendőrség munkája úgy általában is, de ennél az ügynél különösen hiábavaló. Még mindig azt a látszatot kelti, hogy tökéletes. Magabiztos és bátor is, hisz odament Annabell lakására. A fiúk alig találtak nyomokat, csak pár részleges ujjlenyomatot, amit összevetettek az adatbázisban szereplőkkel, de természetesen nem volt találat. A pohárról származó dns minta szintén nem hozott sikert, de legalább valamink van róla.
A fantomképet elnézve rájöttem, hogy valójában a tegnapi huzavona teljesen fölösleges volt, hisz a kép egy átlagos embert ábrázol, aki bárki lehetne az utcáról, a nyomok meg semmit nem adtak. Az egyetlen amiből valóban el lehet indulni a telefonhívás és a levelek.
Elővettem a két levelet, amit nekem címeztek és az írást kezdtem el figyelni. Ugyanazok a vonások, a D és az L betű azonos mindkét lapon, így első látásra sok betű hasonlóan képzett. A megszólítás különbözik. Az elsőnél köszönt, itt már csak üzen. Hiányzik a búcsú, elköszönés. Azt akarja, hogy elkapjam, hisz azt is ő vezérli. Akkor kapom el, ha közel enged magához, de az végeredményben nem az én sikerem, hanem az övé lesz, hogy rá tudott venni a játékaira. Bele kell mennem mindenbe, amit akar.’
Megcsörrent a telefon. Felpattantam, kezemben az egyik levéllel meg a diktafonnal.
’Hallo, tessék?’
’Szervusz Jason, azt hiszem itt az ideje, hogy elbeszélgessünk.’
A szívem egy pillanatra megállt, a levegő bennakadt a tüdőmben. Köhögnöm kellett, de tudtam, hogy nem szórakozhatok az idejével.
’Hát beszélgessünk.’
’Örülök, hogy új irányt vettél és végre feladtad a gyerekes rendőrösdit, aminek semmi értelme nem volt az elejétől kezdve.’
’Meg kellett próbálnom mindent, hát azzal kezdtem, ami a kezemben volt.’ – próbáltam húzni az időt, amíg leteszem a kezemben lévő tárgyakat és felveszem a beszélgetést rögzítőre.
’Jason, meg se próbáld, amire készülsz most!’
’Mi? Miről beszélsz?’
’Amíg nem játszol tisztességesen, nem léphetünk tovább.’ – és lecsapta a telefont.
Honnan tudta, hogy fel akarom venni? Miből gondolhatta? Vagy a közelben kell lennie, vagy… be van a ház kamerázva. De hát az lehetetlen. Körülnéztem a falakon, a sarkok felé, a falon függő tévére esett a pillantásom és a tévé melletti polcon lévő kedves és szokatlanul új virágra. ’Sarah sosem tenné a virágot a tévé mellé. Félne, hogy locsoláskor összevizezi.’ Felemeltem a virágot, és láss csodát az egyik fejre egy apró de tökéletes kamera volt felszerelve. Belenéztem a kamerába.
’Nem is tudom melyikőnk az, aki nem játszik tisztességesen.’
Újra megcsördült a telefon.
’Rendben, én is ludas vagyok, ezt belátom.’
’Hol a családom?’
’Mit gondolsz, válaszolok a kérdésedre?’
’De miért őket? Miért nem engem? Anne után miért vártál tíz teljes évet? Fontos volt ez a szám? Jelent valamit?’
’Jason hagyd abba az analizálást. Túl sok kérdést teszel fel, pedig az egyetlen, aki tehet fel kérdéseket, az én vagyok. Na meg a családod, hogy vajon eddig apuci miért nem találta meg a családját, ha rendőr. A kis Julie egész nap csak pityereg. De Sarah… ő egész más. Komoly nő, Jason, mindig beválasztasz a nőkből. Jó ízléssel, de tényleg.’
’Mondd, mit kell tennem?’
’Tehát benne vagy a játékban?’
’Lenne más választásom?’
’Ó, rengeteg. Folytathatnád például a rendőrjátékot, vagy mehetnél a bolond anyósod szavai után, aki még egy kultúrált beszámolót sem tud előadni rólam. Rengeteg opció közül válogathatsz.’
’Maradjunk a te beteg játékodnál. Mik a feltételek?’
’Á, értesz te hozzá, hogy kell a közepébe vágni a dolgoknak.’
’A feltételeim: nincsenek zsaruk. Velük sosem vicces a játék. Mindent olyan komolyan vesznek. A második: nem lehetnek fegyverek nálad. Semmilyen fegyver sem, gázspray, vipera, apró stukker, semmi. Harmadik: pontosan követned kell az utasításaimat. Ha a három közül bármelyiket megszeged, nyilvánvalóan megtudom, hisz a virág-kamera nem az egyetlen a lakásodban és a környezetedben, ezen kívül kedves ismerősök bőven ellátnak információval. Tehát, ha bármelyiket megszeged a lányoddal kezdem meg a helyes kis hajával. Először leborotválom a fejét, hogy ne legyenek meg a kedves kis fürtjei, aztán az ujjait veszem kezelésbe.’ – ennél a résznél már olyannyira ideges voltam, hogy a gyomrom remegett, én magam alig bírtam a lábamon megmaradni, de tudtam, bármit mondok, csak felgyorsíthatja ez a folyamatot.
’Rendben van így?’ – fejezte be végül.
’Rendben.’
’A játék holnap reggeltől veszi kezdetét.’ – és lecsapta a telefont.
Én percekig csak álltam, majd könnyek dőltek ki a szememből, és nem tudtam mást tenni, csak sírni. Rázott a félelem, a düh, tudtam, hogy tehetetlen vagyok, csak abban bízhatok, hogy minden követelését helyesen teljesítem egy elmebetegnek. Összeszedtem a papírlapokat, felvittem a szobába, ahol rendszerezve visszapakoltam őket a helyükre. A gépemhez ültem és megnéztem a bejövő leveleimet. Találtam párat, de egyik sem kötötte le az érdeklődésemet. Lementem újra a nappaliba, visszatoltam a bútorokat és bekapcsoltam a tévét. Nagyjából az első perc után álomba zuhantam olyan fáradtsággal, amit még sosem éreztem előtte.
2009. április 24., péntek
26 - Nő a dombon
Különös, borzongó érzés lett úrrá rajtam, mikor kiléptem az utcára. A szél a fákat suhogtatta, miközben átvágtam a kerten. Az utcán csend honolt, csak néhány autó távoli zaja törte meg ezt a némaságot. De hozzám nem jutottak el ezek a zajok sem, ahogy a hirtelen felvillanó, majd kialvó fény sem a hátam mögött. Lewis léphetett ki az ajtón.
A kocsimat elérve, az ajtóhoz mentem és befeküdtem a hátsó ülésekre. Becsuktam a szemem és azonnal elaludtam.
Álmomban egy nőt láttam. Egy magányos nőt, ki egy dombon áll és énekel. Először olyan halk volt a dal, hogy alig volt kivehető, de ahogy közeledtem hozzá egyre erősödött. Mégis úgy éreztem, mintha a fejemben szólt volna, mintha mindig is bennem létezett volna ez a dallam, a világ legszomorúbb dala. Hallottam, ahogy éneklés közben a szíve szakad meg a nőnek és éreztem, hogy a lelkem apró repedéseibe, a sebekbe beszivárog a dallam, és szétfeszíti azt, bejut a legbelsőbb, titkos hézagokba, amiknek létezéséről sem tudtam. Mielőtt a nap lebukott volna, egy utolsó fénysugárral ajándékozott meg minket. Mikor újra a dombra néztem, a nő már sehol nem volt, de a dallam emléke ott maradt a torkomban, a tüdőmben, az összes sejtemben.
Remegve, csurom vizesen ébredtem. Az egész álom rányomta a bélyegét a mellkasomra, körülvette a szívemet és még a tüdőmbe is belemászott. Nem tudtam, hogy a valós kétségbeesés hagy nyomot rajtam, vagy tényleg az álom volt ekkora hatással rám. Kiszálltam a kocsiból, kinyújtóztattam elgémberedett testem, majd beültem a volán mögé és hazáig hajtottam.
Otthon első dolgom volt lezuhanyozni, lemosni magamról a tegnapi napot.
Koradélelőtt volt, sütött a nap, minden tökéletes volt, de valahogy az egész világ csak tompán szűrődött át a szememen, az agyamhoz el sem jutott.
Megcsörrent a telefonom. Lewis.
'Mondd.'
'Csak tudni akartam nem csináltál-csinálszz-e valami hülyeséget.'
'De.'
'Jason..Mit?'
'Semmit. A világ legnagyobb hülyesége és pontosan tudom, hogy minden más is az lenne.'
'Jason, megtaláljuk őket. A fantomkép, az új vallomás, két ügyosztály dolgozik rajta éjt nappalá téve.'
'Köszönöm Lewis. Én várom, hogy jelentkezzen. Szólj, ha tudok tenni valamit.'
'Pihenj.'
Pontosan tudtam, hogy fölösleges a rendőrség munkája, hogy mindent, amit tesznek időpocsékolás, de mivel nekem sem volt jobb tervem, mint várni, így inkább ráhagytam. Leültem a fotelbe, kezemben a telefonnal és vártam.
A kocsimat elérve, az ajtóhoz mentem és befeküdtem a hátsó ülésekre. Becsuktam a szemem és azonnal elaludtam.
Álmomban egy nőt láttam. Egy magányos nőt, ki egy dombon áll és énekel. Először olyan halk volt a dal, hogy alig volt kivehető, de ahogy közeledtem hozzá egyre erősödött. Mégis úgy éreztem, mintha a fejemben szólt volna, mintha mindig is bennem létezett volna ez a dallam, a világ legszomorúbb dala. Hallottam, ahogy éneklés közben a szíve szakad meg a nőnek és éreztem, hogy a lelkem apró repedéseibe, a sebekbe beszivárog a dallam, és szétfeszíti azt, bejut a legbelsőbb, titkos hézagokba, amiknek létezéséről sem tudtam. Mielőtt a nap lebukott volna, egy utolsó fénysugárral ajándékozott meg minket. Mikor újra a dombra néztem, a nő már sehol nem volt, de a dallam emléke ott maradt a torkomban, a tüdőmben, az összes sejtemben.
Remegve, csurom vizesen ébredtem. Az egész álom rányomta a bélyegét a mellkasomra, körülvette a szívemet és még a tüdőmbe is belemászott. Nem tudtam, hogy a valós kétségbeesés hagy nyomot rajtam, vagy tényleg az álom volt ekkora hatással rám. Kiszálltam a kocsiból, kinyújtóztattam elgémberedett testem, majd beültem a volán mögé és hazáig hajtottam.
Otthon első dolgom volt lezuhanyozni, lemosni magamról a tegnapi napot.
Koradélelőtt volt, sütött a nap, minden tökéletes volt, de valahogy az egész világ csak tompán szűrődött át a szememen, az agyamhoz el sem jutott.
Megcsörrent a telefonom. Lewis.
'Mondd.'
'Csak tudni akartam nem csináltál-csinálszz-e valami hülyeséget.'
'De.'
'Jason..Mit?'
'Semmit. A világ legnagyobb hülyesége és pontosan tudom, hogy minden más is az lenne.'
'Jason, megtaláljuk őket. A fantomkép, az új vallomás, két ügyosztály dolgozik rajta éjt nappalá téve.'
'Köszönöm Lewis. Én várom, hogy jelentkezzen. Szólj, ha tudok tenni valamit.'
'Pihenj.'
Pontosan tudtam, hogy fölösleges a rendőrség munkája, hogy mindent, amit tesznek időpocsékolás, de mivel nekem sem volt jobb tervem, mint várni, így inkább ráhagytam. Leültem a fotelbe, kezemben a telefonnal és vártam.
2009. április 19., vasárnap
25 - Részletes vallomás
"Lewis, felbukkant."
"Hol, mikor?"
"Az anyósomnál, Annabell Leon. Michigan sugárút."
"Megvan a cím, azonnal ott vagyunk. Ne nyúlj semmihez."
"Nem terveztem. Lewis, nyomon vagyunk."
"Csak maradjunk is rajta."
Mikor befordultam a sarkon, lefékeztem, a kerekek csak úgy csikorogtak az aszfalton. Kirontottam a kocsiból, egyenesen az ajtóhoz, de a kerten és nem az úton át, nehogy valami nyomot is megsértsek. Gumikesztyű volt nálam, úgy nyitottam be.
"Megjöttem!"
"Óh Jason, egészen biztos, hogy Ő volt?"
"Igen, sajnálom, de teljesen biztos. A rendőrök nemsokára itt lesznek, akkor felveszik a vallomásod, nyomokat vesznek a kilincsről, tudnunk kell mindenről, amihez hozzáért, amiből ivott, amit beszélt, ahogy kinézett, azonnal fantomképet kell készítenünk róla. Addig is gondolkodj a részleteken. Mondott-e bármi konkrétat, hol lakik, hova tart, mit csinál, milyen a kapcsolata Sarah-val, bármit!"
"Jaj Jason egészen megzavarodtam, alig emlékszem bármire is."
"Nyugodj meg Annabell, ülj le, igyál egy pohár vizet, és gondolkodj. Írj le egy papírra mindent, ami eszedbe jut, akár csak szavakat is, hogy .."
Ekkor az ablakból megláttam a rendőrautókat, majd ajtócsapódások jelezték, hogy megérkeztek.
"Itt is vannak."
"Jason, mi történik, ha rosszat mondok. Mi van, ha valamiben tévedek. Jason, én egy kissé.."
"Annabell, mondd el nyugodtan, amit tudsz. Bármit mondasz, csak segítesz a nyomozásban és kicsit közelebb viszel Sarah-ékhoz."
Ekkor kopogtattak, benyitott Lewis.
"Jó napot hölgyem, Lewis hadnagy vagyok, a chicago-i rendőrségtől. Jason nyilván tájékoztatta a helyzetről. Hoztam magammal pár rendőrt, akik átkutatják a házát, üzenetet, nyomokat keresve. Addig egy másik kollégám felveszi a vallomását, egy pedig fantomképet készít, amennyiben el tudja mondani hogy nézett ki Dalibor. Amennyiben bármi kérdése lenne, kérem bátran forduljon akármelyik kollégámhoz, hozzám, vagy Jason-höz. Készen áll?"
"Igen, azt hiszem."
"Rendben. Thompson, jöhetnek!"
Ekkor belépett a házba négy kollégám, Thompson, Marinelli, Miller és Cardlaugh, akik nekiestek a háznak, hogy alaposan átvizsgáljanak mindent. Gery pedig Annabellhez fordult, hogy felvegye a vallomását. Én végig ott ültem mellette, próbáltam segíteni, ösztönözni őt.
"Hölgyem.."
"Szólítson Annabellnek."
"Rendben, Annabell. A férfit, aki a lakásában járt, hogy tudná leírni, milyen magas, hány év körüli, haj- szemszíne."
"Lássuk csak, a haja és a szeme is sötétbarna volt, az egész tekintete mély volt, tudja, olyan művészféle tekintet. Kicsit szomorkás szemek, lefele hajolt a szemsarka, eleve a szeme nagyon mélyen ült. Olyan negyven év körüli volt, Jason, olyan te korodbéli lehetett."
"Értem, tehát negyvenes éveiben jár. Ötvenhez, vagy a negyvenhez közelebb?"
"Mindenképp a negyvenhez. Akár az alatt is lehet..Hogy milyen magas volt? Nem tudnám megmondani. Átlagos testalkatú volt, talán a szokottnál egy kicsit izmosabb felépítésű."
"É-értem. Köszönöm, most el tudná mondani pontosan mikor érkezett, miről beszélgettek, hogy beszélt önmagáról és Sarah-ról?"
"Még világos volt. Olyan öt- fél hat körül lehetett. Kopogtatott, majd kérdésemre, hogy miben segíthetek annyit felelt, hogy Sarah-t keresi. Ezen nevetnem kellett, mármint Sarah-t a gimnáziumi barátai keresték utoljára itthon és annyira mókás volt, ahogy ott áll egy felnőtt férfi és... Mondtam neki, hogy nem lakik már itt, mire mondta, hogy tudja, csak nem találta otthon. Furcsálltam a dolgot, mert ilyenkor már Julie-val otthon szoktak lenni, de gondoltam elmehettek valahova. Beinvitáltam, mert mondta, hogy egy üzenetet akar hagyni Sarah-nak, én úgy is hamarabb beszélek vele, mint ő. Jaj édes Istenem, ha tudtam volna, hogy ez az ember rabolta el az én Sarah-mat, ha valaha sejtettem volna. Leültettem a kanapéra, megkínáltam egy pohár vízzel.."
"Pohár vízzel? Ugye nem mosta el még a poharakat?"
"Azt hiszem még a mosogatóban vannak.."
"Marinelli, nézd meg azt a poharat a mosogatóban és próbálj róla mintát venni!"
"Rendben főnök."
"Szóval ott tartottunk, hogy kanapé, pohár víz."
"Igen, igen. Elkezdett mesélni arról, hogy Sarah-val egy egyetemre jártak, hisz tudják az én kicsikém gyógyszerésznek tanult, így teljesen érthető volt, hogy az orvos barátja meglátogatja Chicagoban járván..Mesélt néhány régi kalandot. Vajon azok hazugságok voltak mind? Olyan hitelesnek tűntek.. Annyi név szerepelt, annyi adat."
"Le tudná írni milyen neveket mondott? Jason, lehet, hogy orvos az emberünk?"
"Minden elképzelhető Lewis.."
"Ha ad egy papírt.."
"Persze." - és Lewis letépett egy oldalt a jegyzetfüzetéből, átnyújtotta a tollat Annabellnek, aki egyből neveket kezdett el írni, kissé régies, gyöngy betűivel.
Egy jó tíz perc múlva fejezte csak be, és átnyújtotta a listát Lewisnak.
"Ennyi jut most eszembe, ha bármi felrémlik, felírom."
"Hű, jó kis memóriája van!" - nézett Lewis a majdnem egy oldalnyi listára.
"Nagyjából negyed órát, húsz percet töltött itt, azalatt nem mondott semmit Sarah-ról a jelenben, csak a múltban, nyilván rég nem találkoztak, mármint ez volt a fedősztorija, így teljesen érthető volt, hogy semmit nem mondott. Egyéb.."
"Főnök, találtunk valamit!"
"Mit Miller?"
"Egy levél."
"Mi?!" - kérdezett azonnal Lewis és Annabell.
Felpattantunk egyszerre a székekből és nekirontottunk a szobának.
"Csak kesztyűvel Jason!"
Felkaptam a kezemre egy gumikesztyűt és azonnal olvasni kezdtem:
"Látod Jason, soha, de soha nem fogtok elkapni. És tudod miért? Mert a szokott sémákban gondolkodtok. Eszetekbe sem jut, hogy fondorlatosak legyetek, hogy áthágjatok egy szabályt, hogy olyanná váljatok mint én. Már pedig, amíg nem váltok azzá, aki én vagyok, sosem tudtok az én fejemmel gondolkozni. Még most is az öreglányt faggatjátok, pedig egészen nyilvánvaló, hogy a vallomása meg sem közelíti a valóságot. A lányod kicsit hiányol, a feleségeddel egész jól elszórakozom majd, így ő nem biztos, hogy fog. Dalibor."
"Hol, mikor?"
"Az anyósomnál, Annabell Leon. Michigan sugárút."
"Megvan a cím, azonnal ott vagyunk. Ne nyúlj semmihez."
"Nem terveztem. Lewis, nyomon vagyunk."
"Csak maradjunk is rajta."
Mikor befordultam a sarkon, lefékeztem, a kerekek csak úgy csikorogtak az aszfalton. Kirontottam a kocsiból, egyenesen az ajtóhoz, de a kerten és nem az úton át, nehogy valami nyomot is megsértsek. Gumikesztyű volt nálam, úgy nyitottam be.
"Megjöttem!"
"Óh Jason, egészen biztos, hogy Ő volt?"
"Igen, sajnálom, de teljesen biztos. A rendőrök nemsokára itt lesznek, akkor felveszik a vallomásod, nyomokat vesznek a kilincsről, tudnunk kell mindenről, amihez hozzáért, amiből ivott, amit beszélt, ahogy kinézett, azonnal fantomképet kell készítenünk róla. Addig is gondolkodj a részleteken. Mondott-e bármi konkrétat, hol lakik, hova tart, mit csinál, milyen a kapcsolata Sarah-val, bármit!"
"Jaj Jason egészen megzavarodtam, alig emlékszem bármire is."
"Nyugodj meg Annabell, ülj le, igyál egy pohár vizet, és gondolkodj. Írj le egy papírra mindent, ami eszedbe jut, akár csak szavakat is, hogy .."
Ekkor az ablakból megláttam a rendőrautókat, majd ajtócsapódások jelezték, hogy megérkeztek.
"Itt is vannak."
"Jason, mi történik, ha rosszat mondok. Mi van, ha valamiben tévedek. Jason, én egy kissé.."
"Annabell, mondd el nyugodtan, amit tudsz. Bármit mondasz, csak segítesz a nyomozásban és kicsit közelebb viszel Sarah-ékhoz."
Ekkor kopogtattak, benyitott Lewis.
"Jó napot hölgyem, Lewis hadnagy vagyok, a chicago-i rendőrségtől. Jason nyilván tájékoztatta a helyzetről. Hoztam magammal pár rendőrt, akik átkutatják a házát, üzenetet, nyomokat keresve. Addig egy másik kollégám felveszi a vallomását, egy pedig fantomképet készít, amennyiben el tudja mondani hogy nézett ki Dalibor. Amennyiben bármi kérdése lenne, kérem bátran forduljon akármelyik kollégámhoz, hozzám, vagy Jason-höz. Készen áll?"
"Igen, azt hiszem."
"Rendben. Thompson, jöhetnek!"
Ekkor belépett a házba négy kollégám, Thompson, Marinelli, Miller és Cardlaugh, akik nekiestek a háznak, hogy alaposan átvizsgáljanak mindent. Gery pedig Annabellhez fordult, hogy felvegye a vallomását. Én végig ott ültem mellette, próbáltam segíteni, ösztönözni őt.
"Hölgyem.."
"Szólítson Annabellnek."
"Rendben, Annabell. A férfit, aki a lakásában járt, hogy tudná leírni, milyen magas, hány év körüli, haj- szemszíne."
"Lássuk csak, a haja és a szeme is sötétbarna volt, az egész tekintete mély volt, tudja, olyan művészféle tekintet. Kicsit szomorkás szemek, lefele hajolt a szemsarka, eleve a szeme nagyon mélyen ült. Olyan negyven év körüli volt, Jason, olyan te korodbéli lehetett."
"Értem, tehát negyvenes éveiben jár. Ötvenhez, vagy a negyvenhez közelebb?"
"Mindenképp a negyvenhez. Akár az alatt is lehet..Hogy milyen magas volt? Nem tudnám megmondani. Átlagos testalkatú volt, talán a szokottnál egy kicsit izmosabb felépítésű."
"É-értem. Köszönöm, most el tudná mondani pontosan mikor érkezett, miről beszélgettek, hogy beszélt önmagáról és Sarah-ról?"
"Még világos volt. Olyan öt- fél hat körül lehetett. Kopogtatott, majd kérdésemre, hogy miben segíthetek annyit felelt, hogy Sarah-t keresi. Ezen nevetnem kellett, mármint Sarah-t a gimnáziumi barátai keresték utoljára itthon és annyira mókás volt, ahogy ott áll egy felnőtt férfi és... Mondtam neki, hogy nem lakik már itt, mire mondta, hogy tudja, csak nem találta otthon. Furcsálltam a dolgot, mert ilyenkor már Julie-val otthon szoktak lenni, de gondoltam elmehettek valahova. Beinvitáltam, mert mondta, hogy egy üzenetet akar hagyni Sarah-nak, én úgy is hamarabb beszélek vele, mint ő. Jaj édes Istenem, ha tudtam volna, hogy ez az ember rabolta el az én Sarah-mat, ha valaha sejtettem volna. Leültettem a kanapéra, megkínáltam egy pohár vízzel.."
"Pohár vízzel? Ugye nem mosta el még a poharakat?"
"Azt hiszem még a mosogatóban vannak.."
"Marinelli, nézd meg azt a poharat a mosogatóban és próbálj róla mintát venni!"
"Rendben főnök."
"Szóval ott tartottunk, hogy kanapé, pohár víz."
"Igen, igen. Elkezdett mesélni arról, hogy Sarah-val egy egyetemre jártak, hisz tudják az én kicsikém gyógyszerésznek tanult, így teljesen érthető volt, hogy az orvos barátja meglátogatja Chicagoban járván..Mesélt néhány régi kalandot. Vajon azok hazugságok voltak mind? Olyan hitelesnek tűntek.. Annyi név szerepelt, annyi adat."
"Le tudná írni milyen neveket mondott? Jason, lehet, hogy orvos az emberünk?"
"Minden elképzelhető Lewis.."
"Ha ad egy papírt.."
"Persze." - és Lewis letépett egy oldalt a jegyzetfüzetéből, átnyújtotta a tollat Annabellnek, aki egyből neveket kezdett el írni, kissé régies, gyöngy betűivel.
Egy jó tíz perc múlva fejezte csak be, és átnyújtotta a listát Lewisnak.
"Ennyi jut most eszembe, ha bármi felrémlik, felírom."
"Hű, jó kis memóriája van!" - nézett Lewis a majdnem egy oldalnyi listára.
"Nagyjából negyed órát, húsz percet töltött itt, azalatt nem mondott semmit Sarah-ról a jelenben, csak a múltban, nyilván rég nem találkoztak, mármint ez volt a fedősztorija, így teljesen érthető volt, hogy semmit nem mondott. Egyéb.."
"Főnök, találtunk valamit!"
"Mit Miller?"
"Egy levél."
"Mi?!" - kérdezett azonnal Lewis és Annabell.
Felpattantunk egyszerre a székekből és nekirontottunk a szobának.
"Csak kesztyűvel Jason!"
Felkaptam a kezemre egy gumikesztyűt és azonnal olvasni kezdtem:
"Látod Jason, soha, de soha nem fogtok elkapni. És tudod miért? Mert a szokott sémákban gondolkodtok. Eszetekbe sem jut, hogy fondorlatosak legyetek, hogy áthágjatok egy szabályt, hogy olyanná váljatok mint én. Már pedig, amíg nem váltok azzá, aki én vagyok, sosem tudtok az én fejemmel gondolkozni. Még most is az öreglányt faggatjátok, pedig egészen nyilvánvaló, hogy a vallomása meg sem közelíti a valóságot. A lányod kicsit hiányol, a feleségeddel egész jól elszórakozom majd, így ő nem biztos, hogy fog. Dalibor."
24 - Annabell
Miután kiléptem a szülői házból, megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. A szívem a torkomban dobogott, valahogy el kellett érnem, hogy rögzíteni tudjam a hívást. Addig nyomogattam a telefonom, míg véletlenül kinyomtam. Cirádás káromkodást hallattam, miközben földhöz vágtam a telefonom. Menet közben felvettem a földről és elindultam a céges kocsi felé, amit jobb híján az enyém helyett találtam. Újból megcsörrent a telefon, ugyanúgy névtelen hívással. Felvettem.
„Jason Conrad.”
„Hello, Jason, itt Annabell, most értesített a rendőrség. Mi történt?”
A gyomrom visszazuhant a helyére, és kis csalódottsággal a hangomban válaszoltam anyósomnak. Tudtam, hogy felelőtlen voltam, hisz fel sem hívtam, eszembe sem jutott, hogy értesítsem, pedig igazán tudnia kellett volna.
„Bocsáss meg, hogy nem hívtalak, próbálok utánajárni a dolgoknak.”
„De mi történt Jason, a rendőrök nem mondanak semmit.”
„Mert nem tudnak mit mondani. Nem tudunk semmit. Egy hangmintánk van összesen ettől a pszichopatától, és semmi más.”
„Se egy ujjlenyomat, se egy lábnyom?”
„Gondolod, nem néztünk már át mindent? Gondolod, én nem tennék meg mindent?”
„Nem így gondoltam, csak hátha valami kimaradt..”
„És akkor most te segítesz a rendőröknek, kedves tőled, mi lenne, ha nem engem idegesítenél a kérdéseiddel?” – majd lecsaptam a telefont. Tudtam, hogy gonosz vagyok és igazságtalan is, de csak így érhettem el, hogy belássa nagy baj van, és ne zargasson bolond kérdésekkel. Megint megszólalt a telefonom. Ugyanaz a szám.
„Annabell, kérlek, nem tudok most beszélni.”
„Itt volt nálam egy fiatalember az előbb. Sarah jó barátja és kérdezgetett róla. Orvos tudod és érdeklődött, hogy jól van-e, mert nem tudta telefonon elérni és épp erre járt a közelben, hát beugrott. Üzent is nektek, mondta, hogy feltétlenül adjam át.”
„Milyen üzenetet hagyott? Ki ő?”
„Dr. Dalbon, vagy Dalibron.” – alig hittem a fülemnek, elkezdtem szédülni, csillagokat láttam, féltem, hogy el fogok ájulni.
„Dalibor?” – kérdeztem nyomban.
„Igen, ő volt, nagyon ked…”
„Ő RABOLTA EL SARAHT!”
„Micsoda? Dehogyis! Az előbb volt itt, hogy rabolhatta volna el őket?”
„Annabell, hol vagy most? Mi volt az üzenet?”
„Azt mondta, hogy tud újat mondani Sarah állapotáról, valami vizsgálat vagy mi és, hogy majd keresni fog téged.”
„Maradj otthon, kocsiba ülök, mindjárt ott vagyok.”
„De Jason, nem lehetett ő, ennek semmi értelme. Miért jött volna pont ide? Nem bolond ő, egy kedves és rendes…”
„Annabell, hidd el, hogy ő. Cseppet sem kedves. Most rabolta el a lányod és az unokád és úgy beszélgetett veled, hogy te mit sem sejtettél."
„Jason Conrad.”
„Hello, Jason, itt Annabell, most értesített a rendőrség. Mi történt?”
A gyomrom visszazuhant a helyére, és kis csalódottsággal a hangomban válaszoltam anyósomnak. Tudtam, hogy felelőtlen voltam, hisz fel sem hívtam, eszembe sem jutott, hogy értesítsem, pedig igazán tudnia kellett volna.
„Bocsáss meg, hogy nem hívtalak, próbálok utánajárni a dolgoknak.”
„De mi történt Jason, a rendőrök nem mondanak semmit.”
„Mert nem tudnak mit mondani. Nem tudunk semmit. Egy hangmintánk van összesen ettől a pszichopatától, és semmi más.”
„Se egy ujjlenyomat, se egy lábnyom?”
„Gondolod, nem néztünk már át mindent? Gondolod, én nem tennék meg mindent?”
„Nem így gondoltam, csak hátha valami kimaradt..”
„És akkor most te segítesz a rendőröknek, kedves tőled, mi lenne, ha nem engem idegesítenél a kérdéseiddel?” – majd lecsaptam a telefont. Tudtam, hogy gonosz vagyok és igazságtalan is, de csak így érhettem el, hogy belássa nagy baj van, és ne zargasson bolond kérdésekkel. Megint megszólalt a telefonom. Ugyanaz a szám.
„Annabell, kérlek, nem tudok most beszélni.”
„Itt volt nálam egy fiatalember az előbb. Sarah jó barátja és kérdezgetett róla. Orvos tudod és érdeklődött, hogy jól van-e, mert nem tudta telefonon elérni és épp erre járt a közelben, hát beugrott. Üzent is nektek, mondta, hogy feltétlenül adjam át.”
„Milyen üzenetet hagyott? Ki ő?”
„Dr. Dalbon, vagy Dalibron.” – alig hittem a fülemnek, elkezdtem szédülni, csillagokat láttam, féltem, hogy el fogok ájulni.
„Dalibor?” – kérdeztem nyomban.
„Igen, ő volt, nagyon ked…”
„Ő RABOLTA EL SARAHT!”
„Micsoda? Dehogyis! Az előbb volt itt, hogy rabolhatta volna el őket?”
„Annabell, hol vagy most? Mi volt az üzenet?”
„Azt mondta, hogy tud újat mondani Sarah állapotáról, valami vizsgálat vagy mi és, hogy majd keresni fog téged.”
„Maradj otthon, kocsiba ülök, mindjárt ott vagyok.”
„De Jason, nem lehetett ő, ennek semmi értelme. Miért jött volna pont ide? Nem bolond ő, egy kedves és rendes…”
„Annabell, hidd el, hogy ő. Cseppet sem kedves. Most rabolta el a lányod és az unokád és úgy beszélgetett veled, hogy te mit sem sejtettél."
2009. április 14., kedd
23 - Rohadt kis emlékeim
"Köszönöm, öhm. Nem tudom, hogy tudtok-e újat mondani, mutatni, bármit, ami segíthet, hogy a családomat megtaláljuk."
Tudtuk, hogy ez a beszélgetés kínos lesz, és ráadásul rettenetes is, pláne végigmenni a részleteken, mik történtek, a nyomozás meddig jutott el akkor.
"Nálam vannak az akták is, kezdjük az elején."
A szülők közel ültek egymáshoz, most Harold átkarolta a Margaretet, ő pedig kezébe vette Harold másik kezét.
"Kezdjük. Az elejéről úgyis csak te tudsz beszámolni, mi nem voltunk ott."
"Tehát. Február 17.-e, Cleveland. A hotelszobában egyedül van Anne. Reggel semmi baja, kivéve a hangulatingadozást. Fél tízkor találkoztam vele körülbelül, mikor lejött reggelizni, akkor összevesztünk és nagyjából másfél óra múlva értem vissza, tizenegy körül. Ezalatt valaki meggyilkolja őt. MIndenkit kihallgattak a szállodából?"
"Nyilván Jason, miért hagytak volna ki bárkit is?"
"Figyelmetlenség?"
"Visszamehetnénk az időben, de fogalmunk sincs, hogy 10 évvel ezelőtt vajon kik dolgozhattak ott, ha meg is tudnánk, nyilván nem emlékeznek részletekre."
"Azt ajánlom, folytassuk." - szólt közbe Harold.
"Szóval, a bizonyítékok azt mutatják, hogy Anne a veszekedésünket követve nagyjából 25 percet tartózkodott az étkezőben, ahonnan felment a szobájába. A vége is megvan, hisz legalább negyed óra, talán húsz perc volt, mire bejutottam a szobába, ahonnan akkor már semmi hang nem szűrődött ki. Tehát marad nagyjából 45 perc, amíg történhetett az eset. Nem szabadott volna.. Szóval feljut a szobába, szintén időbe telik, hisz segítséggel is nagyon lassan lépcsőzött. Még tíz perc."
"Jason, minek számlálod az időt? Ha a szobában volt, elég volt neki öt perc is, vagy kettő, teljesen mindegy, hogy mit csinált háromnegyed órán át utána."
"Nem, Margaret, most tévedsz. Nagyon fontos, hogy leszűkítsük az időt. FOntos, hogy pontosan lássuk mikor történhetett, hogy nagyjából le tudjuk szűkíteni mik történtek Veletek mikor találkozott?"
"Mármint úgy érted Dalibor?"
"Természetesen."
"Nem találkoztunk."
"Mi? Nem azt mondtátok, hogy találkoztatok?"
"Hát nem személyesen, csak üzenetet hagyott a telefonunkon."
"Ellenőriztétek, hogy mikor?"
"Természetesen. Visszahallgattuk vagy ezerszer, de azóta digitalizáltuk is."
"Mi? Megvan Dalibor hangja?"
"Persze, ez nincs benne az aktákban?"
"Nincs, valószínűleg akkor nem tartották hasznos információnak, de azóta... Egy hanganyag mindent jelenthet! Hol tartjátok?"
"Itt van a szobában, gyere megmutatom, oda is adom nagyon szívesen, csak kérlek, ha lemásoltad hozd vissza, mert nagyon fontos nekünk." - állt fel Margaret a kanapéról és elindult a kandalló felé. Fölötte egy képet elmozdítva egy széfet láthattam, én elfordultam, hogy nyugodtan kinyithassa.
"Nincs kód, nyugodtan nézhetsz. Ez amolyan Anne szekrény, nem széf, csak akkor zárjuk be ide a dolgainkat, ha elutazunk. Itt is van."
Kezembe adott egy cd-t, amin a gyilkos hangja van. Azé a gyilosé, aki megölte a lányukat, aki tönkretehette volna az életüket, ők megtartották és még élnek is. Tudnak tovább nézni. Döbbenetes erőnek kell lennie, hogy így megtartsa őket.
"Van rá mód, hogy meghallgassuk."
"Jason, mi évek óta nem tettük, most sem szeretnénk. De te nyugodtan, a konyhában van egy magnó, csak kérlek tedd fel a fejhallgatót."
"Egy perc és jövök."
Kimentem a konyhába, beraktam a cd-t a lejátszóba, és felvettem a fejhallgatót. Amint beolvasta, elkezdődött. Egy szám volt csak rajta. Egyetlen egy. Mikor megszólalt a hideg végigfutott a hátamon. Egy mély férfihang volt, ami akár eredeti, akár el is lehetett torzítva.
"Kedves Stein apuka, kedves Stein anyuka. Azt hiszem én vagyok az az ember, aki innentől a legjelentősebb név lesz a házukban. Én aggadtam tele lyukakkal a maguk kislányát. Csak azért telefonáltam, hogy legalább tudjanak rólam valamit, ha már a nyomozás úgyis sikertelen lesz és, hogy egy kicsit még jobban fájjon, hogy ilyen pofátlan vagyok."
Recsegés és a számnak vége volt. Remegtem a dühtől, nem bírtam magammal. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám, azt gondoltam én ezen már régen túl vagyok, hogy nem tud már nekem meglepetést okozni. Egyből telefont ragadtam.
"Lewis, küldök egy hangmintát, kérlek keressetek rá az adatbázisban, megvan a hangja."
"Micsoda?! Hol találtad meg? Öregem, te zseni vagy."
"Ha az lennék, már megtaláltuk volna."
Letettem a telefont és bementem a szobába.
"Átküldhetném ezt e-mailben az örsre? Használhatnám a számítógépeteket?"
"Természetesen."
Leültem a dolgozószobába és megírtam a levelet. Csatoltam hozzá a hangot, amitől úgy éreztem az egész levél vírusokkal fertőzött lett, hogy ha egy gyilkos hangját teszed közzé, azzal egy gyilkost küldesz más házakba.
Visszamentem a szobába, a szülők még mindig ott ültek, nagyon csendesek voltak.
"Ha nem akarjátok folytatni, szóljatok, tényleg, csak.."
"Jason, ülj le, folytassuk."
"Köszönöm. Szóval ott tartottunk, hogy ez az üzenet megérkezett?"
"Kilenc-ötvennégykor."
"Pontosan?"
"Gondolod valaha el fogom felejteni?"
"Igaz. De várjunk csak! Az nem lehetséges! Tízig reggelizett Anne. Akkor még élt. Aztán a szobájába ment, erről a szemtanúk is nyilatkoztak. Tehát Dalibor úgy üzent, hogy még végre sem hajtotta az egészet!"
"Mit számít az, hogy mikor üzent, ha végeredményt tekintve igaza lett?"
"Ó, nagyon is sokat. Ha egy gyilkos előre bejelenti a gyilkosságot, az több mindent jelenthet. Először is, hogy biztos a dolgában. Ezt a telefonálásból is, de most már egészen biztos, hogy leszűrhetjük, nem véletlenül Anne-t szemelte ki. Másodszor is, aki ennyire biztos a dolgában, azért telefonál hamarabb, hogy bebizonyítsa mennyire ügyes, elvárja, hogy a visszacsatolást, hogy beismerjük ő a legjobb. Ez elég sok emberi jellemvonást megmutat az emberünkről."
"Például? Nem szerették kiskorában ezért megöli a kislányomat?" - Fakadt ki Margaret.
"Nyugodj meg kérlek, elmagyarázom. Azzal, hogy elvárja, hogy elismerjük nyilvánvalóan önértékelési problémái vannak. Azzal, hogy azt hangsúlyozza, hogy legyőzhetetlen, kiemeli mennyire törékeny is valójában. Azzal, hogy hamarabb telefonál egyrészt felelőtlen, vagy bátor, vagy merész."
"Bátor? Kicsit erős szó azt hiszem rá."
"Nem. Ha mindentől elvonatkoztatunk, bátor, hogy ilyet meg tudott tenni. Számomra ez már inkább merészség ugyan, de ez lényegtelen apróság. Vakon bízik az önnön tehetségében, ami eddig be is jött neki, mert nem tudtunk erről az üzenetről. Ha nekem is küldene. Ha én is kaphatnék a családomról, és megaradt ilyennek, az azt jelentené, hogy még élnek, illetve, hogy össze tudnánk hasonlítani mennyiben változott meg az elmúlt tíz év alatt."
Tudtuk, hogy ez a beszélgetés kínos lesz, és ráadásul rettenetes is, pláne végigmenni a részleteken, mik történtek, a nyomozás meddig jutott el akkor.
"Nálam vannak az akták is, kezdjük az elején."
A szülők közel ültek egymáshoz, most Harold átkarolta a Margaretet, ő pedig kezébe vette Harold másik kezét.
"Kezdjük. Az elejéről úgyis csak te tudsz beszámolni, mi nem voltunk ott."
"Tehát. Február 17.-e, Cleveland. A hotelszobában egyedül van Anne. Reggel semmi baja, kivéve a hangulatingadozást. Fél tízkor találkoztam vele körülbelül, mikor lejött reggelizni, akkor összevesztünk és nagyjából másfél óra múlva értem vissza, tizenegy körül. Ezalatt valaki meggyilkolja őt. MIndenkit kihallgattak a szállodából?"
"Nyilván Jason, miért hagytak volna ki bárkit is?"
"Figyelmetlenség?"
"Visszamehetnénk az időben, de fogalmunk sincs, hogy 10 évvel ezelőtt vajon kik dolgozhattak ott, ha meg is tudnánk, nyilván nem emlékeznek részletekre."
"Azt ajánlom, folytassuk." - szólt közbe Harold.
"Szóval, a bizonyítékok azt mutatják, hogy Anne a veszekedésünket követve nagyjából 25 percet tartózkodott az étkezőben, ahonnan felment a szobájába. A vége is megvan, hisz legalább negyed óra, talán húsz perc volt, mire bejutottam a szobába, ahonnan akkor már semmi hang nem szűrődött ki. Tehát marad nagyjából 45 perc, amíg történhetett az eset. Nem szabadott volna.. Szóval feljut a szobába, szintén időbe telik, hisz segítséggel is nagyon lassan lépcsőzött. Még tíz perc."
"Jason, minek számlálod az időt? Ha a szobában volt, elég volt neki öt perc is, vagy kettő, teljesen mindegy, hogy mit csinált háromnegyed órán át utána."
"Nem, Margaret, most tévedsz. Nagyon fontos, hogy leszűkítsük az időt. FOntos, hogy pontosan lássuk mikor történhetett, hogy nagyjából le tudjuk szűkíteni mik történtek Veletek mikor találkozott?"
"Mármint úgy érted Dalibor?"
"Természetesen."
"Nem találkoztunk."
"Mi? Nem azt mondtátok, hogy találkoztatok?"
"Hát nem személyesen, csak üzenetet hagyott a telefonunkon."
"Ellenőriztétek, hogy mikor?"
"Természetesen. Visszahallgattuk vagy ezerszer, de azóta digitalizáltuk is."
"Mi? Megvan Dalibor hangja?"
"Persze, ez nincs benne az aktákban?"
"Nincs, valószínűleg akkor nem tartották hasznos információnak, de azóta... Egy hanganyag mindent jelenthet! Hol tartjátok?"
"Itt van a szobában, gyere megmutatom, oda is adom nagyon szívesen, csak kérlek, ha lemásoltad hozd vissza, mert nagyon fontos nekünk." - állt fel Margaret a kanapéról és elindult a kandalló felé. Fölötte egy képet elmozdítva egy széfet láthattam, én elfordultam, hogy nyugodtan kinyithassa.
"Nincs kód, nyugodtan nézhetsz. Ez amolyan Anne szekrény, nem széf, csak akkor zárjuk be ide a dolgainkat, ha elutazunk. Itt is van."
Kezembe adott egy cd-t, amin a gyilkos hangja van. Azé a gyilosé, aki megölte a lányukat, aki tönkretehette volna az életüket, ők megtartották és még élnek is. Tudnak tovább nézni. Döbbenetes erőnek kell lennie, hogy így megtartsa őket.
"Van rá mód, hogy meghallgassuk."
"Jason, mi évek óta nem tettük, most sem szeretnénk. De te nyugodtan, a konyhában van egy magnó, csak kérlek tedd fel a fejhallgatót."
"Egy perc és jövök."
Kimentem a konyhába, beraktam a cd-t a lejátszóba, és felvettem a fejhallgatót. Amint beolvasta, elkezdődött. Egy szám volt csak rajta. Egyetlen egy. Mikor megszólalt a hideg végigfutott a hátamon. Egy mély férfihang volt, ami akár eredeti, akár el is lehetett torzítva.
"Kedves Stein apuka, kedves Stein anyuka. Azt hiszem én vagyok az az ember, aki innentől a legjelentősebb név lesz a házukban. Én aggadtam tele lyukakkal a maguk kislányát. Csak azért telefonáltam, hogy legalább tudjanak rólam valamit, ha már a nyomozás úgyis sikertelen lesz és, hogy egy kicsit még jobban fájjon, hogy ilyen pofátlan vagyok."
Recsegés és a számnak vége volt. Remegtem a dühtől, nem bírtam magammal. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám, azt gondoltam én ezen már régen túl vagyok, hogy nem tud már nekem meglepetést okozni. Egyből telefont ragadtam.
"Lewis, küldök egy hangmintát, kérlek keressetek rá az adatbázisban, megvan a hangja."
"Micsoda?! Hol találtad meg? Öregem, te zseni vagy."
"Ha az lennék, már megtaláltuk volna."
Letettem a telefont és bementem a szobába.
"Átküldhetném ezt e-mailben az örsre? Használhatnám a számítógépeteket?"
"Természetesen."
Leültem a dolgozószobába és megírtam a levelet. Csatoltam hozzá a hangot, amitől úgy éreztem az egész levél vírusokkal fertőzött lett, hogy ha egy gyilkos hangját teszed közzé, azzal egy gyilkost küldesz más házakba.
Visszamentem a szobába, a szülők még mindig ott ültek, nagyon csendesek voltak.
"Ha nem akarjátok folytatni, szóljatok, tényleg, csak.."
"Jason, ülj le, folytassuk."
"Köszönöm. Szóval ott tartottunk, hogy ez az üzenet megérkezett?"
"Kilenc-ötvennégykor."
"Pontosan?"
"Gondolod valaha el fogom felejteni?"
"Igaz. De várjunk csak! Az nem lehetséges! Tízig reggelizett Anne. Akkor még élt. Aztán a szobájába ment, erről a szemtanúk is nyilatkoztak. Tehát Dalibor úgy üzent, hogy még végre sem hajtotta az egészet!"
"Mit számít az, hogy mikor üzent, ha végeredményt tekintve igaza lett?"
"Ó, nagyon is sokat. Ha egy gyilkos előre bejelenti a gyilkosságot, az több mindent jelenthet. Először is, hogy biztos a dolgában. Ezt a telefonálásból is, de most már egészen biztos, hogy leszűrhetjük, nem véletlenül Anne-t szemelte ki. Másodszor is, aki ennyire biztos a dolgában, azért telefonál hamarabb, hogy bebizonyítsa mennyire ügyes, elvárja, hogy a visszacsatolást, hogy beismerjük ő a legjobb. Ez elég sok emberi jellemvonást megmutat az emberünkről."
"Például? Nem szerették kiskorában ezért megöli a kislányomat?" - Fakadt ki Margaret.
"Nyugodj meg kérlek, elmagyarázom. Azzal, hogy elvárja, hogy elismerjük nyilvánvalóan önértékelési problémái vannak. Azzal, hogy azt hangsúlyozza, hogy legyőzhetetlen, kiemeli mennyire törékeny is valójában. Azzal, hogy hamarabb telefonál egyrészt felelőtlen, vagy bátor, vagy merész."
"Bátor? Kicsit erős szó azt hiszem rá."
"Nem. Ha mindentől elvonatkoztatunk, bátor, hogy ilyet meg tudott tenni. Számomra ez már inkább merészség ugyan, de ez lényegtelen apróság. Vakon bízik az önnön tehetségében, ami eddig be is jött neki, mert nem tudtunk erről az üzenetről. Ha nekem is küldene. Ha én is kaphatnék a családomról, és megaradt ilyennek, az azt jelentené, hogy még élnek, illetve, hogy össze tudnánk hasonlítani mennyiben változott meg az elmúlt tíz év alatt."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)